(a „blog macskás post nélkül nem blog”-post)

Ismét nálam vendégeskedik a macskám, akiről időközben kiderült, hogy a fotóját olyan külföldiek használják háttérképnek, akik sem Magyarországot, sem a jószágot nem látták még, viszont hallották a személyéről terjengő történeteket. (Erről eszembe jutott egy ausztrál ismerősöm, aki már tíz évvel ezelőtt a tőlem hallott macskás sztorikat adta tovább Melbourne-ben. Ígéretes franchise vagy szekta alapításáról maradtam le, azt hiszem.)

Az állat egyébként ismét bebizonyította, hogy minden új albérletre csak az első látogatásakor hiszi azt, hogy egyenesen If várába hoztam raboskodni. Ezúttal is hamar felélénkült, már a második éjjel arra riadtam, hogy becsúszott az alacsonyabb fiókos szekrény mögé, ahová magával sodort egy ruhakupacot és közben belegabalyodott az összecsukott ruhaszárítóba. Ez félálomban olyan élmény, mintha megérkeztek volna a marslakók a csörömpölő tripodjaikkal. De az ilyenek miatt kedvelem (- tette hozzá büszkén és enyhén kialvatlanul).

(„a land of both shadow and substance”)

Az ünnepek közé eső hét a lélek alkonyzónája, ahol különös módon torzul az idő, egyszerre végtelenül hosszú, mégis túl hamar véget ér. Amikor egyszerre működik és mégsem működik a cég, a város, az ország, furcsán szürkék és nyúlósak a fények, sőt még a sorozatok is szünetelnek (a háttérben ezen a ponton elviselhetetlenné hangosodik a Twilight Zone félelmetes főcímzenéje).

Mindenki a maga módján dolgozza fel ezt az időszakot, én egyrészt látványosan szenvedek, miért nem haladok semmivel, amit beterveztem*, néha kocsmába megyek a barátaimmal, illetve fogadalmam ellenére vettem vagy kétezer oldalnyi történetet, három regény formájában. (Esküszöm, nem tehetek róla, csak mentem a hirtelen felindulásból megrendelt két könyvért, és megláttam egy trilógia befejező kötetét, amit amúgy is mióta meg akartam szerezni, bármikor abba tudom hagyni!!!) Ráadásul kaptam ajándékba a csajomtól egy remek Skócia útikönyvet is, mert tudja, milyen régóta szeretnék visszamenni egy kicsit (lehetőleg nyáron, mert igazából arra a ritka Skóciára vágyom, amit pár éve tavasszal láttam, enyhe felhőzettel és élénk színekkel), tehát van mit olvasni.

* végül is még van egy napom befejezni azt a sok mindent, amivel majd januárban nem fogok tudni foglalkozni, ugyanis rengeteget kell fordítanom, mert egyesek ugye nem bírják beosztani az idejüket

(wish upon a falling star)

Ismét megtalált a szokásos prekarácsonyi melankólia, ugyanaz, amiről tavaly is írtam, bár idén nem volt olyan intenzív és hamarabb is múlt. Azért vártam egy kicsit ezzel a „mit szeretnél karácsonyra” mémmel, mielőtt zombijárványt kérnék a világnak (igaz, amikor lucia meginvitált a játékba, viccelődtünk azzal, hogy ha világbékét nem dobhatom fel, mert árt a setét imidzsemnek, akkor csak világpusztulást mondhatok, azt viszont azt nem szeretnék. Dilemma.)
Egyébként is sokáig húzódoztam, mert nagyon ritkán csatlakozom ilyen láncdolgokhoz, kivéve, ha könyvekről van szó, esetleg még filmekről és zenéről, de végül csak beletuszkoltam a könyveket.

(Az egészség alapdolog, ugye? Azt mindenképpen kívánnám magamnak és mindenkinek, aki szereti.)

1) szeretnék legalább olyan évet, mint a mostani volt, mert a kisebb zökkenők ellenére jónak tartom így december 22-ig. Nem csak magamnak, hanem a számomra fontos embereknek, akik miatt ez így sikerült, és különösen azoknak a barátaimnak, akiknek tudom, hogy jól jönne egy jobb év. (Lássuk be, tőlem ennyi érzelem már-már világbéke-kategória.)

2) szeretném, ha a különböző kiadói okok miatt évek óta a meghajtómon szomorkodó, lefordított regények végre szerető kezekbe kerülnének, szó szerint, tehát boltban válogató kezekbe, akik hazaviszik és elolvassák nevezett könyveket.

2b) több eddigi résztvevő példájából okulva (akik rutinosabb játékosokként nem bíznak az univerzumban) hozzátenném, hogy ezek a könyvek az én fordításomban jelenjenek meg, köszönöm.

3) szeretném végre összeszedni magamat kreatív fronton, novellákat írni, elkezdeni valamelyik regénytervemet vagy befejezni a félig készet; végigvinni és elkezdeni a különböző tettestársakkal készülő terveket.

3b) ehhez az is kell, hogy végre jobban be tudjam osztani az időmet, mert borzalmas, amit művelek

4) ha bármi meglepetés ér, az jó legyen, kicsit meguntam a kellemetleneket

5) most már csak akkor költözzek, ha én is akarok

6) szeretnék jövőre is utazni, úgy, ahogyan idén is összejött néhányszor, az elegendő

7) kevesebbet emészteni magamat olyasmiken, amikre semmi ráhatásom.

Kicsit későn csatlakoztam a játékhoz, ezért már mindenki listázott kedvére vagy tudom, hogy nem foglakozik ilyesmivel, de például nagyon érdekelne, vajon eshu barátom a nagy víz túlpartján mit kívánna karácsonyra.

(új novella, vámpíros némafilmmel és angol esővel)

Az sfmagon mától olvasható és letölthető az új novellám, A polidori.

Hosszabb írásom utoljára 2006-ban jelent meg, a népmeséket remixelő 77 {Hetvenhét} című antológiában, istenem, ez négy év, ennyi idő alatt felnőnek a gyerekek, eliramlik az élet, mindent elönt a feledés homálya. Felmerült bennem, hogy netes comeback-turnét kellene tartanom, szétbotoxozott arccal vendégblogolni, részegen botrányt okozni fórumokon, moderátorokkal kötözködni, hátha. De meggondoltam magamat és inkább csak megosztom a hírt.

A polidori. Történet az első és utolsó magyar némafilm-vámpírról, a vérszívók túltengéséről és az idegen városokban érzett magányról.

A novella nem teljesen új, nevezzük inkább eddig kiadatlannak. Nagyon köszönöm d-nek, aki rengeteget segített, amikor megszerkesztette, és mindenkinek, aki eddig olvasta. Akkoriban írtam is róla, aztán titoktartásra hivatkozva ködösítettem, bár a titkos projektből, ahova szántuk, nem lett semmi.
A novella először nálam pihent sokat, később egy magazinnál, ahol el is fogadták, de addigra találtam benne pár gubancot, amit nem volt erőm kijavítani. Mire mégis sikerült, elindult az sfmag, Hanna, mint szerkesztő megkérdezte, elkérheti-e, én pedig rájöttem, hogy a téma miatt ez jó ötlet, az emlegetett magazinnak pedig adok egy másikat, ami jobban illik a profiljukba. Hát így.

Ez az első olyan hosszabb írásom, ami creative commons alatt jelenik meg a neten; időhiány és bölcsészségem miatt nem sikerült rendes e-könyvet gyártanom belőle, de ami késik, nem múlik.

UPDATE: Keltnek hála már van prc-formátum, Kindlére például. UPDATE 2: ...amit a mr. a tovább csinosítgatott, ezért most még szebb.

(És nem hittem volna, hogy a vámpírőrület mint téma két év múlva is aktuális lesz.)

(emergency – protocol – initiated)

Az elmúlt egy hétben bekapcsolhatott a szükségáramkör az agyam kreatív központjában, ahol egy ideje csak vörös fények villogtak, szirénák üvöltöttek és egy szenvtelen női hang számolt visszafelé a dekontaminálás kezdetéig.

Kipofoztam egy angol nyelvű flash fictiont (amihez whoisnot olyan remek illusztrációt készített, hogy alig várom a pillanatot, amikor az iromány kikerül a netre [még nem tudom, mikor]), aztán egy régebbi, hosszú írásomat szedtem elő, ami elméletileg hamarosan debütál a szélesebb közönség előtt. A hétvégén pedig egészen sokáig jutottam egy teljesen új novellában, és már onnan tudtam, hogy jó úton járok, amikor az összes régi tünetemet észrevettem magamon – oldalankénti identitásválság, pótcselekvésként mosogatás, folyamatosan osztódó új ötletek a fejemben.

És az olyan spontán kitöréseket se felejtsem, mint amikor a múltkor leültünk tapsival sörözni, és a második korsónál minden átmenet nélkül elmeséltem neki a dilemmáimat a történelmi fantasymmel kapcsolatban, és utána egy óráig beszélgettünk olyasmikről, hogy micsodák is laknak a várak alatt vagy a varázslók akkor akadémikusok-e; tapsi rengeteg hasznos ötletet adott és teljesen feldobott a lelkesedése.

(majd elmúlik)

Nem szeretem most az utcákat, ahol túl mocskos és lehangoló az ég, nem szeretem ma a telet, mert eltűnt a hó és lemarja az arcomat a szél, nem szeretem a könyvkiadókat, a fordítást, a befejezetlen írásokat a füzeteimben, magamat, mert túl sokat rágódok felesleges dolgokon, nem szeretem azt a monoton, okoskodó hangot, amivel az a szemüveges lány csak beszél és beszél és beszél a szomszéd asztalnál az étteremben.

(medúzák bárhol)

Némi kihagyás után ismét összegyűlt az okkult hímzőegylet a titkos főhadiszálláson, ahol semmi sem változott, ugyanúgy le kell menni a mélybe és ugyanolyan mogorva velünk a pincérlány.

A mr. a. rögtön lezser mozdulattal kidobott egy kupac könyvet az asztalra, hogy válogassunk, és vigyük el, amit szeretnénk. Az L. kidobott egy kupac hi-tech kütyüt az asztalra, de sajnos nem mondta, hogy válogassunk, és vigyük el, amit szeretnénk. luciával megbeszéltük, miért kedveli a star treket és én miért nem, isolde a kommentmentes élet tanulságait elemezte, suematra attól félt, mindjárt a sorozatokról fogunk beszélni, és így is lett; közben alie az asztal végében ült és dolgozott a netbookján, kivéve, amikor egyre elszántabban próbált megtalálni egy ősrégi (pár hetes) animgifet az internet bugyraiban. Utána agnus felvetette a közösbe került könyvek kapcsán, hogy akár be is költözhetnénk egy kommunába, és innen alig pár ugrás volt kitalálni, miként neveljük fel egymás gyerekeit és/vagy macskáit, hogyan vesszünk össze kommentekben a mosogatáson, de az esti vacsora előtti kötelező közös blogolásnál kicsit túl szektássá vált az elképzelés.

Amúgy mostanában volt három éve, hogy először elmentem egy ilyen bloggeres sörözésre, aminek még nem volt neve. Akkor még a Tandembe jártunk, szilaj bloggerekként kacagtunk bele a webkettő szemébe és hasonlóan elszállt gondolatkísérleteket folytattunk. Nekem rossz kedvem volt, jött a tél meg a hideg, sötét, nyomorúságos idők, mind évszakilag, mind hangulatilag, és akkor még mit sem sejtettem arról, hogy a következő egy év elviselésében milyen iszonyú sokat segítenek majd nekem ezek a rendszeressé vált találkozók a barátaimmal.

(fehér)

Hét dolgot akartam leírni magamról, de csak három olyan maradt a listámon, amit tényleg el szerettem volna mesélni. Vagy négy? Mindegy, így sincsen meg a hetes, megtörik a számmisztika, nem működik a mágia. Gondolkodnom kell még egy kicsit.

A héten úgy esett a hó, mintha az égi termékmenedzserek mutatták volna be a karácsonyra szánt Winter De Luxe csomagot, mert ez a verzió tud majd ekkora pelyheket is, aztán néha visszakapcsoltak a hideg esőre, hogy érezzük a különbséget. Csütörtök este például kifejezetten filmszerű látványt nyújtott a belváros, a téli romantikus vígjátékok látványtervezői szoktak ilyen túlzásokba esni a hóeséssel, de mivel a kocsma ablakából pont egy öreg utcára láttam, a troli vezetékeire és a zsinagóga tornyaira, az én filmemben gólemek lettek volna meg didergő, ballonkabátos varázslók.

A fehérség a hétvégére is megmaradt, különösen a vasúti sínek mellett. Olyan zenét hallgattam hozzá, amiben csikorgott az elektronika, mert az egyszerre illett a jéggé fagyott vizekhez és a kiálló rozsdás vasakhoz, meg a fejemben alakuló futurisztikus városhoz, amit éppen építettem bele egy írásba.

(odakint a hideg)

Szakadozik a köhögésem, tompul a nyomás a fejemben, de tart még a megfázás, ezzel számomra hivatalosan is itt a tél. Ebből az ablakból most először látok havat, tompítja az éles betonperemek látványát, nem karcolják fel annyira az eget.

