2007. február 14., szerda

(9)

Ez az első vírusszerűen terjedő bloggerjáték, amire tudok reagálni (pontosabban az egyik korábbi mutációra, amikor azt a bizonyos öt dolgot kellett volna, lett volna mit, csak nem akartam), szóval összeszedtem azt a kilenc számot, ami valamiért fontos az életemben. Most éppen.

Nine Inch Nails: The Perfect Drug

Rögtön a dilemmák, ugye: hogyan emeljünk ki akár egy, akár kilenc számot egy abszolút kedvenctől. A NIN végigkísérte az utóbbi tizennégy évemet (ezt elég durva azért így leírni), az industrial felfedezésétől kezdve az önsajnálós korszakon át az egyelőre kategorizálatlan mostanáig. Az egyetlen zenekar, akik miatt képes voltam eddig háromszor külföldre menni, hogy élőben lássam őket. A The Perfect Drug végül is azért tűnt megfelelő választásnak, mert remekül ötvözi mindazt, amit a NINben szeretek, effektek és gitárzúzás, agresszív energia és melankólia, és még nagyobbat ütött, miután megismertem a zseniális hangulatú Mark Romanek-klipet hozzá. (Itt meg lehet nézni.)

Metallica: Enter Sandman

Most le fogok bukni, igazi divatmetálos voltam kamaszkoromban, de mit lehet tenni, ez a szám (vagy a Guns’n’ Roses You Could be Mine című slágere, nem emlékszem) lökött a torzított gitáros zenék rajongói közé. És remekül lehetett sakálvokálozni bármilyen tömegrendezvényen.

Nirvana: Smells like Teen Spirit

Több tízezer tizennégy-tizenöt évessel együtt engem is telibe kapott el az a szám 1991-ben – meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismertem volna őket az MTV-korszakuk előtt –, hallgathatom is a mai napig a magamét azoktól, akik már akkor is kétakkordos hülyeségnek tartották. A grunge korszak kezdete, ami ahhoz képest, hogy ez egy igazi világutáló, lehangoló műfaj, nálam a legjobb éveket jelentette. Kockás ing és növésnek induló haj, baseballsapka és szakadt farmer, no meg Eshu barátommal közös kalandozásaink. Az igazsághoz tartozik, hogy mind a grunge-ban, mind a Nirvana munkásságában akad jó néhány sokkal jobb szám, de nálam ez indította el a lavinát.

Alice in Chains: Rotten Apple

Ha már grunge, itt van ez az überdepresszív zenekar, ehhez a számukhoz mégis életem legkellemesebb emlékei fűződnek, egy napfényes, de még csípős tavaszi hétvége, barátokkal, a vonat ablakán túl az üres Balaton, aztán egy hétvégi ház és szerepjáték orrvérzésig. Akkor jött ki a Jar of Flies című kislemez, hallgattuk folyamatosan; ez a szám az első rajta.

The Cure: Burn

Pozőr, de még pre-hosszúfeketebőrkabátos korszakom egyik kedvence, a Holló című film soundtrackjéről. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam a 18-20 éves periódusomról, amit kellett. A Cure-tól majdnem a „One Hundred Years” nyert a Pornography albumról, de ezt valamivel többet hallgattam.

Tiamat: In a Dream

Ez is az időutazós számok közé tartozik, ha meghallom, rögtön kiélesednek a színek a mentális fotókon. Ezúttal Eshu lakótelepi szobájában, ahol először nekiláttunk komolyan szerepjátékozni (gimnázium első éve). Ezt hallgattuk aláfestő zenének. A Tiamat akkor már túljutott a black metal korszakon, de még gonoszul morogtak ének helyett és atmoszférikusak voltak nagyon; sejteni sem lehetett, hogy később megcsinálják zseniális, pszichedelikus-elektronikus-melankolikus lemezüket (A Deeper Kind of Slumber).

Type O Negative: Black No. 1

A Type O Negative súlyos, földbe döngölő, gótikus zenét játszik, de közben azért tudnak ironikusak is lenni. Az énekesük meg egy kétméteres, izmos vámpír, csak azóta elhízott. Igazából maga az album itt a fontos (Bloody Kisses), amelyen szerepel, mert azt akkor hallgattam sokat, amikor egy hét intenzív felvételi előkészítő tanfolyamra érkeztem Budapestre. Egy kollégiumban laktunk, jó sokan, a belvárosban, a legtavaszabb tavasz volt, amit csak elképzelni lehet és éppen életem első komoly szakításának sokkjából épülgettem (természetesen perzselő világfájdalommal a szívemben, amilyet igazából csak pár hónappal tizennyolcadik születésnapja előtt élhet át az ember). A Type O nagyon pozőr dalai akkor remekül illettek a hangulatomhoz. Azóta meg (néha) egy váratlanul fellángoló, majd később hirtelen megszakadó kapcsolat jut eszembe róluk, ami abban a hét napban talált meg, mondjuk gyógyszerként.

Kispál és a Borz: Autók a tenger felé

Feldobva a darkpozőrbe hajló, lassan kiszámíthatóvá váló listát, sötét titok következik. Amint meghallom az első néhány hangot ebből a számból, azonnal visszakerülök az időben a gimnazista évekbe és ott ugrálok egy csomó bölcsész-wannabe-vel városom egyik koncerthelyén, mert nagy Kispál-rajongó voltam akkor és nagyon sokáig még.

VHK: A hunok csatája

Első Szigetes élményem ’95 1994-hez köthető, amikor a fesztivál még Eurowoodstock név alatt futott, és itt láttam először Vágtázó Halottkémeket az egyik nagyszínpadon. Ez több okból is meghatározó volt, egyrészt zsúfolt sorokban állt mindenhol a tömeg és azóta sem igazán láttam ennyi embert egyszerre megvadulni, másrészt ott még a VHK egyik különösen őserejű formációja lépett fel, harmadrészt ős-szigetelős barátommal, echnattal egész éjjel ezt a dalt harsogtuk, már ameddig emlékszem, mert aztán csúnya vége lett az estének. Azt tudom, hogy szerepelt benne például egy totálisan széthullott lány, aki ránk bízta az esernyőjét, ami szerinte egy macska volt, töméntelen mennyiségű szétlocsolt boroskóla ment kárba, volt egy poncsó, amelyen egy fa alatt aludtunk a vad természetben, de a kerozinos hordókon dobolás csak másnap jött, az biztos.


(Tanulságos, hogy az utóbbi tíz évből egyetlen zeneszámot sem bírtam beírni a kilencbe. Igen, érzem én, hogy nem mindig az adott zenekar legtökéletesebb műve a leghatásosabb.)

Most invitálnom kellene másokat, szóval az oldalt belinkelt kollégák/kolleginák nyugodtan érezzék magukat felkérve erre a keringőre. Kíváncsi vagyok, ki mit mondana.

2 megjegyzés:

razor írta...

Perfect Drug-ról jut eszembe : beindult a NIN viral marketing nagyon az új albummal kapcsolatban.

brainoiz írta...

Igen, be is szippantott egy kicsit. Szkeptikus voltam, bevallom, konceptalbum és vírusmarketing, de nagyon eltalálták ezeket a konceptbe illeszkedő, fiktív-jövőbeli, szétütött kódolású oldalakat...