(kávézónekrológ)

Kiderült, hogy hamarosan annyi az ELTE angol szak épületének – amihez számos kellemes és néhány egészen kellemetlen emlék fűz –, eladták wellnessközpontnak vagy hasonlónak, újabb öreg épület húsát darálják be a masszába, amiből aztán úgy-ahogy újraformázzák a várost. A nosztalgia jegyében Tapsi, Adry és Nyelvészlány társaságában, mint egykori hallgatók, elmentünk egy búcsúkávéra. Természetesen már csak felpakolt székeket találtunk péntek délután, ezért be kellett érnünk a rövid szemlélődéssel.

Körülbelül hat éve jártam itt utoljára – leírni is ijesztő –, akkor minden sokkal nagyobbnak tűnt, mondtam, amikor kicsit megálltunk az eső utáni parkban, ahol valaha a pinceablakokból sündörögtek elő a macskák. Amúgy külsőre semmi sem változott, az út túloldalán a Városliget fái, a füstüveg ablakú könyvtár, ahol szinte sohasem találtam meg a keresett könyveket, a szürke téglákból rakott három emelet, minden ugyanaz. Mi csak a kávézótól akartunk búcsút venni, ahol jó egyetemistákhoz mérten időnk jelentős részét töltöttük; és először itt találkoztam a lavórnyi kiszerelésű, csokoládésziruppal megcifrázott kávékkal. Tegnap leginkább mégis az a téli reggel jutott eszembe, még az első évből, amikor a megállíthatatlanul szakadó hóesésben átküzdöttem magamat a város túlsó végéből egy nagyon korai órára, ami elmaradt, mert rajtam kívül még két ember tudott bejutni és a tanár nem volt közöttük; az egész épületben körülbelül lehettünk tízen, ebből egy a kávézó pincére volt, és mindannyian lent ültünk a frissen pörkölt kávé illatában, mint egy világvégefilmben az emberiség utolsó biztos menedékén: a sötétben hagyott folyosókon tapintható volt a csend és odalent, a nagy üvegablakokon túl, a belső udvaron óriási pelyhekben hullott a hó.

Utóirat: akkoriban valószínűleg még nem létezett két tömbnyire az angol szaktól a mostani felfedezésem, egy íjakat árusító üzlet, aminek különös bája, hogy a közvetlenül mellette nyíló lépcsőházban a névtábla szerint egy Dr. Tell Vilmos nevű ügyvéd dolgozik.