A múlt hét érdekes statisztikája, hogy nagyon sűrűnek indult, aztán egy kivétellel minden tervezett program elmaradt. Amit nem az utolsó pillanatban mondtunk le, az szétesett magától (ez volt a Metropia című animáció az anilogue fesztiválon, ahol öt perc után elvált egymástól a kép meg a hang, de legalább visszaadták a pénzt, és valahol illett is a film reménytelen, esős világvége-hangulatához; el is mentünk inni helyette.)

A negyedévente esedékes szombati szerepjáték-alkalom viszont utólag is megmentett mindent. A nyolcvanas évekbe helyezett történet a korszak klasszikus horrorjai előtt tisztelgett, mondjuk úgy, hogy megfakult színekkel, zajos hangeffektekkel meséltem a ködöt, a többiek pedig zseniálisan hozták a kisvárosi középiskola jellegzetes figuráit. Paradicsompirosan fröccsent a vér, sötét alak mozdult a tejüveg ablakon túl, és szürkére fonnyadt, halott kukoricamezők között menekült a szurkolókórus szőke cicababája.

(reklám helye)

A napokban elindult az sfmag, a spekulatív irodalommal, filmekkel és egyéb jóságokkal foglalkozó online magazin - sci-fi, fantasy, mágikus realizmus, fantasztikum minden formában. Nem csak a témában jártas érdeklődőknek, sőt. Napi frissülés, ismertetők tömkelege! Dolgok!*

Az sfmag.hu kiadófüggetlen, népes szerzőgárdája (carefully chosen and picked! with tender loving care!) nyomokban engem is tartalmaz.**

* angol nyelvű tartalom, interjúk, esszék, novellák, ilyesmik

** olyannyira, hogy mire kitettem ezt a hírt, kikerült ez a monumentális China Miéville-portré is by yrs truly

(megint vidéken)

Hideg, nyirkos reggel van, úgy húzódik vissza a köd a házunk alól, le a dombon, mint a tenger.

Azon gondolkodtam, honnan ismerős ez a kép, aztán eszembe jutott a Skanidán, a Köd-tenger a Végtelen történetből, „egy fehér gőzből álló óriási óceán, mely Fantázia két részét egymástól elválasztja”, ahol az iskalióták dallal hajtott bárkái úsznak a semmi tetején.

Most már kilátszanak a házak, a piros bogyók a bokrokon, a varjak az égen. A ködhajósok bizonyára a látóhatár szélén járnak, a zöld tetejű épület mögött, és azon tanakodnak, vajon Budapest vagy Iskál felé forduljanak.

Részemről kávét fogok főzni.

(nagyonösszepréselthét)

A vonat az ország háta mögött halad, ahol gyárak vannak, kémények, szőlőtőkék, nedves avarszőnyeg, megkopaszodott fák, nyugalom. Hátsó kertek, ahol szívesen ácsorognék most, diókat rugdalnék a földön. Vizek mellett megyünk el, tompán fénylenek, mint a fiókban felejtett kanalak.

(Szeretem ezt a járatot, pedig személyvonat és lassú. Viszont az újabb eresztés, tiszta, kényelmes, kevesen utaznak rajta, és ugyan később ér haza, de kényelmesen lehet olvasni, aztán marad idő írni ezt itt. Egyszer talán elérünk a technikai evolúció újabb fokára és konnektorok is lesznek.)

Még a múlt hetet sűrítem fejben, hozzácsapok pár napot korábbról, így nem maradnak ki fontos dolgok. Például az, milyen remek érzés volt elküldeni a kreatív tettestársnak a végre, végre, végre befejezett oldalakat. Majdnem ugyanolyan jó, mint amikor nem sokkal előtte a helyére kattan valami a fejemben, és a szereplők váratlanul sértéseket vágnak egymás fejéhez menekülés közben, mert pontosan ezt kell tenniük. Az pedig még ennél is jobb, amikor a kreatív tettestárs pár nappal később idéz a szövegből, pedig nem is szorítok borotvaéles szikét a torkához. (Vagy nem emlékszem rá.)

A múlt hét végén még az is történt, hogy egy szinopsziskezdemény, ami eddig kiegyensúlyozott történelmi fantasy volt, tisztes, rendes történet, ha maga mellett állna a boltban, rá se nézne kétszer, hirtelen identitásválságba került, és most nem tudja eldönteni, hogy még jobban vagy sokkal kevésbé akar fantasy lenni.

Aztán volt még olyan, hogy Hannánál ázsiai gőzgombócokat mártogattunk szószokba, különböző ismerősökkel különböző témákat veséztünk ki, dohányoztunk a ház mögött, ahova betelepedett az ősz és frissen kölcsönzött történetekkel pakoltam tele az oldaltáskámat.

Később elmentem egy találkozóra, ahol sokan voltunk és egy ponton valószínűleg kiittuk a hely rozé- és pálinkakészletét. Következmény: rettenetes másnaposság, lusta fetrengés az ereszkedő szürkületben, süteményes doboz, sorozatepizódok, zombik.

Akartam még írni a keddi spontán koccintásról az immáron kétszeres apukával, meg a szájpadlást égető mexikói ételekről, de közben lassan befut a vonat. Erőtlenül, de kisüt a nap, a fű is zöld, úgy tesz a világ, mintha a tél eleje helyett a tél vége lenne - It’s a trap!

(seafoodnoodlesoup)

A koreai étteremben, amit razor mutatott nekünk pénteken, a leves pont olyan forró volt, mint amilyen finom (nagyon), és csípős kimcsit adtak meg rendes rizst, amit lehetett pálcikával enni a tálkából. Ráadásul az egész helynek volt valami enyhén fiktív hangulata; regényekben vagy filmekben vannak ilyen kis büfék a belvárosban, alig egy sarokra valamelyik forgalmas kereszteződéstől, mégis csend van és öreg, omladozó, szürke házak. Az érzést csak fokozta, amikor kiderült, hogy számtalanszor mentem már el előtte, és még sohasem vettem észre, hogy ott lenne. Pedig remek kis hely.

Ha pedig valaha Budapestre helyeznék egy kelet-európai Blade Runner-sztorit, akkor az étlap egészen érdekesen használt magyar, angol és egyéb kifejezéseiből alkotnám meg a helyi cityspeaket, az biztos.

(sokadik figyelmeztetés a múzsáktól)

Biztosan különös konstellációk következménye ez, és a meg nem írt történetek bolygója szemben áll a Plútóval, vagy hogyan is kell ezt mondani, de az elmúlt napokban két különböző regényről szóló ismertetőben futottam bele három olyan tudtommal nem túl elhasznált ötletbe, amiket fejben építgetek (=lusta vagyok megírni) évek óta, és ezek

- egy mitológiai helyszín, egy jellegzetes földi kultúra remixe, illetve egy megoldás a fantasy-vallások meg a krimik ötvözésére -

ugyan csak csírák, és minden szerző teljesen mást növeszt belőlük (amennyire látom, ezek a regények is tökéletesen mássá fejlődtek, mint páratlan unpublished remekműveim), mégis furcsa érzés volt így, gyors egymásutánban.

Nyilvánvaló a történet számos tanulsága, azaz 1) mindig le kell ülni és meg kell írni mindent; 2) még mindig túl erős bennem az eredetiséghajhász-ösztön; 3) le kellene iratkoznom a fantasztikus irodalommal foglalkozó oldalakról.

(Lassan csinálok ide egy olyan címkét, hogy "nem csinálja, csak beszél róla".)

(you just have to go deep enough)

Teljesen átlagos hétvége október végén a Le Chateau de Noizban:

Odakint hideg, híg napfény, odabent minden belassult és nyugodt, talán a hajnalig tartó halloweenezés miatt, vagy azért, mert az előbb hordtuk vissza a konyhába a már üres tányérokat. Miközben az ágytakarón egy lassan mozgó púp jelzi, hol túrja magát előre a kölcsönmacska a paplan alatt, a csajommal a capella dúdoljuk neki az Inception trailerjéből az aláfestő zenét, ba-ba-ba-ba-ba-ba-ba-BRAAAAAAA!

Valahogy így (via filmbuzi).

(Itt meg az eredeti trailer - ha valaki nem látta volna, kezdje ezzel.)

(halloween)

Múlt pénteken eljött az a pillanat, ahol a Kombinátban végzett napi munkám, a mellette készülő fordítás, illetve a magamnak és másoknak ígért szövegek többé már nem haladtak párhuzamosan, hanem kibogozhatatlan csomóvá álltak össze. Szerencsére a megszokott módon reagáltam, tehát a fontossági lista felállítása helyett gyorsan leblokkoltam és inkább apatikusan frissítettem percenként ötször a böngészőben megnyitott oldalakat.

Ezt sajnos nem lehet túl sokáig csinálni, mert egyrészt nem kapok pénzt és több barátom is vérdíjat fog kitűzni a fejemre. Másrészt ilyenkor folyamatosan dühös vagyok arra a szerencsétlenre, aki nem bírja jobban beosztani az idejét, és az illető sajnos én vagyok, így meg elég feszültek a napjaim.

Szerencsére pénteken lucia ismét Halloween-partit tartott, ami kiválóan működött stresszoldásként is. A tavalyi élőholtas tematikát követve idén én lettem a Halott Floridai Drogzsaru, aki Visszatért a Sírból, hogy Rendet Rakjon a Városban (esetleg Hunter S. Thompson, a paradicsomszósszal átitatott véres kötések levétele után, mint erre utólag rámutattak).

Szóval végre viselhettem azt a hawaii inget, amit a csajom hozott nekem Floridából, mert a hangok azt mondták neki érdekelte, milyen arcot vágok majd, amikor kibontom a csomagot – fekete alapon rózsaszín flamingók, hullámtajték, pálmafák és orchideák, igazi visszafogott darab. Az L. kölcsönadta a panamakalapját, a kötésekkel meg a napszemüveggel pedig teljes lett az átalakulás. A barátaimra ugyan sokkal durvább hatást tett, hogy színes és világos ruhákat viseltem, de a hatás a lényeg.

A buli remekül sikerült, de ezt lucia, AnnGel, sulemia és isolde már sokkal részletesebben és jobban megírta (ajánló: Batman, sikoly, lemenő ikealámpa, Sarah Connor, fagyi!). Viszont a hajnali* retrotrash-jutyúbdiszkó nagyon veszélyes, ne próbálja ki senki, olyan, mint egy agresszív fertőzés az agyban, napok óta szentségtelen mixtape-ként megy a fejemben a titkosüzenet keverve a makarénával. Pedig szombaton enyhén széthullott állapotban direkt elmentem utókocsmázni, hátha az segít, de nem.

*(és az idén hivatalosan is hagyománnyá vált)

(kreatív blokk, erdőfétis, éjszakai kreatúra)

Megint ott tartok, hogy megakadnak valahol a szavak a fejem és a kezem között.

Illusztráció: stilizált emberi alak oldalnézetből. Az agyból püspöklila vonal indul az írásra emelt kézhez, tekergőzve halad az erek, inak és csontok között, de valahol a nyaknál rajzfilmesen eltúlzott csomóvá gubancolódik. Felirat: fig. 1. Az írói blokk leggyakoribb oka a szókapilláris csavarodása.

Pedig múltkor tőlem szokatlan szívóssággal sikerült elérnem, hogy minden más mellett rendszeresen foglalkozzak a saját szövegeimmel. Aztán a minden más szokás szerint átvette az uralmat, a többi pedig innentől ismerős mintázatot követ, leírandók gyűlnek, torlódnak, a koponyámat feszegetik, aztán hamarosan elmúlnak.

Mielőtt ez megint bekövetkezne, megpróbálok visszatérni a rendszerességre. Kezdem mondjuk itt és az erdővel.

A hétvégén ismét vidékre és erdőbe mentünk, ezúttal kettesben, kicsit eltévedtünk, magányos vadlesek között jártunk és felmásztunk egy várhoz. A völgy pontosan úgy nézett ki fentről, mint egy doomban és/vagy gótikában utazó zenekar videója, rozsdaszín lombok, sárga avar, csak a szigorú arcú emberek hiányoztak a göcsörtös fák mellől.

(Gondoltam akkor. Aztán pár órával később tényleg megpillantottunk egy fényképezkedő csapatot, és már messziről, a sziluettekből biztosra vettem, hogy metálzenekar feszít az avarban; egyvalaki terpeszben, derékig érő hajjal, mellette a zordon szakállasok az övekbe akasztott ujjakkal, hátul a negyedik tag karba font kézzel. Persze lehettek blues-zenészek is, de kétlem.)

Azóta egyre nyúlósabbak a reggelek. Krimit olvasok az időhöz, magándetektíveket és zsurnalisztákat és esőt.

Ismét nálam van pár hétig a gyerek a macska (szegény jószág, mire végre megszokja valamelyik előző albérletet, akkor költözök). A beilleszkedés első hetében nappal hibernálódik, de amint leszáll az éj, előbújik a rejtekhelyéről és úgy viselkedik, mint az Éjszaka Valódi Ura – végiggyalogol a fejemen, befúrja magát a paplan alá és hosszan, nagyon hosszan próbálja kinyitogatni a szekrényeket.

