(majd én fogom a szép szavakat a nyelvedre ráhelyezni, hogy)

Szóval megkaptam születésnapomra a Lovasi címre keresztelt életrajzi könyvet, ami nyilván elég nagy százalékban a Kispál és a Borz zenekar történetét járja körül, és rendkívül szórakoztató. Nekem különösen, mert egyrészt a korai sztorikból árad az a rendszerváltás körüli korszellem, ami a kamaszkorom, másrészt meg a Kispál sok szempontból végigkísérte fontos életszakaszaimat, ha nem is a fókuszban, de elég markáns háttérzeneként.

„Sokak számára a lila művészet szimbóluma lett a Kispál, az érthetetlen, szemüveges srácok öncélú gitározgatásáé, amit csak az osztály béna lányai hallgatnak, s nehezen eldönthető, hogy azért hallgatják, mert senki sem akarja felszedni őket, vagy azért nem szedi fel őket senki, mert ezt a szart hallgatják.” (397. oldal)

De sokat mondogatták nekem egy időben ezt a lilaművészkedős részt, bár a kijelentés második felét megúsztam, és nem csak azért, mert nem vagyok lány. Az a helyzet, hogy kilencvenes évek első felében voltam gimnazista, amikor egyetlen dózisban szakadt a nyakunkba az MTV-kompatibilis rock, metál meg grunge, és még ehhez csapódott az obskúrus forrásokból besodródó nem mainstream zene – helló, másolt kazettán érkező, számcímek nélküli Pretty Hate Machine! –, szóval már akkor is sokszor lavíroztam a derékból hajlengetés és az úgynevezett alterkodás között, de tény, hogy az akkori kockásinges baráti körben sokszor nem értették, hogy eshunak, echnatnak meg nekem a többi zene mellett hogyan fér bele a Kispál és a Borz zenekar iránti lelkesedés. (Az osztálytársaim, akikkel szintén nagyon jóban voltam, pont a másik vonalon mozogtak, ők meg azt nem értették, hogyan lehet mondjuk meghallgatni a Nine Inch Nailst vagy a Tiamatot, szóval a mérleg egyensúlyba került).

És miközben olvasom, miket sztorizik Lovasi a lemezekről meg turnékról, közben sokszor azt is látom, velem mi történt akkoriban, mintha két filmet vetítenének egyszerre egymásra.* A Naphoz holddal óvatos kerülgetése, a máig kedvenc Föld kaland ilyesmi számai a mozdonyszerelő üzemből átalakított klubban, aláfestő zenék hóeséshez, miközben szakadó hóban megyek angol különórákra, a szerepjátékos hétvége, amikor eshuval a Honi csillagászat fejlődése című számon mutogatjuk el a dalszövegek erősségeit d-nek, mint a legrosszabb rajongók, első szigetes nagykoncertek, hajnali csordavokál és akusztikus gitár lakótelepi konyhákban, az utolsó osztálykirándulás őszi színei, az első egyetemi tél rosszkedve, lehangoló betonpályaudvarok, világmegfejtések echnattal a koleszes koncertek után, és lenne még. 1997-ig követtem az albumokat, de utána is évente legalább egyszer megnéztem őket élőben, a a búcsúkoncerttel együtt, és most, amikor letettem a könyvet, a végén mindenki összeállt egy képpé, nekem is


* Van egy erre rímelő rész, ahol Lovasi mesél arról, milyen érzés a másik oldalról végighallgatni a Kispálhoz kötődő sztorikat: „Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet”, 394. oldal

(zsizseg)

Nem, biztosan nincsenek fekete bogarak a fejedben! – ismeretlen anyuka az utcán óvodáskorú kisfiának.

Ha valaha írnék egy gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, sötétebb történetet, mondjuk olyasmit, mint a Coraline, akkor annak ez lenne az első mondata. (De ha mégsem, akkor valami másnak lesz az egyik mondata.)

