(a júniusról, amit a küszöbön hagyott egy jóakaróm)

Gondolkodtam a minap ezen a júniuson, mennyi minden történt, számolgattam, ez tényleg most lett volna, meg az, sőt amaz is? Végül rájöttem, hogy a június egy nagy ajándékdoboz volt a születésnapomra, az a fajta, amiből nagyon sokáig csak pakol az ember kifelé, aztán amikor elkezdené összeszedni a dolgokat (mint teszem most én), akkor meg nem fér vissza a fele sem. Teljesen lehetetlennek tűnik, miképpen sikerült több hónapot belezsúfolni durván negyven napba (mert nagyvonalúan hozzácsapom a május utolsó pár napját és a július elejét)?

Sok mindenről írtam, és van, amiről nem. A tengerről csak érintőlegesen, a félszigetre épült városról semmit, pedig ott a házak ajtajáig ért a víz, macskaköves utcákra esett a langyos eső és sirályok mászkáltak a kőpárkányon. Nem említettem a borfesztivált a szülővárosomban, ahol az angol vendégek megtudták, hogyan itat egy igazi magyar nagybácsi. Elsikkadt a mr. a partija a nyári napforduló közelében (nem tudatosan szerveződött így, de utólag könnyű meglátni az okozatot az enyhén véres húsok, a pogány rítusok és a gangon dohányzás között). Közben az esős monszunévszakból lassan kánikula lett, ami három dolgot jelent, barátok, sör és kerthelyiség.

Igazából ebből még ki akartam hozni valami olyasmit, mennyire örültem ennek a júniusnak, köszönetet akartam mondani a családomnak és a barátaimnak, de innen csak egy lépés lenne, hogy hálálkodjak a producernek, a stábnak és a rendezőnek is, vagy leírjam azt a gyűlölt szót, hogy pörgés.