(they’re taking the hobbits to isenga… rivendell)

Vannak azok az erdők, ahol ősszel azonnal A Gyűrűk Ura első kötetében érzem magamat, de ez fordítva még inkább igaz, mert A Gyűrűk Uráról ösztönösen az őszi vadon jut eszembe, különösen az Öregerdő, ahol a hobbitok vándorolnak Völgyzugoly felé és jönnek a nazgûlok. (Pedig akad még erdő Középföldén éppen elég, csak a másik két könyvet sohasem szerettem annyira, mint A Gyűrű szövetségét, de ez most mellékszál, különben is tizenöt éve olvastam utoljára.)

Szóval ezen a borús októberi vasárnapon a Rám-szakadék is simán elfért volna Középföldén. A talaj már felvette a rozsdaszínt, a sziklák hatalmasak voltak, meg zöldek, mint a moha, és vastag gyökerek tekergőztek a sárban vagy nyúlkáltak a domboldalról a levegőbe. A hanghatást a patak adta, ami közvetlenül az ösvény mellett zubogott lefelé.

Köd ugyan nem volt (ha jó emlékszem, a hobbitok sokat mennek ködös, elázott erdőkben), nem vittük a Gyűrűt sem, és hiányoltam a feketére sötétedett ódon fogadót, ahol ilyenkor oda lehet ülni a tűz mellé, de Visegrád környékén nem akadt egy sem. Igaz, a hobbitoknak pedig senki sem épített vaslétrákat a sziklába.

(nUmb3r2)

Ha a mindennapjaimat vissza lehetne fejteni színtiszta kóddá (hogy nagy, zakatoló gépek nyomtassák leporellóra későbbi elemzés céljára), akkor a múlt hét végén furcsán erőteljes lenne életem számoszlopai között a háromszor öt jelenléte, mert

– a hétvégén volt a harmadik ötéves érettségi találkozóm (és ugyanolyan jól sikerült, mint az előző kettő, semmi feszengés vagy rongyrázás, szinte mindenki eljött, és úgy rákapcsoltunk, hogy hajnali egykor nagyon udvariasan köhécseltek az étteremben, mert egy órája már mentek volna haza, hajnali három és négy között pedig a kocsmában jelezték, hogy igazából régen bezártak), illetve

– éppen öt éve dolgozom játékfejlesztő/szövegíróként, és pénteken jelent meg a harmadik játékunk (Stratégia! Kereszteslovagok! Szaracénok! Izgalom! Alternatív történelem!).

Persze veszélyes gondolatmenet ez, mert hirtelen mindennek száma lesz: a mostanában elolvasott történeteknek, a naponta kötelezően lefordítandó betűmennyiségnek, a tervezett postoknak és cikkeknek, a kreatív dolgoknak, amikkel foglalkozni kellene, és ha számok vannak, akkor biztosan jelentenek is valamit, és…

Szóval egy filmben most jönne a rész, ahol ülök az asztalnál, kezemet a halántékomra szorítom, és ragyogó számok, sőt Számok nyüzsögnek a fejem körül, mint a darazsak, felvillannak, elhalványodnak, gyorsulva forog körülöttem a kamera, én pedig azt motyogom magam elé, hogy menjetek el miért nem hagytok békén már.

(mindeközben vidéken)

A kertünkben sünök vackolják be magukat télre.

A fenti mondat egyszerre egy történet nyitómondata, potenciális haiku-alapanyag és a színtiszta valóság.

(sztorifarm)

Álomszámla, állt a bedobott borítékon a főbérlő kézírásával, aztán az agyam kiigazította a két félreolvasott betűt, a világ pedig sokkal szürkébb (ellenben kevésbé ijesztő) hely lett megint. A szó azonban rögtön a történetkeltetőbe került, ahová évek óta hajítok be ötletet, képet, szavakat és karaktereket, hátha reakcióba lépnek egymással.

Mostanában határozottan történik valami ott a sötétben, egy város például labirintust növesztett, egy karakterért meg eljött a világ legfurcsább ügynöksége. Persze az utóbbi öt év tendenciáit figyelembe vége az ég tudja, mi mindenné alakulnak még át ezek a darabkák, mire végül kezdek velük valamit. Már ha egyáltalán.

(csapjuk fel a nem létező fogalmak szótárát)

Alattomosan nyomakodik befelé az ősz a lakásba, a barátságtalan égből egyenesen a csontjaimba szivárog a hideg.
Tegnap már a fűtést tesztelték a Kombinátban a cégnél. Az irodát lassan betöltötte a felforrósodó radiátorok kipárolgása, bár erre olyan szót kellene használnom, ami egyszerre jelent illatot, hőmérsékletet és egy emléket arról, amikor az ember vidékre utazik a barátaival pár napra, teát főznek, sokat röhögnek és beüzemelik a kazánt a régóta üres hétvégi házban.

(Szerintem ez egy mély hangrendű szó, és legalább egy hosszú ó mindenképpen van benne.)

(a központi allokációs modul, ahol élünk)

A múlt héten arra ébredtem, hogy már felkelt a Nap, de még kitartott a reggeli köd, ezért a sokadik emeletről nézve puha, borostyánszínű semmiben ázott a világ. Az utcaszint nem látszott, a ködből úgy buktak elő a panelházak, az irodaépületek és az ormótlan felüljáró, mintha egy szocreál Felhőváros lakója lennék.

És akkor az emeleti folyosóról még nem is beszéltünk, ami mindig nagyon tiszta, hosszú és zárt, a végében egyetlen ablakkal. Végig csillogó linóleum borítja, és padlótól plafonig beépített fémszekrények szegélyezik, szóval olyasmi, ahogyan a modernséget harminc-negyven éve elképzelték.
Ha az indító hasonlatnál maradunk, és feltételezzük, hogy a dolgozó magyar nép egy alternatív valóságban antigravitációs kolóniát létesített egy gázóriáson, akkor azt mondanám, az albérletem valahol az úttörők holoklubja és az antigravitációs pingpong-terem között helyezkedhet el.

(the sky above ferenciek tere was the color of)

Budapest néha sokban hasonlít egy olyan kelet-európai jövőre, amit sajnálatos módon nem írtak meg a nyolcvanas években, amikor még létezett a cyberpunk. Ez a felismerés főleg ősszel szokott megrohanni, legutóbb a múlt héten történt meg velem az egyik belvárosi kifőzdében. A nagy üvegablakon túl szürke palotákra és felújított kőcsipkés tornyokra láttam, zörgő buszokra és headsetes emberekre; szusi helyett tökfőzeléket ettem, miközben egy e-readeren olvastam egy poszt-cyberpunk regényt, amit a szerzője tett fel ingyenesen letölthető formában a netre.

(még mindig el vagyok maradva egy héttel, de)

Programajánló esős, kora őszi napokra: üljünk a barátainkkal autóba és látogassuk meg két másik barátunkat abban a városban, ahová ilyenkor a dombokról húzódik le a nyirkos, puha köd.

Természetesen a baráti programokra bármelyik évszak tökéletesen megfelel, csak másként, tavasszal például a hidegtől zöld tavat ajánlatos nézni egy teraszról, nyáron meg napnyugta után érdemes összeverődni egy nagy kertben. De az őszben különösen jó, hogy folyamatosan kopog az eső az ablakon, amíg odabent kipakoljuk az asztalra a társasjátékok figuráit, a házigazdánk, MAC pedig rendszeresen tölt mindenkinek kis poharakba, hadd legyen meleg a csontokban. Később remek ebédet is kapunk, újabb vendégek jönnek, aztán egyszer csak torzul az idő és máris hajnal van. Közben rengeteget röhögünk, egyre meredekebben közelítve egy általános iskolai osztálykirándulás szintje felé.

(barcelona, második rész: a megolvadt épületek)

Még mindig Barcelona, mert nem maradhat ki Gaudí felemlegetése, pedig turista-rutinnak tűnik, mint a Sagrada Família katedrálisa előtt fényképezkedni. Ha viszont ez utóbbit megtettem, miért ne kövessem el az elsőt is. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az egyetlen alkalom, hogy egy építészről értekezek.

Persze Gaudí épületeivel az a baj, hogy nehéz írni róluk. Annak, aki látta, felesleges, annak, aki nem, szintén, csak más okból.

A valaha lakóparknak tervezett Parc Güell például pont olyan volt, mintha beléptem volna egy kitalált település főterére, amit gépekkel hoztak át a fiktív térből, és olyan hirtelen dermedt valósággá, hogy a képlékeny álomanyagnak nem volt ideje kisimulnia. Minden vonal hullámos volt és görbe, megtekeredtek a tornyok és foltokba tapadtak a színek.

Az álomszerűséget két dolog is erősítette. Egyrészt egy meredek utcába épített mozgólépcsőn mentünk fel a parkba, másrészt addigra kezdett alkonyodni, és a nagy, kavicsos központi téren egy férfi a hang nevű hangszeren játszott. A hang egy ufóra emlékeztet, két fémtál összeillesztve, és dobolva, simogató mozdulatokkal zenélnek rajta, és teljesen másfajta hangok jönnek ki belőle, mint amit egy fémgömbtől elvárna az ember. Szóval  leszállt a szürkület, ültünk a furcsa parkban és olyan zenét hallgattunk, ami talán nem is létezik, miközben a férfi kajla kutyája vidáman ugrált és hempergett a pokróc mellett a porban.

A Sagrada Família katedrálisa még ennél is lazábban összefüggő asszociációkat váltott ki belőlem. Először megütött, milyen szép, aztán arra gondoltam, mennyire letaglózó és különös, utána pedig már csak olyasmik jutottak eszembe, mint odvas, szétmart, szeles, repedt, csorba; olvadozó viasztömbök, egy mesebeli fennsík.

Egyébként ha már képzettársítás, azt hiszem, elég sokat elárul, hogy a katedrális még épülő belsejét – amiről az alagsori kiállításnak és filmvetítésnek hála tudom, hogy Gaudí a természeti formákról és az erdőről mintázta – nem tudtam elsőre másnak látni, csak egy furcsa, organikus űrhajónak, ahol rovarlábak az oszlopok és szimbólum-spirálokba tekerednek az ívek meg a lépcsők.

A Gaudí-házak a következő látogatásra maradtak. A Végtelen történetet idézve az egy másik mese lesz, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

(barcelona, első rész: a mozaik)

Barcelonát úgy raktuk össze, mint egy városnyi kirakóst. Addig csavarogtunk egy-egy negyedben, hogy az utcákból hézagosan összeállt a környék hangulata, aztán átmentünk a város valamelyik másik részébe, ott megismételtük ugyanezt, és így tovább, szóval pár nap alatt lett egy elnagyolt várospuzzlénk, amit rengeteg dologgal ki kell még tölteni legközelebb. Mindeközben rengeteg gyalogoltunk.

(Persze a Barcelona-készlethez már korábban megvolt egy csomó darab, filmekbõl, albumokból, gótikus-ködös spanyol regényekből – parkok, tornyok, sikátorok meg a kék ég –, de soha nem állt össze egyetlen nagy képpé; ezért akartam évek óta eljutni, csak valami mindig közbejött.)

Ott volt például a Barri Gótic, a Gótikus Negyed (nyilván ezzel kezdem, mi mással), a keskeny utcákkal, a váratlan sarkokkal és a szabálytalan terekkel. Mindenhol magas házak és erkélyek, azokon rengeteg növény. És szélforgók. Templomok meg öreg kapubejárók. Amikor pedig este lett, minden megváltozott, de csak egy kicsit, a kirakatokat fémredőnyök takarták, a lármás utcákból kontrasztosan üres sikátorok nyíltak, ahol a kapuk elé kitett szemetes zsákokat kerülgettük a csendben, és a kanyarok mögül néha újabb magányos turisták bukkantak elő.

(Az egyik délelőtt valahol itt láttuk meg a párhuzamos valóságból átlógott alteregómat. Az illető lezser vászoninget visel és reggelente leugrik a közeli kávézóba, aztán egy nagy üveg narancslével a kezemben megy issza írni a tetőtéri szobájába, ahol nincsen internet, mert úgy nem lehet dolgozni [– tette hozzá keserűen, a való életből merítve].)

A L’Eixample negyed, ahol a hostel volt, viszont cseppet sem kanyargós és sikátoros, sőt. A 19. században tervezték meg szigorúan vonalzóval, négyzetrácsba rendezett utcákkal és sugárutakkal. A kovácsoltvas lámpaoszlopok cirádái passzolnak Gaudí furcsa házaihoz, és rengeteg a zöld növény meg a fa, ami valószínűleg nagyon sokat segít abban, hogy Barcelona belső része nagyon barátságos helynek tűnik.

Többször nézelődtünk a Rambláról nyíló fedett piacon, ahol jégkásában hűtötték a préselt gyümölcslével teli poharakat, nyüzsgés volt, sajtok és sonkák, zöldség, gumicukor, gyümölcs, meg a magamfajtának örökké egzotikus rész, ahol ezerféle halat árultak és még lassan mozgó rákokat; egy H.P. Lovecraft kisregényre elegendõ csáp és tapadókorong kellette magát a pultokon. Innen kisétáltunk a Raval peremére, ahol a turisták mellett már mozognak a helyi erők, szemét van és graffiti, bár a modern városrendezés miatt itt még csak sejteni, milyen lehet az igazán rosszabb része.