Most éppen az én fejem is zsizseg, teljesen tompák a gondolataim, de ennek semmi köze a bogarakhoz, annál inkább a Tündérgyárban tartott stoner-sludge koncerthez, amire fat.man hívott meg minket tegnap. Marcona, tetovált, szakállas emberek játszottak még náluk is marconább, mocsárszerűen sűrű zenét, amivel a végére teljesen lehorzsolták az agyamat, de nem bántam. Mindehhez sört is ittunk, sokat, aztán echnattal meg Tapsival hajnali kettőig beszélgettünk, a végén valami ismeretlen oknál fogva leginkább a rémálmokról, ma pedig úgy érzem magamat, mintha lassított felvételen élnék.

(in bloom)

Április eleje volt, és a tóparti falu pontosan azt a kellemesen kihalt, várakozó hangulatot árasztotta, amit egy népszerű nyári üdülőhelyen lehet érezni kora tavasszal, amikor már nincsen benne a tél üressége. Ezt csak fokozta az üres gyerektábor látványa, ahová pár napra bevettük magunkat mulatni. Ott volt az egész akkori társaság, meg a haverok haverjai, legalább húsz fiú meg lány, életkorban a majdnem 17 (átlag) és a 20 (öreg és tapasztalt) között szétszórva, kockás ingek, hosszú hajak, baseballsapkák, meg hangszerek az étkezőben, előre elrejtett sörösüvegek a konyhaszekrényekben, rettenetes vörösboros kólák, a faházakban emeletes ágyak, és mivel mindez majdnem napra pontosan 17 éve, 1994-ben történt, leginkább a grunge dominálta a zenei felhozatalt. Alice in Chains, Pearl Jam, Temple of the Dog meg Nirvana; valahol, valamerre, mindig szólt valamelyik számuk, ha nem a magnóból, akkor az ötven százalékban zenészekből álló társaságból játszotta valaki, vidám sakálvokálos rásegítéssel.

Minderre azért emlékszem ennyire pontosan, mert azt ugyan akkor még senki sem tudta, hogy pont abban a három napban Kurt Cobain fejbe lőtte magát egy sörétes puskával Seattle-ben, de hazaérkezés után rögtön ez fogadott minket az MTV-ben, és érthető módon ettől sokkal jobban ütött az egész.

A nem túl nem túl hosszú életű és cseppet sem vidám grunge-hoz számomra eretnek módon amúgy is inkább kellemes emlékek tapadnak (a kötelező világfájdalom durván egy évvel később jött és más zenékhez kapcsolódott), ezért tulajdonképpen teljesen logikus, hogy amikor tegnap, április ötödikén elém került a Kurt Cobain halálára emlékeztető link, akkor elsőre egy üdülőtábor jutott eszembe a patakparton, egy csomó kölyök kockás ingben meg a tavasz, és csak utána az összes járulékos dolog.

(Arra viszont nem is emlékeztem, hogy az Alice in Chains énekese, a szintén durván heroinista Layne Staley 2002-ben pontosan ugyanezen a napon halt meg túladagolásban.)

(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.

(művészfilmből a holdra)

A Gyár nevű darkgótindusztriális hely meglepő fordulattal egy gyár területén található, annak is az eldugottabb részén, ahová nem biztos, hogy eltaláltunk volna, de végül előbukkant egy biztonsági őr a semmiből és segített. Ha valaha készítenék magyar Max Payne-klónt, innen venném hozzá a pályákat – tátongó udvarok, komor téglaépületek, vaslépcsők, létrák, hatalmas kémények. Lenyűgözött az ipari romantika (már megint).

Valaha régen többször jártunk a Vudu nevű darkgótindusztriális helyre. Bontásra ítélt, öreg épület volt Csepelen, körülötte lassan eldózeroltak mindent, a lépcsőházat meg évekkel később kölcsönkérték az Inland Empire egyik nyomasztó jelenetébe. Ez a mostani (a Vudu szellemében szervezett) este azonban nem csak a lépcsőházzal idézte meg a David Lynch-szerű filmeket.

