(Még mindig zenéről, de esővel kezdünk)

Amikor reggel kipislogtam az ablakon, olyan apró cseppekben zuhogott az eső, hogy nem is látszott belőle semmi. Ránézésre szürke, csapadékmentes februárnak tűnt minden, csak a nyitott erkélyajtó felől szűrődött be a víz folyamatos sustorgása, mintha a hatalmas világgépek a hajnali induláskor összecserélték volna a mai napra kiosztott háttérzajokat. Szeretem egyébként a nyirkos esőillatot, jótékonyan serkenti a munkakedvemet (ha valamire szükségem van mostanában, akkor ez az), és ráadásul felfedezni véltem benne azt a frissességet, ami az igazi tavaszi záporok sajátja, de kicsit elkapkodhattam a prognózist, mert azóta egyszer már átváltott hóesésbe, aztán valami kásaszerű izé zuhogott lefelé, most pedig megint havazik.

A hétvége az élőzene jegyében telt, mármint az általános hétvégéimhez képest. Pénteken hazaugrottam szülővárosomba, ahol echnat barátom hosszabb kihagyás után ismét közönség elé állt, úgy is mint a rakkenroll fáklyavivője, és ezt látni kellett. Mióta keveset járok otthon, őszinte ámulattal tudok rácsodálkozni azokra a helyekre is, amelyek minimum egy éve stabilan léteznek. Mint az a kocsma, ahová mentünk, ami egyébként egy néhai hivatal alagsorában kapott helyet, az igazi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor rádöbbentünk, hogy rajtunk kívül mindenki legfeljebb tizenhat éves és rengetegen vannak, többnyire önfeledten szórakozó lánykommandók, akik akciós whisky-kólát ittak (erről majd le fognak szokni), lelkesen táncoltak vagy nyalókát majszoltak, mit sem törődve azzal, hogy ilyet legfeljebb egy videoklipben szabadna csinálniuk. Kis társaságunk megrettenve a pult mellé húzódott iszogatni, bár ha jól emlékszem saját tapasztalataimra, a másodikos (tizedikes?) középiskolások szeme egyszerűen nem fogadja be a huszonöt év fölöttiekről visszaverődő fénysugarakat. Meg örültem annak, hogy léteznek ezek az élőzenés pincekocsmák a tipikus közönségükkel együtt, aki – ha nem vigyáznak – szintén a bölcsészkarra mennek majd.

Levezetésképpen szombaton fat.man társaságában egy csomó teljesen más zenekart hallgattam végig máshol. Többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab emberek játszottak horzsolós, döngölős, koszos zenét többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab rajongóknak. fat.man makacsul ragaszkodott az ásványvízhez – nekem meg elveim vannak és egyedül nem alkoholizálok, mert úgy nem vicces –, ezért ahelyett, hogy olcsó pálinkától feltüzelve, csípőből headbangeltünk volna rekedten ordibálva, kicsit úgy ácsorogtunk ott, mint két zenekritikus egy zongoraversenyen, el is pilledtem, mire a számomra lényegi attrakció, a Stereochrist következett, de megérte várni. Fel is támadt bennem a vágy, hogy valamelyik amerikai déli államba költözzek, a fojtó ködben lógó liánok közé és a tornácról lövöldözzek krokodilokra.