Jártunk a tengernél, bár az első nap délutánján ebből annyi lett, hogy a kikötőben elhevertünk egy pálmafa alatt, a meleg kövön (a három óra alvás bosszúja). Két nappal később a part másik részére mentünk, a fövenyre, a napernyõk közé, de elégtelen felszereléssel érkeztünk és csak térdig gázoltunk a tengerbe.

Kétszer jártunk a város felett. Először a (Szent Euláliáról elnevezett) katedrális tetejére lifteztünk fel, a vízköpők fölé, ahonnan egészen a tengerig belátni a tetővilágot, ami mediterrán városhoz hűen lapos, és rengeteg a terasz, az art deco pavilon, az antenna és a villámhárító.

Másnap magasabbra, a Tibidabo-hegyre mentünk, amit a város legtöbb pontjáról  látni, a tetejére épített katedrálissal együtt. Ehhez metróztunk, aztán az egykori villák között gyalogoltunk felfelé a kék villamos vonala mellett, végül felültünk a fogaskerekűre. De egyszer csak ott álltunk a magasban, a lábunk elõtt a várossal, a hátunk mögött a már említett álgótikus katedrális tömbjével és egy száz éves vidámparkkal, ahol verklizene szólt. (És azt hiszem, lehet ebben egy zafóni történet is az angyalokról, az ördögökről, és a spanyol kisfiúról, aki azért jött, hogy felüljön a világháborús repülőt mintázó játékra.

Mivel Spanyolországban a megszokottnál is súlyosabban tör ki rajtam a kávéfüggőség, rengeteg kávét ittunk. Ettünk is, egyszer a kedvenc húgomtól szerzett címen, ahol a tulaj komótosan nézte a focit a szomszédos asztalnál és remek paellát adtak meg tisztességes sangríát. Egyszer ettünk tapast egy turistáknak szánt helyen, bár attól maga az étel még jó volt; másnap a kikötõ közelében újráztunk, és hatalmas kupac fõtt kagylót meg tortillát kértünk a cafeteríában, ahol vágni lehetett a füstöt, csilingelt a játékgép és öreg helybéliek itták a pohárka borukat.

Az utolsó napot a Barri Góticóval zártuk. Délután még mindig új helyeket találtunk, ahol a kávézókban turisták ültek, a templom előtti kõpárkányon pedig öreg hobók és öreg kutyák aludtak; közben az egyik bárban atlétatrikós fickó játszott elektromos gitáron bluest. A másik téren már ránk esteledett, de a rögtönözött piacon még sajtot árultak és olívaolajat. A kövön ücsörögve sörözünk dobozból, turisták mászkáltak körülöttünk, mögöttünk csavargók beszélgettek, elõttünk egy fiú meg egy lány az új ikeás ágyat cipelte hazafelé és megérkezett a robogójával a pizzafutár, szóval búcsúképként teljesen összeállt a mediterrán tabló.

(stop! summertime)

Csutortokon ejfelkor meg osszedobaljuk a hatizsakot, aztan alszunk harom orat. Utana ulunk egy repuloteren az oszben, aztan egy repulon az evszakok kozott, mig alattunk hegyek sodrodnak elfele, aranypartok es egy tenger, aztan ulni mar csak egy vonaton kell, de az a nyarba visz meg az eddig ismeretlen varosba. Egy nagyon kevesse reszletes terkeppel es kifejlett deneverosztonnel tajekozodva megis hamar megtalaljuk a hostelt, ahol nem, nem es nem alszunk el, onnantol pedig mar visz a felfedezes ereje. Ujabb orak, meg tobb kave, nagyon sok szuk, arnyekos utca, es mire esteledni kezd es elkezd kiutni a nem-alvas, Barcelona olyan, mintha mar napok ota itt lennenk.

(amelyben a szerző nosztalgiával gondol vissza a közelmúltra)

Rájöttem, hogy meg kell örökítenem a hétvégéimet, különben úgy húzódik vissza a nyár, hogy kizárólag csúnya, kellemetlen dolgok hevernek majd utána. Leszámítva a Szigetet, természetesen, de azon kívül csupa kellemetlenség, a költözés, teljesen váratlan kiadások (ebből nagyon sok), feszültség, aggódás, káromkodás (szintén sok), péntek éjjel zárba tört kulcs, ilyesmik.

Pedig az augusztus huszadikai, hosszú hétvége a szülővárosomban pontosan olyan volt, amit már most elő lehet szedni és nézegetni. (Így értékelődik fel az otthoni környezet: az ember ritkán jár haza és csupa jó dolgot csinál ott.)

Például előástam az öreg biciklit, ami önmagában még nem újdonság, viszont most pont azon a lakótelepen gurultam át vele, ahol a gyerekkoromat töltöttem. A filmes visszaemlékezések egyik kedvenc megoldása, amikor a főhős körül kiszínesedik a környezet, és ebből tudjuk, hogy az a múltbéli táj. Velem ez éppen fordítva történt, szürke toronyházakra és a murvás parkolókra emlékszem, erre most kiderült, hogy azóta színesre festették az épületeket, megnőttek a fák és egészen vidám az összkép, már amilyen vidám egy lakótelep lehet.

Persze mindezt igazából a múltidézéshez nagyon értő Bradbury epigonjaként kellett volna megírnom, a nosztalgia szépiaszínű szűrőjén át: a biciklit, ami kattogva, csattogva, sufnituningolt időgépként repít le a hegyről; vagy a felismerést, hogy ugyanazon a padkán döccentem meg az Áruház mellett, mint utoljára tizennyolc éve. Egy Bradbury-klóntól viszont kicsit furcsa lenne, hogy a főhős valójában kocsmázni megy az öreg járgánnyal, aztán teljes hangerőn üvölteti a Motörheadet a lejátszóban (már megint), miközben hazafelé hajt a kihalt éjszakai utcákon, mert az abszolút metál.

És ez még csak a csütörtök este volt. Pénteken a csajommal strandoltunk, lángost ettünk, hagytuk, hadd süsse a fejünket az utolsó igazán forró nyári nap, és nyakig merültünk a termálvízbe, ha mégis feltámadt az ősziesedő szél. Szombaton még messzebbre autóztunk, egy zöld arborétumba, ahol külön táblával jelölték a veszélyes ősvadont, ami gyanúsan emlékeztetett egy normális erdőre. Még megnéztük a természettudományi múzeumot is, itt utoljára általános iskolás koromban jártam, ezért az egész kisebbnek és kopottabbnak tűnt, de valószínűleg ugyanazok a kitömött állatok néztek ránk az illúzióerdőkből meg a vízfesték-ég alól, mint valaha régen.

A másik hétvége, amit meg kell örökítenem, az egészen friss, a múlt héten történt, amikor látványosan beköszöntött ősz. Most nem távolról indítottunk, hanem közelről – ezúttal Jud és woof jöttek, nem mi mentünk hozzájuk –, de ha túrázni nem is indultunk el, minden más ugyanolyan (jó) volt, mint júniusban, a társaság, a sajt, bor, a pálinka meg a beszélgetések. Nem is aludtuk ki magunkat másnap, ezért lazításképpen a várost jártuk, ettünk és moziba mentünk, hogy valamikor este itthon eldőljünk, miközben a képernyőn Rosencrantz (vagy Guildenstern) dobálta a pénzérméket a levegőbe.

(tömbösítve és hosszan: sziget 2010)

Az elmúlt két hét már most valószínűtlen masszának tűnik, mintha ez a sok minden tavaly történt volna, esetleg egy párhuzamos valóságban. (No, you think it's the future, but it's actually set in the past. / It's not Earth. / It's all a dream.) Ezzel jár, ha az albérletkeresés, -találás, a Sziget és a költözés nagyjából ugyanarra az egy hétre esik, és menet közben csak félmondatokat van idő leírni. Ezért most csak ülök itt, és maradok inkább a tömbösítésnél, de így is maratoni lett.

–1

A mínusz 1. napon bejutás előtt nem sokkal visszamondták a már megbeszélt albérletemet (később lett jobb, de ezt akkor nem tudhattam), késtem is háromnegyed órát, aztán a kapunál érvénytelennek találták a jegyünket, ezért echnattal még másfél órát álltunk sorban különböző helyeken, mire mégis átvergődtünk a hídon (egészen nosztalgikus élmény volt). Szerencsére felnőtt ember módjára kezeltem a szituációt, és az odabent tartózkodó barátaim, rosseb, schizo és a Vegyészmérnök formális üdvözlése után három másodperccel meg is ittam az első néhány pálinkát. A Kispál és a Borz három órás búcsúkoncertje az előzmények miatt stresszoldássá, majd össznépi mulatozássá fajult, vidáman tukmáltuk és/vagy locsoltuk egymásra a sört, néha újabb pálinkákat ittunk, valaki eltévedt és mindenki üvöltött, azt hiszem.
A Kispál és a Borz zenekart nagyjából tizenhat évesen kezdtem hallgatni a metálkodós / ipari / grunge zenéim mellett (– hebegte magyarázkodva), ezért a középiskolás és a korai egyetemista korszakom egyik meghatározó tartozéka lett, de az ezredforduló után elhanyagoltam őket, leszámítva az évente egy koncertet. Amennyire ezt a fenti tényezők miatt megítélhettem, a búcsú remek összegzése volt úgy mindennek. Masszív nosztalgiafaktorral, amit azért jelentősen oldott, hogy azok a barátaim, akikre nosztalgiával gondoltam volna vissza, ott dülöngéltek mellettem azokra a számokra, amiket abban a bizonyos korszakban együtt hallgattunk vagy énekeltünk a konyhákban, koncerteken, autókban és úton hazafelé, éjjel. Na jó, majdnem mindenki ott dülöngélt, egyvalakit leszámítva, de eshunak felmentése van (több ezer kilométernyi), és egyébként is, majdnem sikerült eljutnia.


Régen látott

A Sziget legfontosabb része számomra nem is a zene, hanem a szociális élet, mert ilyenkor találkozom ritkán látott barátaimmal. Szerdán transferatu és barátnője társaságában ittunk hajnalig, de előtte még egymás mellett ugráltunk vidáman a Madnessre (még egy zenekar, amit csak a Szigeten hallgatok meg, de ott már másodszorra). Az egy éve nem látott adryrekával a The Hives alatt szerveztünk találkozót, és nem sokkal később olyan ismerőseim is felbukkantak, akikről nem csak azt nem tudtam, hogy kint vannak, hanem azt sem, mi van velük. Hétvégén az örökös szombati sztárvendég, MAC mutatta be az elkényelmesedetteknek (a közeli söröspultok kínálatát okosan felhasználva), hogyan kell úgy inni, mint régen, déltől hajnalig; a maximum pontos gyakorlatot kecses és elegáns elhanyatlással zárta egy padon, mint a nagykönyvben.

És meg kell említenem Pablo nevű spanyol barátomat is, mert nyolc évvel ezelőtt nála és családjánál laktam Madridban pár hónapot. Pablo előtte és utána Budapesten élt egy darabig, aztán elment világot látni és utoljára Dél-Amerikából jelentkezett néhány éve, szóval mi sem természetesebb, hogy szerdán kaptam tőle egy üzenetet, hogy találkozzunk a Szigeten. Na, erről van szó.

Metál

Többek szerint nekem szeretnem kellene az Iron Maident (vagy legalábbis jobban, mint a Kispált), mert többször és sokáig volt hosszú hajam, metálzenekaros pólóm, a legtöbb zenében, amit hallgatok, torzított a gitár, és még karika is jutott a fülembe; de valahogy mindig elkerültük egymást, csak a lemezborítóik hagytak bennem mély nyomokat kölyökkoromban. Ezért szombaton lucia kitalálta, hogy korrepetálni fog minket AnnGellel Iron Maidenből, így elmentünk a Nagyszínpadhoz, ahol lucia néha olyanokat mondott, hogy most jön a népzenei motívum vagy elmagyarázta, miért szerethettem volna fogékonyabb koromban az aktuális számot. Fogékonyságomat bizonyítandó léggitároztam, abszolút nem gúnyból, de azt hiszem, rajongó nem leszek most már.

Horizontot tágít

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amire valaki elvonszol, hogy ezt látnod kell, idén Bright ragadott magával a Soerii & Poolek bulijára. A névadó duó mellett volt luchadormaszkos billentyűs, csirkének öltözött ember, kézen álló törpe, sztriptíztáncosnők és vízipisztolyból locsolt abszint. Meg legalább két szám, amit utána napokig lehetett üvölteni a Hilltopnál az első két palack után. A negyven perces beállás mondjuk majdnem eltántorított.

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amit teljesen véletlenül hallasz meg, mert hajnal van és éppen eszel valamit egy padon, hogy ne fájjon a gyomrod, és a szomszéd színpadon megszólal a zene. Odamész, megnézed, ott ragadsz. Ez lett idén a B-terv.

És minden Szigeten akad egy csomó zenekar, akiket meg akartál nézni, de későn értél ki, berúgtál, éppen beszélgettél, máshol jártál, és az idén sem volt ez másként.