A Gyárban mozaikmintás a padló, vörösek meg feketék a színek, az ablakból betört ablakú, néma csarnokokra látni, és amikor megérkeztünk, az egyetlen vendég egy francia-angol művész-dokumentumfilmet nézett egy kifeszített vásznon. Akkor gyorsan ittunk valami töményet. Később aztán sokan lettek, hangosodott a zene, ittunk még, és indulás után nem mászhattam fel egy tetőre, ezért majdnem lementem egy bunkerbe.

A pozitív értelemben vett szürrealitás a már megidézett Fehérvári Zenei Napokon sem engedett, egyrészt a helyszín miatt (egy ipari parkban rendezték, öklömnyi sziklákkal felszórt fehér, holdbéli talajon), másrészt a fesztiválbuszok nem euklideszi menetrendjének köszönhetően, és akkor nem is említettem azt, hány olyan ismerőssel találkoztam, akikről hosszú hosszú évek óta nem is hallottam, és az mindig jó. Barátaim szilaj jókedve is ragadósnak bizonyult, de velük ellentétben olcsón megúsztam, mert nem voltam rosszul másnap.

(amikor én még kissrác voltam)

Nem szoktam videókat beilleszteni, de most kivételt teszek, mert egyrészt kivételesen van rá némi esély, hogy ezen a koncertfelvételen valahol ott vagyok én is - szerintem a színpad előtt fortyogó massza legszélén fortyogunk (meg esünk és kelünk) echnattal és eshuval, másrészt meg kordokumentum, 1995, Sziget, VHK. Amikor még bírta a fiatal szervezet a rettenetes dolgokat (például azt, hogy egy hétet végignomádkodtunk sátorban vagy rendszeresen vodkát öntöttünk a sörbe, mert akkor hatni fog), a kockásinges korszak után lassan közeledett a pozőrködés ideje és a legnagyobb kalandnak az ősszel induló egyetem ígérkezett. Mindez kivételesen könnyes nosztalgia nélkül mondom, csomó dolog úgysem változott azóta sem, egyszerűen jó megtaláni az ilyesmit.

(rocky in training)

A futóösvényen állok, éppen kezdeném a törzsdöntést meg a hajolgatást, amikor a közeli pályáról teljes hangerővel felharsan az Eye of the Tiger. Ideális jelenet lenne, ha még bemelegítenék és nem a futás utáni lelazításnál tartanék; ilyen, amikor a Hangmérnök összekeveri a számokat életem aláfestő zenéjében.

(Udvar. Könyv. Torzítás.)

A város titkos folyosóin vittem őket befelé, a szürke házak közé. Elhagytuk a szélesebb utcák fényeit, hatalmas, lusta cseppekben esett az eső, homlokomba húztam a fekete kapucnimat, mintha Budapest Igorja lennék, igaz, a hatás kedvéért illett volna nyüszítve felvihognom, amikor megérkeztünk az avatatlanok számára észrevehetetlen bejárathoz. Aztán bementünk a világos téglafalak, szedett-vedett berendezési tárgyak közé, ki a tűzfalakkal körülvett udvarra, ahol az esőben csillogtak az asztalok és egy hatalmas, funkciótlan kémény magasodott mellettünk. „Ilyet nem találtok Amerikában”, mondtam olyan büszkén, mintha én építettem volna a Szimpla kertet, pedig csak azt akartam, hogy gyanútlan vendégeim, Lez meg Tiffany valami egyedi élménnyel térjenek vissza az Államokba, és azt hiszem, ez sikerült. Később egyre nagyobb lett a tömeg, az udvarra kinyüzsögtek a poharakat szorongatók, bent megrekedt a fülledt ázottruha-szag meg a füst, mi pedig meglehetősen sokat ittunk és jól éreztük magunkat.

Egyébként hiányolom a romkocsmákat. (Lehetett volna belőlük külföldön reklámozható, egyedi turistalátványosság is, de inkább unalmas apartmanházakat építenek a helyükön.)

Lez egyébként mindig meglep valamivel, mert amikor kiment Amerikába, még azt sem tudtam, hogy szereti a képregényeket, de azóta nem csak túltett rajtam rajongásban, de állandóan igazi kincseket hoz ajándékba. Tiffanyval meg egy élmény beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen cáfolja a sztereotípiákat, amelyek az európaiakban az amerikai turistákról élnek.