Nem szomorú vasárnap

A vasárnap ismét igazolta, hogy mindig az utolsó este a legmozgalmasabb. Aznap láttam a legtöbb koncertet, meglepetésvendégekkel találkoztam, például Lammal, akiről ott derült ki, hogy civilben már leveleztünk, kilátogatott d. (akinek egyik ifjú ismerőse éppen a Kispál-búcsúról lelkesedett, ezért kiszámoltam, hogy akkor jártam az első koncertjükön, amikor az illető megszületett; a mécses azonban csak kicsit később tört el [nem], amikor szóba került decensen őszülő halántékom).
Közben vettem időkibővítőt a Hilltopnál (kevés szódával, palackban) és végigjártam a Muse, a Fear Factory és a Yeasayer koncertjeit, hogy az utolsó Muse számra még visszaérjek, majd egy fatörzsnek dőlve fogadjam a többieket, akik felváltva ugráltak, léggitároztak és énekeltek, illetve büszkén hallgattam, hogy a csajom Muse-on a tömeg tetején szörfölt. Később hatalmas vihar kerekedett, leszakadt az ég, isolde pedig hihetetlen győzködések árán rávett a különösen ütős meggypálinka megkóstolására, ennek is köszönhetően az ideig Szigetet (is) azzal zártuk, hogy vállalhatatlan zenékre mulattunk.

(gyors lista mindenfélékről)

Mert emlékeztetnem kell magamat, hogy az élet nem csak napfényes, hahotázós lakáskeresés, hanem kőkemény andalgás, sörözés és szociális élet.

Szóval az elmúlt másfél hétben történt olyan is, hogy a Duna mellett ültünk az árnyékban, ahol lapos kavicsokkal próbáltam kacsázni a vízen, aztán cápaméretű hekket ettünk, hogy megidézzem a gyerekkori nyarakat.

Az egyik este pedig filmekről meg forgatókönyvekről beszélgettünk szakértő barátommal; közben egyre lelkesebbek lettünk, és nagyon sok forró teát kellett meginnom, mert túl sokat beszéltem fájó torokkal.

Múlt szombaton rá kellett jönnöm, hogy reneszánszukat élik a budapesti romkocsmák. Azt hittem, pár éve leáldozott a mozgalomnak, idén viszont szinte egymásba érnek az új helyek a belvárosban, és Budapest közepe lassan egyetlen hatalmas romkocsmává változik majd. Ez a kép akkor jutott eszembe, amikor whoisnot és razzor társaságában söröztünk a Fogasház nevű intézmény belső udvarán. A név alapján egy Clive Barkeres helyre számítottam, és a Fogasház tényleg olyan, csak a hasonlat nem ijesztő-undorító, hanem groteszkül komor értelmében. Szóba került mindenféle izgalmas téma, és egy ponton razzor (aki többek között a biotech-bionformatika-futurizmus stb. témában értekező www.biopunk.hu ura) olyan érdekeseket mondott a sufnilaborokról, hogy az elhangzottak kombinálódni kezdtek a fejemben egy hirtelen jött vízióval (ahol egy szemcsés videófelvételen Budapest pudvás szíve felgyorsítva mállik, pusztul és omladozik). Bárcsak jobban bármit értenék a tudományhoz, most írhatnék egy tényleg aktuális témára épülő sci-fi történetet.

Vasárnap Bright vendégeiként teszteltük az 1982-es kiadású Pac-Man táblás játékot, ebből akár számítógépes játékot is lehetne csinálni, mondta a mr. a a második játszma környékén; később szóba került a sok megevett bogyó és a Pac-Man emésztése. Utána pedig rászoktattuk L-t és alie-t a BANG! című, méltán kedvelt westernes-pisztolypárbajos kártyajátékra.

Már most olyan, mintha mindez hónapokkal ezelőtt történt volna. Közben itt a Sziget, ami alapvetően felborítja a tér és idő törékeny egységét.

(lakások masszája)

Egy ideje már idegen lakásokkal álmodok, fényképekről ismert és személyesen látott szobákból épül a labirintus a tudatalattimban (– írta, és közben az Inception járt a fejében).

Két héttel ezelőtt még úgy gondoltam, váratlanul költözni kellemetlen, de úgyis akadnak normális alternatívák. Azóta döbbenetesen sok időt töltök az albérletkereső oldalakon, illetve telefonálással és mászkálással; eddig eredménytelenül. A határidő közeledik, a szorongás fokozódik, lassan semmi másról nem tudok beszélni és semmi mással nem foglalkozom szabadidőmben.

(Ha nem vigyázok, a csajom egyszer azzal fogad majd, hogy ez így nem mehet tovább. Hát nem látod – kiáltja, és drámaian elhanyatlik a hófehér díványon, amit addig még be kell szereznem –, mit tesz velünk a megszállottságod? Természetesen megbántva tagadok, ő azonban megnyitja a böngésző előzményeit: a kizárólag ingatlanokból álló, végtelen lista láttán összeomlok és zokogva megígérem, hogy ezentúl minden másként lesz. A szenvedély azonban nagy úr, ezért éjszaka kiosonok a nappaliba, és a sötétben, remegő kézzel válogatok a másfél szobás albérletek között.)

Mint a minap d. bölcsen megjegyezte, nem könnyítem meg a dolgomat. Ez igaz, valaha tényleg különösebb gond nélkül laktam kollégiumban vagy egy sötét udvar földszintjén, később pedig nagymamabútorok és kaktuszok között, de az nagyjából 13-15 évvel ezelőtt történt, azóta elkényelmesedtem és nehezen teljesíthető igényeim lettek. Most nem szívesen költöznék olyan házba, ahova nem szívesen járnék be sötétedés után, de olyan földszinti lakásba sem, aminek az ablakát két lépés választja el a barnára festett tűzfaltól (két szombati gyűjtés). Ráadásul megfelelő helyet találni nem lehetetlen, csak rendkívül nehéz: az egyik ilyet nem sokkal azelőtt adták ki, hogy odaértem, a másikat meg egy nappal a szóbeli megegyezés után.

Szóval kutatok tovább, építem a labirintust a fejemben.

(new season will premiere this fall)

Nem szeretek költözni, tudom, senki sem szeret, de túl gyors a tempó: három nyár, három lakóhelyváltás. Mintha egy tévésorozat ritmusában élnék, ahol a showrunnerek minden évadban radikálisan újítanak a díszleteken (pedig az sok pénzbe kerül). Lassan beérném azzal, ha legfeljebb a főcímzenéhez nyúlnának.

A költözéssel az is baj, hogy indiszkrét kérdéseket hoz elő, például meddig akarod ezt csinálni?, és a válaszban olyan szavak szerepelnek, mint lakásvásárlás, jövőkép, gúnyos kacaj.

A fentiek megírása közben egyébként végig furcsa deja vu kerített hatalmába, amíg rá nem jöttem, hogy a tavaly ősszel írtam valami egészen hasonlót – csak nem ide – az életem és a tévésorozatok különös párhuzamairól. Úgy tűnik, bizonyos dolgok nem változnak, illetve ideje újabb komplikált hasonlatokat találnom az életemre.

(lenne szíves átfáradni a másik blogba egy pillanatra?)

Ha a bizarr szakmákat – például a rákhalászok vagy kanadai favágók életét – bemutató tévésorozatok végre elérnének a műfordítókig*, akkor a luciánál tartott közös brainstorming nyugodtan lehetne egy bevezető epizód.

Eredetileg részletesebben akartam írni arról, hogy kedden felkerestük luciát a hegyen (ahol örök ősznek és éjszakának kellett volna lennie, de mégsem) és a többieket elnyomva, hangosan szakmáztunk, viszont lucia azóta olyan tökéletesen összefoglalta az egészet, hogy csak linkelni tudom. (A kattintás túlsó végén múltbéli csődörök és védtelen fordítóagyak.) Itt van.

* „mai adásunkban ritka szavakat zsigerelnek és a szinonimák között turkálnak!”

(a vándorló palota)

Tulajdonképpen borítékolható volt: a mostani albérletbe közel egy év halogatás után már behúzattam a netet, mire másfél hét alatt kiderült, hogy váratlan okok miatt a tulajdonosnak szüksége lesz a lakásra, és hamarosan mehetek tovább. Még nem száz százalék (ez egyszerre jó és rossz, reménykedés és tervezés szempontjából), de elég valószínű.

Nyilván nem a net a lényeg, nincsen hűségnyilatkozat, viszont mennyire jellemző.

Eszembe is jutott a tavalyi keresgélés, az idegesség, az egyre közeledő határidő, a polcokra gombostűzött csipketerítők, a nagymamabútorok, a kaktuszok, az idegenszag. De leginkább arra a lakásra emlékszem, ahonnan a leggyorsabban távoztunk, mert olyan volt, mint egy öregember nyomasztó álma – David Lynch bármikor leforgathatott volna egy komplett filmet a nappaliban, csak előtte szólnia kellett volna a díszleteseknek, hogy csináljanak valamit, mert ez így túl komor.

(cookies need love like everything does)

A sokat emlegetett szakmai ártalmak miatt rég feketére kérgesedett a szívem, nyilván ezért találom émelyítően szuperaranyos-görcsösenvidámnak a „kellemes dolgok” címre hallgató lánclevelet. Ebben hosszú listába gyűjtik az élet apró örömeit – akkorákat nevetni, hogy az arcod is belesajdul, vagy a füvön sétálni, amikor öntözik, nem is beszélve az aranyos kölyökkutyák tutujgatásáról. A minap éppen ezeket az ellenérzéseimet taglaltam a kocsmában (ahol felmerült, hogy akik ilyen leveleket küldözgetnek, valószínűleg órákon át lamentálnának a vizes cipőjükről, ha át kellene sétálniuk a fellocsolt gyepen), amikor Zyro megkérdezte, milyen lenne a darkfentezisikeríró/fordító listája az élet apró örömeiről.

Az alapvető dolgokat szerencsére gyorsan összeszedtük a többiekkel:

– megcsodálni a novemberi homályból kibukkanó templomtornyokat és kőcsipkéket
– hosszasan gyönyörködni egy esőben ázó ipari létesítmény látványában (lehetőleg bezárt gyár legyen [egy ködben úszó, ódon város szélén])
– amikor végre sikerül felszámolni az egyik kényszervállalkozásodat
és
– amikor egy év elteltével a könyvkiadó végre kifizeti a tartozását.

Kiindulási pontnak jó is lesz.

(felhőroncs, bicikli, nyár)

Nyár van, ezért estefelé szoktam futni a szigeten, nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hőség helyett maximum fülledt és nehéz a levegő. Különösen akkor, ha előtte egy gyors vihar végigveri a várost. Ez történt hétfőn is, de hazafelé legalább láttam olyat, amit utoljára évekkel ezelőtt.

Most a hídról néztem a magányos felhőt az égen, bámulatos roncsként úszott a Hold előtt és időnként felsistergett a gyomrában egy-egy villám. Egy haldokló villanykörte pislákol így, mégis kinéztem belőle, hogy mire teljesen sötét lesz, utoléri a zivatarflottát a messzeségben.

Nyár van, ezért múlt szombaton hajnalban biciklivel gurultam végig a szülővárosomon. Utoljára három éve csináltam ilyet, hazafelé mégis a középiskolás emlékek jöttek elő, amikor még volt olyan, hogy nyári szünet és biciklivel jártam kocsmázni meg hajnali ötig tartó maratoni szerepjáték-partikra. A kihalt utcák akár a múltban is lehettek volna, az autópilóta zökkenő nélkül navigált át a park melletti szuroksötét ösvényen. Cycling down memory lane.

Nyár van, ezért elkínzottan bámulom a betűk hűlt helyét a képernyőmön, és hideg dinnyét szeletelünk kis darabokra, és rozéfröccsöt iszunk éjjel a Városligetben és nagyon, nagyon melegünk van, amikor az éppen nálam nyaraló macska befészkeli magát közénk, de nem mozdulunk, mert hallod, dorombol.

(félig üres vagy félig nem)

Régebben úgy gondoltam, a sors a jó dolgokat azonnal kompenzálja valami rosszal, de mostanában...

Ugyan már, kit akarok becsapni, nyilván még mindig így gondolom. Ha a tökéletes júniust szinte azonnal követi a nagyon fogfájós hét (azt pedig pár rendkívül kellemetlen óra a fogorvosi székben, és még nincsen vége), plusz a feltámadó kreatív hullám teljes halála és egyéb bosszúságok, nehéz nem hinni az elméletben.

Viszont megkopott a régi magabiztosság. Erősödik a hang, ami higgadtan megjegyzi, hogy a fogfájás a júniust is elronthatta volna, de nem tette, majd célzatosan rámutat pont az utóbbi egy hét pozitívumaira. Amikor a csajommal elmentünk randizni (még mindig szoktunk ilyet), vagy csak úgy ücsörögtünk egy kőpárkányon a nagyon nyári alkonyatban; vagy éppen Tapsi meghívására egy svéddel meg egy finnel keveredtünk spontán pálinkázásba, és ott a szombat is, amikor az ősnövényzettel benőtt, gangos kocsmaudvaron váltottuk meg a világot rosseb, schizo és TJ társaságában.

Már a pesszimizmus sem a régi.

(a júniusról, amit a küszöbön hagyott egy jóakaróm)

Gondolkodtam a minap ezen a júniuson, mennyi minden történt, számolgattam, ez tényleg most lett volna, meg az, sőt amaz is? Végül rájöttem, hogy a június egy nagy ajándékdoboz volt a születésnapomra, az a fajta, amiből nagyon sokáig csak pakol az ember kifelé, aztán amikor elkezdené összeszedni a dolgokat (mint teszem most én), akkor meg nem fér vissza a fele sem. Teljesen lehetetlennek tűnik, miképpen sikerült több hónapot belezsúfolni durván negyven napba (mert nagyvonalúan hozzácsapom a május utolsó pár napját és a július elejét)?

Sok mindenről írtam, és van, amiről nem. A tengerről csak érintőlegesen, a félszigetre épült városról semmit, pedig ott a házak ajtajáig ért a víz, macskaköves utcákra esett a langyos eső és sirályok mászkáltak a kőpárkányon. Nem említettem a borfesztivált a szülővárosomban, ahol az angol vendégek megtudták, hogyan itat egy igazi magyar nagybácsi. Elsikkadt a mr. a partija a nyári napforduló közelében (nem tudatosan szerveződött így, de utólag könnyű meglátni az okozatot az enyhén véres húsok, a pogány rítusok és a gangon dohányzás között). Közben az esős monszunévszakból lassan kánikula lett, ami három dolgot jelent, barátok, sör és kerthelyiség.

Igazából ebből még ki akartam hozni valami olyasmit, mennyire örültem ennek a júniusnak, köszönetet akartam mondani a családomnak és a barátaimnak, de innen csak egy lépés lenne, hogy hálálkodjak a producernek, a stábnak és a rendezőnek is, vagy leírjam azt a gyűlölt szót, hogy pörgés.

(nem, a róka nem átvitt értelemben értendő; a róka az egy állat)

Amikor múlt szombaton, szürkület után életre keltették a tábortüzet a kollégák, addigra a pataknál már ereszkedett lefelé a ködszerű félhomály és folyamatosan kerülgetett minket egy számítónak tűnő róka. Ebből ott helyben ki lehetett volna hozni egy mágikus történetet a céges hétvégére érkező játékfejlesztőkről, a különös erdőről és a beszélő ravaszdiról, de a kreativitás nagyon hamar inkább vidám népdalok éneklésére szűkült. Utólag persze csábító a gondolat, hogy egy darab sült hússal és két vércseppemmel esetleg rávehettem volna a jószágot, hogy hűséges inasom legyen és együtt induljunk kalandokra a fákon is túl, ahol fantasy-szerzőként szerzett tapasztalataimmal próbálom megoldani a mesebeli királyságok problémáit, de így sem volt rossz. És még a patakba sem esett bele senki.

A céges pihenés egyébként kifejezetten jól sikerült, azzal úgysem nagyon lehet mellélőni, ha a csapatépítést a közös ivás, evés és másnaposság garantálja. Az egyetlen problémám az, hogy nem néhány évvel ezelőtt került rá sor, amikor még többen voltunk.

(magaddal hoznád az ébrenlétbe, de)

Nagyon ritkán álmodok igazán álomszerű dolgokat, sokakkal ellentétben (különös tekintettel a filmek vagy könyvek szereplőire, akik ilyenkor furcsa logikájú, mégis valóságos helyzetekbe keverednek). Ma éjjel viszont teljesen összefüggő történet részese lettem, ahol még az is felmerült bennem, hátha nem valóság az egész, viszont megcáfoltam. Ettől lett igazán hihető az öreg, sötét, de barátságos ház és ezért volt nagyon, nagyon magányos dolog küldetésre indulni a másvilágon.

Olyan pedig sohasem történt, hogy ébredéskor azonnal leírom az egészet egy füzetbe, most mégis ezt csináltam. Közben a vörhenyes hajnalból rendes reggel lett, és kétségbeesetten éreztem, hogyan csorog el az álom életszerűsége, mint víz a rosszul tartó dugó mellett. Aztán visszaaludtam és jöhettek a szokásos összevisszaságok.

(fikcióturista bárhol)

Először járok olyan hotelben, amit hivatalosan még meg sem nyitottak.

Ez csak elsőre furcsa érzés – amikor megáll az autó, sehol egy lélek, az épület túl csendes, túl sötét a szemerkélő esőben. Aztán kijönnek értünk, elmondják, hogy csúszott a nyitás, de welcome, és bent minden csillog, vagy az utolsó suvickolásra vár, az étteremben felpakolt székek, a kanapékon még soha, senki sem ült, az egyik oldalszárny előtt létrák, munkagépek.

Ez az a pillanat, amikor izgalmassá válik az egész. Mintha betévedtünk volna a kulisszák mögé, a meg sem született szálloda formálódó valóságába, ahol valahol már bábozódnak a leendő történetek és még képlékeny minden.

(ezért istenek meg legendás hősök járnak ide lakni, mert egy éjszaka itt még annyi ideig tart, ameddig ők akarják és fizethetnek lélekkel, kártyával vagy tenger alól felhozott arannyal)

Aztán felbukkan még pár vendég, akik szintén idő előtt kaptak szobát, a varázs megtörik. Maradnak a hétköznapi pozitívumok, minden nagyon csendes, tiszta, újdonságszagú, és például tudom, hogy senki sem aludt még az ágyamban.

(égiháború, fiktív kalap)

"Egész héten szöveget írtam, délelőtt megáztam, már megint szakad az eső, és még a koktél sem hideg?!"
— meggyötört játéktervező egy másik meggyötört játéktervezőnek péntek este

Napok óta borzalmas küzdelem zajlik a háztetők felett. Zivatart követ napsütés és fordítva, néha morajlás hallatszik messziről, fenyegetően. Egy csatamezőre járok futni, az égi háborúban kiontott felhőnedvek hatalmas tócsáit kerülgetem a szigeten.

Talán ezért is lett ilyen furcsa ez a hét, kapkodós és fejfájós. Egy ostromlott város mindennapjai a változó frontvonalak között.

A hétfő este viszont maga volt a nyugalom. Egy belga sörözőben ültünk kettesben, nagyon sötét és nagyon vörös söröket ittunk, és beszélgetés közben a rézholmikat néztük, a fabútorokat, a régi reklámplakátokat a falon; a zene gramofonlemezeket és cigarettázó dívákat idézett. Nem meglepő, hogy az este egy pontján finoman átsodródtunk egy történetbe, ahol puhakalapom lett, meglazított nyakkendőm és pimasz modorom, amiért kaptam egy szelíd fiktív pofont, aztán visszatértem Afrikából és egy automobilos üldözés után egyfedelű repülőgéppel szálltunk a tenger felé.

(szájban zömök)

Tavaly júniusban az esők után mentünk pincetúrára, és Pécs körül olyan harsányan zöldellt a táj, mintha tévedésből újra elindították volna a tavaszt. Idén kánikulában érkeztünk, ezért nem gyalogoltunk a természetben, lustán hagytuk, hadd vigyen a vonat Villányig. A forróság arra kifejezetten alkalmas, hogy az ember még jobban értékelje a behűtött rozét, a vízpermetet fújó ventillátorokat, a lugasokat meg a pincéket.

Most, hogy második alkalommal élvezhettük woof és Jud pazar vendéglátását egy hétvégére, határozottan kezdtek kirajzolódni egy formáló hagyomány alapvetései, például megint rengeteg sajtot ettünk, pástétomszerű dolgokat, rétest meg csilis babot (nem egyszerre). Újra hangos felolvasást tartottunk a helyi borkultúra lapjából, ahol olyanokat mondanak, mint

szép aranysárga színvilágból jön a határozott vajas, füstöltsonkás illat, mégis körtés-barackos gyümölcsös jelleget is felfedezhetünk benne.

Idén – akárcsak tavaly – az aktuális számból választottunk mottót. A bizarrul hangzó szájban zömök nyerte azt a megtiszteltetést, hogy a résztevők láncpostjainak legyen a közös pontja*. Érzem, hogy missziót teljesítünk, mert ha kellően kitartóak vagyunk, évek múlva szlenggé válhatnak a címeink, ez aztán szájban zömök, öcsém, mondják majd az utcán, a zsaruk hogy távolról indítottak már.

Az talán egyértelmű, hogy ittunk sokat, de szépen elosztva, később lekéstünk egy vonatot, ezért szocreál kisfilmet idézve a kihalt állomás épületében adtuk körbe az egyik pincészet borát, de végül visszajutottunk Pécsre, ahol éppen fesztivál zajlott, sokan tolongtak az utcán, szólt a zene, mi pedig középkori romokon ülve még eltüntettünk egy üveggel valahogyan. Másnapra nem is maradt más, mint az alkoholmentes levezetés, a világ dolgainak kibeszélése és a hazamenetel.

* woof és BePe – aki idén már velünk tudott tartani – felmentést kapott, a többiek itt olvashatóak: AnnGel, Jud (képekkel) és Tapsi.

(ha nem tudjuk, mit ajándékozhatnánk a környezetünkben élő poshmodern darkfentezi sikeríróknak)

Csak egy pónit szerettem volna születésnapomra, helyette kékes-lilás nyári zivatart kaptam, ami éppen hörögve, morogva kúszik a házunk felé a városon át. Gyorsan ki kell találnom, mit esznek a viharok és elférnek-e az ablak alatti zugban.

(voltak hajók is)

Tegnap este tizenegykor még a barátaimmal ültünk a Duna partján a kőkorláton, mögöttünk hársfák, előttünk az elöntött rakpart, velünk átellenben a Parlament. Turisták jöttek és mentek, érdeklődő kutyák szimatoltak a víznél, kis csoportokba verődve beszélgettünk, Vid pedig vadul gépelt a laptopján. Szóval majdnem úgy néztünk ki, mint egy üdítőital, életmódmagazin vagy mobilnet reklámja, csak rengeteg munka lett volna leretusálni a kompozícióról a sok sört és cigarettát.

A képen ráadásul nem látszott volna a víz illata, meg az sem, hogy abban a néhány órában a lépcsőkről, a szalagkorlátokról, a felfestésekről előttünk vonult vissza a folyó.

Az ilyen esték miatt szeretem mégis a nyarat.

(városálom)

Tegnap éjjel a taxi hátsó üléséről néztem az ismeretlen utcákat, és megint az jutott eszembe, hogy minél hosszabb ideig élsz egy városban, annál különösebb érzés azokra a részekre tévedni, ahol még sohasem jártál. Minden részlet ismerős, a táblákon a betűk, a házakon a kopás, a felüljárók, a kukák, a színek meg a sínek, összességében mégis teljesen idegen, főleg éjszaka. Ilyen lehet várost álmodni.

Az álomszerű hangulat megteremtésében egyébként sokat segített, hogy indulás előtt gyorsan lehajtottam még egy utolsó tequilát a különböző alkoholok mellé, hiszen akkor jó ötletnek tűnt (sohasem az). Tegnap parti volt ugyanis az L-nél, ahol nagyon sok ember fért el viszonylag kis helyen, mert egyszerre jelentek meg az L régi és képzeletbeli barátai, mármint mi, hogy alie-t plagizáljam. „A bloggerek, igaz?”, kérdezte valaki, mások óvatosan megpróbálták megtudni, mi is az blog és mennyi időt kell naponta dolgozni vele, kicsit olyan érzés volt, mintha lenne egy egzotikus szakmánk (ami mellesleg jó).

(posztamszterdam)

A múlt héten főleg társadalmi életet éltem, sörrel és irodalmi áthallásokkal. Az egyik alkalommal AnnGellel és Renierrel közösen védtük H. P. Lovecraft munkásságát (hibáit is elismerve) Búvárzenekar és Tapsi ellenében, akik egy ponton nem átallottak halszerű párhuzamokkal élni a nem euklideszi rettenetek mesterével kapcsolatban. Igaz, ezt komoly alapozás előzte meg, ahol kitárgyaltuk az angol kísértethistóriák máig működő megoldásait, illetve az áltörténelmi romantikus regények mintájára – ahol a vad viking/indián/kalóz beleszeret a jámbor/vadóc/ranchtulajdonos kisasszonyba – kitaláltuk, hogy még a rendszerváltás körüli ponyvaáradatban meg kellett volna honosítani a magyar változatot, a mongol hódítós/törökbasás/labancezredeses romantikus regényt*.

* (ilyenkor szokott kiderülni, hogy ezek már régen léteznek)

A másik találkozót kissé félrevitte egy felvetésem, miszerint minden scifi-témájú játékfranchise címébe kell legalább egy X betű. (A kezdeti ötletroham után, témától teljesen függetlenül bármikor felharsanhatott a kórus, hogy aha, algofex, aha, mexokás!). Azért beszéltünk másról is. És söröztünk.

A hétvégén kiderült, hogy az özönvizeket követő első napsütéses napon az erdőben futni maga a tinihorror-filmélmény. Vagy minimum a film kezdő jelenete: magányos alak rohan a sűrű aljnövényzetben, a nyomában a szörnyetegek, és ha csak egyszer megáll, azonnal vége, felfalják, kiszívják a vérét.
Nyomorult szúnyogok.

A hetet végül azzal zártam, hogy elmentem megnézni egy hastáncbemutatót. A csajom – mint fellépő – félt, hogy biztosan unatkozni fogok, de felhívtam a figyelmét, hogy éppen amiatt kellene aggódnia, mert alulöltözött hölgyeket nézek, akik csábosan lejtenek előttem; remélem, ezzel sikerült eloszlatnom a kétségeit.

Közben akadtak még negatív fejlemények fordításügyben, pozitívabbak írásügyben, de ezekről majd máskor.