Másnap folytattam a társasági zsizsegést, ezúttal a könyvfesztiválon, ahová mindig csak néhány órára szoktam kilátogatni, ha egyáltalán, szeretem én az irodalmat, de ilyen mennyiségben megüli a gyomromat. Most még a szokásosnál is kevesebbet láttam a kínálatból, nem volt erőm a pultok előtt tülekedni, inkább csak megsétáltattam magamat a könyvek között. Szerencsére volt B–terv, ismerősökkel és barátokkal találkoztam, többek között a két Csillával, akik regényeket dedikáltak (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Tóth Csilla: Körbe ég), Kirával, Magyarország egyik legjobb borítófestőjével, és László Zoltán írókollégával, akit ezúton fel is vennék az oldalsó bloglistába, ha már.

Vasárnap pedig, hogy a hétvégére feltegyem a koronát, Tapsi invitálására elmentem Woven Hand koncertre, és milyen jól is tettem. A Woven Handet még évekkel ezelőtt láttam először, Szigeten és teljesen letaglózott, aztán a lemezeiken – bármennyire is jók – ez az érzés annyira nem jött át, de most, élőben megint a nyersesség és az energia dominált.

A Woven Hand (lemezen) nekem az isten háta mögötti Amerikát idézi, hegyeket, erdőket, temetési meneteket és üres tornácokat egy kisvárosban. A koncerthangulat más, mert a városka ugyanaz, de idegen érkezik, nem sokkal az eső után, csattanva vágja be rozoga furgonja ajtaját, nehéz bőrkabátot visel, a fején kalapot, kezében régi Biblia, szemében különös áhítat, úgy indul el a helyi büfé felé.

Itt bele lehet hallgatni. És pont a Winter Shaker, az egyik kedvencem az első szám.

(Még mindig zenéről, de esővel kezdünk)

Amikor reggel kipislogtam az ablakon, olyan apró cseppekben zuhogott az eső, hogy nem is látszott belőle semmi. Ránézésre szürke, csapadékmentes februárnak tűnt minden, csak a nyitott erkélyajtó felől szűrődött be a víz folyamatos sustorgása, mintha a hatalmas világgépek a hajnali induláskor összecserélték volna a mai napra kiosztott háttérzajokat. Szeretem egyébként a nyirkos esőillatot, jótékonyan serkenti a munkakedvemet (ha valamire szükségem van mostanában, akkor ez az), és ráadásul felfedezni véltem benne azt a frissességet, ami az igazi tavaszi záporok sajátja, de kicsit elkapkodhattam a prognózist, mert azóta egyszer már átváltott hóesésbe, aztán valami kásaszerű izé zuhogott lefelé, most pedig megint havazik.

A hétvége az élőzene jegyében telt, mármint az általános hétvégéimhez képest. Pénteken hazaugrottam szülővárosomba, ahol echnat barátom hosszabb kihagyás után ismét közönség elé állt, úgy is mint a rakkenroll fáklyavivője, és ezt látni kellett. Mióta keveset járok otthon, őszinte ámulattal tudok rácsodálkozni azokra a helyekre is, amelyek minimum egy éve stabilan léteznek. Mint az a kocsma, ahová mentünk, ami egyébként egy néhai hivatal alagsorában kapott helyet, az igazi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor rádöbbentünk, hogy rajtunk kívül mindenki legfeljebb tizenhat éves és rengetegen vannak, többnyire önfeledten szórakozó lánykommandók, akik akciós whisky-kólát ittak (erről majd le fognak szokni), lelkesen táncoltak vagy nyalókát majszoltak, mit sem törődve azzal, hogy ilyet legfeljebb egy videoklipben szabadna csinálniuk. Kis társaságunk megrettenve a pult mellé húzódott iszogatni, bár ha jól emlékszem saját tapasztalataimra, a másodikos (tizedikes?) középiskolások szeme egyszerűen nem fogadja be a huszonöt év fölöttiekről visszaverődő fénysugarakat. Meg örültem annak, hogy léteznek ezek az élőzenés pincekocsmák a tipikus közönségükkel együtt, aki – ha nem vigyáznak – szintén a bölcsészkarra mennek majd.