(preamszterdam)

Levették az ország arcáról a rászorított, szürke esőpárnát, még mielőtt teljesen megfulladt volna. Úgy pislogok a hirtelen fényben, mint aki hónapok óta nem látott ilyesmit, pedig két héttel ezelőtt egyszer már nyáriasnak tűnt az idő.

Az ráadásul egy olyan hétvége volt, hogy három napig eltartott. Belefért egy születésnapozás, egy szerepjáték-parti – évekig tiszta voltam, de újabban alkalmi visszaesőnek számítok –, ami a játékosaimnak hála remekül sikerült, mert a nyomasztó háttérhez jól passzoltak a téboly szélére sodródott kormányügynökök tarantinós konfliktusai (fekete öltöny, meglazított nyakkendő és egy különös őszi erdő).

A hétvége harmadik napján moziba mentünk és végre megnéztük a 9 című filmet (ez az animációs 9). Célközönségnek éreztem magamat, mert volt benne posztapokaliptikus romváros, gyárak, hatalmas gépek, gyönyörűen aprólékos látvány, szereplőnek meg sok életre keltett rongybaba, bár kissé túl jól lőtték be az ízlésemhez, ezért sem felnőtt-, sem gyerekfilmnek nem nevezném. A rétegfilmek határozott előnye, hogy csak mi ketten voltunk a moziban, ami remek dolog, bár megkértem a csajomat, hogy nevessen a nem vicces részeken, pusmogjon, esetleg telefonáljon, mert nem vagyok hozzászokva a nyugodt szórakozáshoz, de nem tette. Aztán elmentünk az Állatkertbe.

(A múltkor az okkult hímzőegyletben megemlítettem, hogy mi így ketten még nem jártunk az Állatkertben, mire fagyos szemrehányással néztek rám; már utaztunk a Libegőn, mondtam megsemmisülve, de mentegetőzésem nem hatotta meg őket.)

Általában felemás érzéseim vannak az állatkertekkel kapcsolatban. Egyrészt bezárt állatok laknak ott, a ketrecek mellett mindenhol kijózanító ismertetők lógnak, kihalófélben, visszaszorulóban, veszélyeztetett, utolsó példány. Valójában a látogatók egy része zavar igazán, mint az etetni tilos tábla előtt álló vastag nyakú orkok, akik éppen azt tanítják a gyerekeiknek, hogyan kell chipset hajítani a majmoknak. Aztán amikor mégis eljutok az Állatkertbe, az ellenérzéseim hamar elmúlnak, és ez most is így történt.

(amszterdam)

Végre eljutottam Amszterdamba: a (z egészen hosszú) hétvége remek volt, a város majdnem olyan, amilyennek képzeltem. Csendes csatornapartok, hidak és nagyon vékony, nagyon magas házak. A víztől alig centikre parkoló autók, lakóhajók tetejére kipakolt fotelek. Rengeteg leláncolt bicikli és a lassítás nélkül suhanó biciklisek. A coffeshopok környékén gomolygó tömör fűszag. Kávézások az utcára kitett székeken meg kocsmatúra, kedvenc húgom és E. társaságában. Általánosan vidám hangulat. Piacon vásárolt sajt és kenyér.

A szálloda szintén egy vékony és magas ház volt (azt hiszem, valaha így kerülték ki az épületek alapterületére vonatkozó szigorú szabályokat; az emeletre szűk és majdnem függőleges lépcső vezetett, ekkor hősünk megértette, hogy a házak homlokzatából kiálló rudak a bútorok bejuttatására szolgálnak). Valahol a határvonalon helyezkedtünk el a belváros és a vöröslámpás negyed között, ami még az éjszakai kocsmatúrán sem látszott olyasminek, amit a név sugallt: az utcán hömpölygött a kedélyes tömeg, lármás angolok ittak a pubokban, decens idős hölgyek és amerikai csoportok ballagtak a fétisboltok mellett, szóval egészen mellékesnek tűnt, hogy nagyon alulöltözött lányok pózoltak a piros fénnyel megvilágított ablakokban.

Közben szombat délután a tavaszból hideg ősz lett, de olyan meggyőzően, hogy meg kellett néznem az előző napi képeket, jól emlékszem-e a napsütésre. (Addigra sikerült összefotóznom egy vizuális közhelygyűjteményt a belvárosról, mínusz szélmalom meg tulipán.) Néztünk replikaként felépített vitorlás hajót a szakadó esőben, sorban álltam Rembrandtért, söröket válogattunk egy boltban legalább száz különböző fajtából, és a végén még a légiközlekedés sem okozott problémákat (a hónapokkal ezelőtt beszerzett repülőjegy előnye a baráti ára, a hátránya, hogy közben véletlenszerűen vulkánok törnek ki és ilyesmik).

Az alvás lassú eróziója

Négy nap után lassan feltűnik, hogy valami nincsen rendben, és úgy csorog el az alvásra szánt idő, mintha hajszálrepedés lenne az éjszakáimon. A belső óra minden reggel makacsul ugyanakkor ébreszt, ami korán van, miközben tolódik át a hajnalba az időpont, amikor végre képes vagyok elaludni. A tünetek fokozatosan súlyosbodnak. Először kevésbé hat a második kávé, aztán a harmadik sem működik, nehezebben koncentrálok a lefordítandó mondatokra és egyre többször ütök mellé a billentyűzeten. Ráadásul folyamatosan fúrják a betont a lépcsőházban, kisgyerek bömböl az emeleten, a világból ebben a négy napban kiveszett minden, ami kicsit is a tavaszra emlékeztetett. Kegyetlen az ég, viharos szél hordja a hideg esőt, hiába van május, annak is közepe, amikor egy héttel ezelőtt még kézben szorongattuk napközben a kabátot. Közben pedig nem hagy békén egy történet formálódó csírája, amiben a fekete tündérek zeppelinje valóságzátonyra fut egy budapesti lakótelepen.

Úgy képzelem, hogy az egyik pillanatban még egy formálódó fantáziavilágban szállítják az első őszi viharokat, majd a következőben fülsértő recsegéssel-ropogással akadnak meg a magyar rögvalóság egyik kilógó betontömbjén. A jármű megfeneklik egy lakótelepi lépcsőház alagsorában. Odakint éppen napfényes májusi hajnal van és csend.

A bíbor és arany zeppelin teljesen kitölti a biciklitároló és a szemétledobó aknája közötti folyosót, azonban a nagy része így is a lett-volna-térben pihen, a tervrajzokról végül kitörölt helyeken. A hajó oldala több ponton felhasadozik, a kormányos fülkéjéből postaládák lesznek, a kapitány szalonjában száraz levelekké változnak a díszes párbajtőrök. A raktérből kiszabadult viharok pillanatok alatt szétfutnak az egész országban. A napfényes május váratlanul őszbe fordul.

A kapitány járt már fantáziát vesztett valóságokban, és tudja, hogy hamarosan tovább kell állniuk, különben mindannyian varjakká változnak. Így is kell nekik négy nap, mire a zeppelin üzemkész állapotba kerül. A hajó fikciómérnökei addig mindent megtesznek, hogy elkerüljék a feltűnést. Ebben az időszakban senkinek sem jut eszébe lemenni az alagsorba. Akik hallják a szerszámok zaját, azt hiszik, a szomszédnál kezdődött megint a felújítás, mindig egy emelettel távolabb.

A zeppelin üzemanyagtartályait a lakók álmaiból elszivattyúzott percekkel töltik fel. A vihargondozók az elszökött rakományt édesgetik vissza. A zivatarok először rájuk sem hederítenek – saját fogalmaik szerint remekül szórakoznak, fákat csavarnak ki, vezetékeket tépnek le, árvizeket okoznak, de nagyon lassan azért mégis sikerül a raktér felé csábítani őket.

Az induláshoz azonban még mindig hiányzik egy indítótörténet, ami visszalőné őket a valóságból a fiktív térbe, ahová tartoznak. A fikciómérnökök hosszasan vitáznak: mit tegyenek, ha itt nincsenek dokkok, ahol megfelelő történetet adnának alájuk a hivatásos mesélők.

És nem csak számukra fogós ez a probléma, én is elakadok ezen a ponton. Ebből így nem lesz sztori, és végül az egészet félreteszem aznapra.

Ma reggel kipihenten ébredek, másfél órával később, mint amit a belső vekkerem mostanában rám kényszerített.  A viharos időjárás közben barátságtalanná szelídült, majdnem elállt eső, lenyugodott a szél. Senki sem fúr a házban. Hétvégére jó időt mondanak.

Juhász Viktor, 2010. május 18.

Ha valakinek úgy tartaná kedve, a villámnovella a Creativ Commons licensszel vihető. (Nevezd meg - Ne add el - Ne változtasd)

(a foglalkozási ártalmakról ismét)

Tegnap valamit elkezdtem írni ide arról, hogy nem bírom kialudni magamat mostanában, a házban folyamatosan fúrnak és novemberi, gyilkos szél csapkodja a hideg esőt az ablaknak, erre villámnovella/flashfiction lett belőle, valóságzátonnyal meg vihargondozókkal.

(az archívum a tanúm, nem az első eset)

Egészen beborult az ég, mire kora este elindultam a cégtől, fokozatosan szürkülő felhők préselték a májusi fülledtséget az öreg utcákba. Két sarokra a céltól már csöpögött az eső, abban a pillanatban pedig, hogy megérkeztem a térkövekre kitelepített asztalokhoz és köszöntem a luciának, a tetők fölött átcikázott egy villám.

…ha már az előző alkalommal szóba került, milyen mellékhatásai lehetnek, amikor valaki huzamosabb ideig dolgozik nyers, tisztítatlan darkfentezivel.

(Később nem villámlott többet és nem esett az eső sem; még van remény, úgy tűnik.)

(a hagyományőrzés fontosságáról)

Kiváló hétvégét zártunk, hagyományosan, ezt ennyi május elsejei elvonulás után ki lehet jelenteni. Kényelmes szállás a falu szélén, ahol az erdő van (a falu állandóan más, de mindig van mellé erdő), béke volt, napsütés, maximális hangerőre tekert madarak, barátok, és persze a kemény munka, hiszen az a sok pálinka nem issza meg magát egyedül, ezért kora délutántól késő estig elszántan pusztítottuk a készletet. Közben szórakozásképpen fát vágtunk, krumplit pucoltunk, tüzet raktunk, főztünk vagy társasjátékokkal ütöttük el az időt. Másnap pedig várat néztünk, ami szintén majdnem mindig kötelező gyakorlat.

A helyi duglászfenyőkről amúgy rögtön az jutott eszembe, hogy jé, ezek a fák nőnek Twin Peaksben is; a szállás pedig, a meredek dombetetőn álló épületünk (az erkély fölé erősített mohos szarvasagancsokkal) adta magát, hogy cikázó villámot képzeljek mögötte az égre. Ezt teszi az emberrel, ha túl régóta tréningezik arra, hogy egy napon poshmoderndarkfantasysikeríró/fordító legyen. Tisztára olyan ez, mint veszélyes anyagokkal dolgozni, csak nekem az asszociációs központom mutálódott.

(download / in progress)

Lássuk csak.

– a könyvfesztiválon ülök a Millenáris parkjában a barátaimmal a füvön; ismerősökkel beszélgetek az egyik standnál; újabb barátok érkeznek; a közelben sörözésre kerül sor.

– megindul velünk a libegő a János-hegy tetejére, a talpunk alatt házak, fák, lépcsők és ösvények; a hátunk mögött Budapest egyre nagyobbra terpeszkedik és toronyházakat növeszt, nyilván a sok hirtelen napfénytől; a nyakunkat tekergetjük, hogy lássuk.

– letérünk az ösvényről és hirtelen csend lesz az erdőben; mintha csak mi ketten lennénk itt, meg a madár, aki magában beszél.

– az év első estéje egy nyitott kerthelyiség lugasában.

Ezeket gyorsan lementeném abba a mentális mappába, ahonnan majd a megfelelő technikai fejlődés után az emlékképekből rekonstruálnak egy remek tavaszi hétvégét.

(ezt szeretem így tavasszal)

Megyek az esőben, és amikor felnézek a belvárosi tetőkre meg a párkányokra, málladozó szobrok arcáról csorog rám a víz. De semmi gótikus borongás, még az ég színe is fémesen világos, inkább békebeli és ódon minden. Ruganyosak a lépteim, egy furcsa pillanatra egyszerre sustorog az eső a valóságban és a zenében, amit hallgatok.

Másnap maradnak a felhők, de nem esik, és olyan illata van a levegőnek, mint amikor kölyökkoromban a hosszú tél után végre kitolhattam a biciglit a tárolóból.

(memória, meteorológia)

Nagyon mélyen alszom mostanában, pedig ez ritka, és néhány napon belül sokadszorra álmodok a középiskolai osztálytársaimmal

(de nem olyat, mint tavaly ősszel, amikor egy külvárosi romkocsmában mulattam velük, amíg egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem az osztálytársaim, sőt nem is hasonlítanak rájuk, ellenben vámpírok, de ezen a ponton elrepültek, felkelt a Nap, és egyedül maradtam a hideg, nyári hajnalban, a gyártelepek között)

ráadásul bizonyos szavakra, színekre, illatokra újabban azonnal és élesen országokat, városokat, embereket dob fel a tudatalattim, de jó dolgokat, semmi borongós nosztalgiázás. Tegnap a kocsmában váratlanul megszólalt egy régi Cure-lemez, azonnal tizennégy évet ugrottam vissza az időben.