Levezetésképpen szombaton fat.man társaságában egy csomó teljesen más zenekart hallgattam végig máshol. Többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab emberek játszottak horzsolós, döngölős, koszos zenét többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab rajongóknak. fat.man makacsul ragaszkodott az ásványvízhez – nekem meg elveim vannak és egyedül nem alkoholizálok, mert úgy nem vicces –, ezért ahelyett, hogy olcsó pálinkától feltüzelve, csípőből headbangeltünk volna rekedten ordibálva, kicsit úgy ácsorogtunk ott, mint két zenekritikus egy zongoraversenyen, el is pilledtem, mire a számomra lényegi attrakció, a Stereochrist következett, de megérte várni. Fel is támadt bennem a vágy, hogy valamelyik amerikai déli államba költözzek, a fojtó ködben lógó liánok közé és a tornácról lövöldözzek krokodilokra.

(9)

Ez az első vírusszerűen terjedő bloggerjáték, amire tudok reagálni (pontosabban az egyik korábbi mutációra, amikor azt a bizonyos öt dolgot kellett volna, lett volna mit, csak nem akartam), szóval összeszedtem azt a kilenc számot, ami valamiért fontos az életemben. Most éppen.

Nine Inch Nails: The Perfect Drug

Rögtön a dilemmák, ugye: hogyan emeljünk ki akár egy, akár kilenc számot egy abszolút kedvenctől. A NIN végigkísérte az utóbbi tizennégy évemet (ezt elég durva azért így leírni), az industrial felfedezésétől kezdve az önsajnálós korszakon át az egyelőre kategorizálatlan mostanáig. Az egyetlen zenekar, akik miatt képes voltam eddig háromszor külföldre menni, hogy élőben lássam őket. A The Perfect Drug végül is azért tűnt megfelelő választásnak, mert remekül ötvözi mindazt, amit a NINben szeretek, effektek és gitárzúzás, agresszív energia és melankólia, és még nagyobbat ütött, miután megismertem a zseniális hangulatú Mark Romanek-klipet hozzá. (Itt meg lehet nézni.)

Metallica: Enter Sandman

Most le fogok bukni, igazi divatmetálos voltam kamaszkoromban, de mit lehet tenni, ez a szám (vagy a Guns’n’ Roses You Could be Mine című slágere, nem emlékszem) lökött a torzított gitáros zenék rajongói közé. És remekül lehetett sakálvokálozni bármilyen tömegrendezvényen.

Nirvana: Smells like Teen Spirit

Több tízezer tizennégy-tizenöt évessel együtt engem is telibe kapott el az a szám 1991-ben – meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismertem volna őket az MTV-korszakuk előtt –, hallgathatom is a mai napig a magamét azoktól, akik már akkor is kétakkordos hülyeségnek tartották. A grunge korszak kezdete, ami ahhoz képest, hogy ez egy igazi világutáló, lehangoló műfaj, nálam a legjobb éveket jelentette. Kockás ing és növésnek induló haj, baseballsapka és szakadt farmer, no meg Eshu barátommal közös kalandozásaink. Az igazsághoz tartozik, hogy mind a grunge-ban, mind a Nirvana munkásságában akad jó néhány sokkal jobb szám, de nálam ez indította el a lavinát.

Alice in Chains: Rotten Apple

Ha már grunge, itt van ez az überdepresszív zenekar, ehhez a számukhoz mégis életem legkellemesebb emlékei fűződnek, egy napfényes, de még csípős tavaszi hétvége, barátokkal, a vonat ablakán túl az üres Balaton, aztán egy hétvégi ház és szerepjáték orrvérzésig. Akkor jött ki a Jar of Flies című kislemez, hallgattuk folyamatosan; ez a szám az első rajta.