Tulajdonképpen nem meglepő ez, tavasz van és sokat esett mostanában az eső, ilyenkor úgyis minden szaporán iparkodik elő a nyirkos, tapadós feketeségből, a kertben gombák, csigák meg giliszták, a memóriám elfeledett sarkában az emlékek.

(Sokat firkálok a füzeteimbe, amikor esik az eső.)

(summa)

Pénteken a barátaimmal kocsmákat figyeltünk meg természetes budapesti közegükben, először egy néhai áruház szétbontott emeletén, a füstüveg táblaablakok mellett üldögélve, egy kerülettel később pedig egy régi bérház átszabott szobáiban. Ettől szombatra enyhén másnapos lettem (talán a tömény-sör kombinációnak is lehetett némi köze hozzá), de délre egészen hamar elmúlt, mert az ablakban napfény volt, a konyhában kávéillat, a lábamban kellemes izomláz, a monitoron meg egy szinte teljesen lefordított regény. Délután ráadásul csinos lányok táncoltak csak nekem meg a spanjaimnak egy rendezvényen, amire elmentem drukkolni a fellépőknek.

A vasárnapból leginkább az a magától értetődő mozdulatsor maradt meg, amikor a hazalátogató húgommal egymásra néztünk, megfogtuk a kávésbögréket és lerogytunk sorozatot nézni, mint nagyjából két éve, amikor sokszor meglátogatott, hogy ne üljek a lakásban mogorván és egyedül. Erről eszembe is jutott, azóta mennyi minden változott a pozitív irányba, például hamarosan egy éve lesz annak, hogy mentem haza egy hídon éjszaka, vörös volt a Hold és egyáltalán nem fáztam a vékony kabátban, biztosan a sok vigyorgás miatt.

Hétfőn megérkezett az eső meg a hűvös levegő, de még erről is csupa jó dolog ugrott be (zöld fű, vörös téglaházak, a friss, vizes illat mindenhol, plusz műanyag pohárban gőzölgő tea, tejjel és cukorral). Ezek után szinte borítékolni lehetett, hogy a kedd nem lesz jó, nem is lett az, és ezzel nagyon feldicsértem ezt a dühítően ócska napot, de gyorsan a hétvégemmel kezeltem magamat, és most, az utolsó betűk környékén már érzem, hogy hatott a gyógyszer.

(hosszú, csapongó)

Létezik az a horrorfilmes fordulat, amikor szegény túlélő nyomorultak már tényleg leszúrták, feldarabolták, olvasztóba dobták a szörnyet, de még gyanúsan nem virradt meg a reggel. És valóban, egyszer csak felhangzik a vészjósló zene, aztán valahonnan ismét a nyakukba szakad a rém. Hát ilyen érzéseim vannak az idei téllel kapcsolatban.

A minap az archívumot túrtam, mert tudni akartam, mit csináltam egy adott év adott napján, ami nem derült ki, ellenben rádöbbentem, milyen kiszámíthatóvá vált a blog öt év alatt (plusz a törölt időszakok). Lassan évszakot lehet igazítani hozzá. Ha például túlbonyolított hasonlatot írok a tavaszról, utána nagyjából egy hónap fagyos szél, eső és szürkeség következik (a nyár jele az egzisztenciális pánik, az őszt a motivációhiány miatti kesergés jelzi). Arra is rá kellett jönnöm, milyen jó, hogy nem tavaly március van. Annál már csak az a jobb, hogy tavalyelőtt március sincsen.

(Most márciusban volt eddig egy túl rövid teszt-kocsmatúra, sok könyv, új zenék, tópart nádassal és kékesfekete vízzel, egy népes találkozó, ahol sokat ittam és a kelleténél kevesebbet beszélgettem egy csomó emberrel, pedig akartam.)

A legfrissebb hír pedig az, hogy összetűzésbe keveredtem a domináns renddel és dacoltam az autoriter hatalom által önkényesen felállított sémákkal. A rendőrségről érkezett levél ezt úgy fogalmazta meg, hogy szabálytalanul parkoltam. Egy vidéki város peremén. Egy zsákutca végében. Éjfélkor.
Ez több kérdést felvet, egyrészt nem tudom, miért voltam éppen ott szabálytalan, másrészt az is rejtély, miért egy több megyével távolabbi város rendőrkapitánysága küld nekem levelet, harmadrészt ki lehetett az éber illető, aki arra járt és a sok parkoló autó közül engem talált meg magának. De legalább semmi sem akadályozza gengszter-hip-hop karrierem beindítását, és első klipem rögtön be is mutatja majd a súrlódásomat a törvénnyel. A szám címe DEAD End lesz, egy parkolóban fogok a spanokkal integetni (természetesen több kiló fuksz lóg majd a nyakamban). A kamera ráközelít a lábamra, amikor keményen rátaposok a forgalom elől elzárt területre, Yo dawg, cops ain’t no tellin’ me where I put my ride in da muthafu’kin’ hood, mondom majd, és ujjammal formázok fegyvert a közlekedési táblának, pak! pak! pak!

(tudom, mit tennél valamelyik nyáron)

Néptelen tengerparton kellene állni és hallgatni a sirályokat. Macskaköves sikátorban ballagni a katedrális felé a délvidéki forróságban. Az északi szélben hangával borított dombok között autózni, jéghideg tavakba mártani az ujjakat. Igazi szaunában izzadni, kolostorokat nézni a ködben, kávét rendelni árkádok alatt, gyalogolni, ülni, füzetbe írni csak úgy.

Nem nyugdíjbiztosítós reklámfilmhez írom össze ötleteket, csak megtaláltam a fejemben a régi listát a tervezett utazásokról. Nem fenyeget a veszély, hogy bármelyik megvalósulna, bár több esély van rá, mint például tavaly volt. Nem mintha ez bármit jelentene, de a tudat vigasztaló.

És akkor távlati tervnek ott van még az L-től elirigyelt "lólépésben és cikkcakkban abban a hatalmas országban, az óceánon is túl" fantázianevű projekt, amihez már csak sok szabadidőt, rengeteg pénzt és vízumot kellene szerezni, ha, egyszer, majd.

(coming to a world near you)

Javában zajlik a tavasz tesztvetítése, még sokszor karcos az ég, sistereg a hang, csúszkálnak a hőfokok, néha elmegy, aztán visszatér a napfény, és javasolnám, hogy a végső vágásnál mindenképpen hagyják ki a hideg szelet, de amit eddig láttam, azzal elégedett vagyok.

(nothing says i love you / in a nerd way / like...)

Ölhetnék sárkányt, győzhetnék le fekete lovagot, kitanulhatnám a Szél Tizenhárom Útját egy tibeti kolostorban, hozhatnék messziről csillagot, ékkövet, kitalált állatokból darabkákat, de egyiket sem találtam elegendő kihívásnak, ezért nem maradt más: addig nem nézem meg a Big Bang Theory új részeit egyedül, amíg a Hölgy haza nem tér az óceán túlpartjáról.

(winter nowhereland)

Péntek délután még annyira tél volt, hogy a külvárosokon túl a vonat legalább tizenöt percig száguldott a végtelen, fehér semmiben, mintha karbantartás miatt az összes megjeleníthető objektumot kikapcsolták volna a világban. Pedig csak egy töltésen haladt a szántóföldek között: lent, a földön vastagon állt a hó, az ég színtelen volt, és a köd miatt nem látszott a határvonal a kettő között. Még egy árva bokor sem törte meg a nagy semmit. Aztán újra felbukkantak a fák, városok jöttek, pályaudvarok, gyárak a derengésben, de a szürreálisan intenzív tél-élményt már nem tudták feledtetni.

A tél egyébként fontos eleme volt a tervnek, mert még tavaly december végén találtuk ki, amikor térdig gázoltunk a hóban a Margitszigeten és vacogva arról álmodoztunk, hogy ilyenkor egy fürdőhelyen kellene ülni a meleg vízzel teli medencében. A terv a hétvégén maradéktalanul teljesült, még a záradéka is, mert egy befagyott tó is került, nádassal, kacsákkal, partra húzott vitorlásokkal, ahová ki lehetett sétálni a melegből, csak úgy a kontraszt kedvéért.

Szombaton, éjfél után pedig történt valami a téllel (a rosszullétek mindig a hajnali órákban érkeznek, miért lenne egy évszak a kivétel), mert este még mart a szél, vasárnap reggelre viszont kisütött nap, a levegőnek már majdnem tavaszillata volt, és a vonatúton hazafelé alig lehetett látni hófoltokat.

(életkép naptárral és varázsitallal)

Úgy járunk körbe a laptoppal meg a netbookkal a lakásban, mint egy információvadász törzs harcosai, és ádáz hajsza folyik egy védtelen wifihálózat után. Ravasz préda, hol eltűnik, majd feltűnik, az utolsó pillanatban surran ki a kezükből, de végül beszorítottuk az ablakba és most mohón tömjük magunkba az internetet.

Métellyel a múltkor kitaláltuk, hogy ha a New York-i tűzoltók adhatnak ki képes naptárat a testület válogatott tagjairól nőknek, akkor valószínűleg tátongó piaci rést töltene be a darkfenteziírók hasonló vállalkozása. A tizenkét szerencsés szerző gótikusan keveset takaró, de méltóságteljes öltözetben pózolna katedrálisokban vagy sírkövek között, esetleg behavazott, sötét udvarokon meg ködös gyártelepeken. Gépeléstől izmos felkarok, setét álmoktól parázsló szemek! És egy ilyen naptárban természetesen mindenki Mr. November lenne.

Azt pedig már régen meg akartam osztani a világgal, hogy az Alaptábor nevű törzshelyünkön az egyik ágyas meggypálinkát pontosan olyan formájú, zömök palackban adják, mint a varázsitalokat az összes számítógépes játékban. A pirosas szín alapján healing potionre vagy berserkeritalra tippeltünk, ezért le kellett tesztelnem. Szerintem gyógyított.

(akciófilmváros)

A nyolcvanas évek ugyan mélyen lerakódott a tudatalattimban, mostanában mégis szivárognak elő képek, néha zenék is (igen, az a dobgéphangzás), vagy aktuálisan az akciófilmvárosok ideája. Mert a nyolcvanas évek akciófilmjei mintha teljesen egyforma amerikai metropoliszokban játszódnának, függetlenül attól, minek hívják éppen. Nincsenek élhető terek, csak párával megült hátsó utcák, sikátorok, sodródó szemét, graffiti, tűzlétra; sokkal hosszabb az éjszaka, mint a nappal, és legtöbbször a néptelen sugárutakon túl, a háttérben ragyognak a kivilágított felhőkarcolók. Vagy a neonfeliratok.

Ha a történet a jövőben játszódik, a város akkor sem sokat változik. Legfeljebb magasabbak lesznek a tornyok, több a fekete üveg és sokkal szebben izzanak a neonok.

[Akkoriban a neon volt a jövő, az világította be az esős cyberpunk metropoliszokat. Mégis jobban járt, mint a zöld betűk a monokróm képernyőkön, a dohányzó hősök vagy a foncsorozott napszemüveg, és nekem még mindig elsősorban a jövő fénye marad, és csak másodikként (sőt paradox módon) a múlt, a nyolcvanas évek szimbóluma.]

(15 feet of pure white snow)

Valódi tél lett megint erre a hétvégére, amikor színtelen az ég, magasan áll a hó és ettől hatalmas lesz a csend; ezt hiányolhatják azok, akik a „hol vannak már azok az igazi régi telek?” kérdéssel siratják ifjúságukat (és most valószínűleg vadul szidják az időjárást).

A valódi tél újabb felvonása tegnap délután érkezett, nagyjából abban a percben, amikor leszálltam a fővárosból érkező vonatról, a szakadó hó pedig nagyon gyorsan és alaposan a vidéki kúriát a dombon, amitől azonnal eszembe jutott Stephen King Ragyogás című regénye (jó, sövénylabirintus nincsen a kertben, de igényem lenne rá).

A Ragyogás az én esetemben egyébként is sok szállal kapcsolódik a télhez. Amikor angolul olvastam negyedikes gimnazistaként, akkor éppen hetente kétszer ingáztam Budapestre az egyetemi felkészítőre, és a fejemben azóta is remekül kiegészítik a regény képeit (behavazott szálloda a hegyen, magány, vadon, kihalt terek) a regény olvasásának a képei (hideg november, üres, kopott délutáni vonatok, a tóparti üdülőövezet lezárt házai és a szürke, hideg víz).

Hogy a tél-Ragyogás-gimnázium asszociációs láncot visszazárjam az elejére, a középiskolás éveimről meg nagyon sokszor jut eszembe a tél, mert akkor költöztünk a kertvárosba és azon a télen szakadt le az óriási havazás. Át is élhettem újra a régi szép időket, amikor ma reggel másfél óra alatt kiástam a házat a hóból, beöltözve, fújtatva, sajgó izmokkal és verejtékezve, bár a macsós imidzsen valószínűleg sokat rontott, hogy Sherlock Holmes hangoskönyvet hallgattam közben angolul.