The Cure: Burn

Pozőr, de még pre-hosszúfeketebőrkabátos korszakom egyik kedvence, a Holló című film soundtrackjéről. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam a 18-20 éves periódusomról, amit kellett. A Cure-tól majdnem a „One Hundred Years” nyert a Pornography albumról, de ezt valamivel többet hallgattam.

Tiamat: In a Dream

Ez is az időutazós számok közé tartozik, ha meghallom, rögtön kiélesednek a színek a mentális fotókon. Ezúttal Eshu lakótelepi szobájában, ahol először nekiláttunk komolyan szerepjátékozni (gimnázium első éve). Ezt hallgattuk aláfestő zenének. A Tiamat akkor már túljutott a black metal korszakon, de még gonoszul morogtak ének helyett és atmoszférikusak voltak nagyon; sejteni sem lehetett, hogy később megcsinálják zseniális, pszichedelikus-elektronikus-melankolikus lemezüket (A Deeper Kind of Slumber).

Type O Negative: Black No. 1

A Type O Negative súlyos, földbe döngölő, gótikus zenét játszik, de közben azért tudnak ironikusak is lenni. Az énekesük meg egy kétméteres, izmos vámpír, csak azóta elhízott. Igazából maga az album itt a fontos (Bloody Kisses), amelyen szerepel, mert azt akkor hallgattam sokat, amikor egy hét intenzív felvételi előkészítő tanfolyamra érkeztem Budapestre. Egy kollégiumban laktunk, jó sokan, a belvárosban, a legtavaszabb tavasz volt, amit csak elképzelni lehet és éppen életem első komoly szakításának sokkjából épülgettem (természetesen perzselő világfájdalommal a szívemben, amilyet igazából csak pár hónappal tizennyolcadik születésnapja előtt élhet át az ember). A Type O nagyon pozőr dalai akkor remekül illettek a hangulatomhoz. Azóta meg (néha) egy váratlanul fellángoló, majd később hirtelen megszakadó kapcsolat jut eszembe róluk, ami abban a hét napban talált meg, mondjuk gyógyszerként.

Kispál és a Borz: Autók a tenger felé

Feldobva a darkpozőrbe hajló, lassan kiszámíthatóvá váló listát, sötét titok következik. Amint meghallom az első néhány hangot ebből a számból, azonnal visszakerülök az időben a gimnazista évekbe és ott ugrálok egy csomó bölcsész-wannabe-vel városom egyik koncerthelyén, mert nagy Kispál-rajongó voltam akkor és nagyon sokáig még.

VHK: A hunok csatája

Első Szigetes élményem ’95 1994-hez köthető, amikor a fesztivál még Eurowoodstock név alatt futott, és itt láttam először Vágtázó Halottkémeket az egyik nagyszínpadon. Ez több okból is meghatározó volt, egyrészt zsúfolt sorokban állt mindenhol a tömeg és azóta sem igazán láttam ennyi embert egyszerre megvadulni, másrészt ott még a VHK egyik különösen őserejű formációja lépett fel, harmadrészt ős-szigetelős barátommal, echnattal egész éjjel ezt a dalt harsogtuk, már ameddig emlékszem, mert aztán csúnya vége lett az estének. Azt tudom, hogy szerepelt benne például egy totálisan széthullott lány, aki ránk bízta az esernyőjét, ami szerinte egy macska volt, töméntelen mennyiségű szétlocsolt boroskóla ment kárba, volt egy poncsó, amelyen egy fa alatt aludtunk a vad természetben, de a kerozinos hordókon dobolás csak másnap jött, az biztos.

(Tanulságos, hogy az utóbbi tíz évből egyetlen zeneszámot sem bírtam beírni a kilencbe. Igen, érzem én, hogy nem mindig az adott zenekar legtökéletesebb műve a leghatásosabb.)

Most invitálnom kellene másokat, szóval az oldalt belinkelt kollégák/kolleginák nyugodtan érezzék magukat felkérve erre a keringőre. Kíváncsi vagyok, ki mit mondana.