(átkokról, munkáról és egyéb fájdalmakról)

Három hét hallgatás, nem vagyok rá büszke, különösen annak az ígéretnek a fényében, amit magamnak tettem valamikor december utolsó napján, de nem éjfélkor, mert azok sohasem váltak be, mi lesz, ha pár órával átverem a sorsot? Szóval mégsem járja ez az egy év hallgatás, jövőre [idén] aztán rendszeresen kell írni, mondtam szigorúan bele a tükörbe, blogot, novellát, sikerkönyvet, amiből szigetet veszek vulkánnal. Rögtön írtam is egy kicsit, igaz, csak egy listát az írni/fordítanivalókról, amit kiragasztottam a gép oldalára. Azóta állandó bűntudatrohamaim forrása. Néhány nappal ezelőtt sikerült lehúznom róla az első nyamvadt tételt (és tudatosult bennem az is, hogy közben letudtam két olyan vállalást is, ami nem is szerepelt rajta, ennyit arról, milyen hatékonyan motiválom magamat).

Először is, a február és a március jelentős részét (mármint a szabadidőnek tartható részét) felfalta, amíg leadtam egy hosszú ideje húzódó fordítást. Kínosan lassan készült, pedig alapjáraton sem tartozok az egy hét alatt összehajított fordítások elkövetői közé. Igaz, ha azt veszem, hogy a (másik) munkahely mellett csináltam és jelentős százaléka az utolsó tíz napban készült el, akkor ezzel egy kicsit vigasztaltam magamat, ha másokat nem is. De máris itt a következő regény, természetesen szoros határidővel, mert tudok élni. Komoly átszervezésekre lesz szükség munkafronton, attól tartok, hat óra irodában üldögélés mellett rengeteg dologra nincsen erőm. Vagy ezt már mondtam volna párszor?

Van egy csomó beváltatlan ígéretem, ráadásul sokfelé, hónapok óta, megírnivalók, remek lehetőségek. Egyelőre mindegyik áldozatául esett 1) a fent említett két állandó pénzkereseti módszernek 2) annak a mélabús, önsajnálós kreatív blokknak, amivel tavaly május óta keserítem a hozzám közel állók életét, akik nyilvánvalóan szörnyen unják már az egészet és szeretnék, ha végre megráznám magamat és csinálnék valamit. Akárcsak én.

És akkor még nem is beszéltem az átokról.

Előző életemben talán komor tekintetű fogorvosvadász lehettem, aki a történelem valamelyik borongósabb évszázadában széles karimájú bőrkalapban és súlyos utazóköpenyben űzte a fogorvosokat titkos barlangrendszereikben és fekete tornyaikban – és most megfizetek ezért. Ez persze így még homályos kicsit, kell lennie valami kapcsolatnak a fordításokkal, ugyanis az átok csak akkor lép működésbe, amint az átlagosnál (jóval) húzósabb tempót diktálva végre leadok egy könyvet: amikor már egészen belejöttem a hajnali felkelésbe meg a munka utáni, éjszakába nyúló gépelésbe és azt hiszem, nem is lehet megcsinálni, de mégis sikerül. Most is (mint tavaly) elégedetten hátradőltem, nézegettem, melyik legyen a feltorlódott munkák közül az, amit előveszek a többiek kárára… sőt merészen szociális jellegű programokat szerveztem. És alig néhány nappal később már megint a fogorvosnál kötöttem ki, egészen váratlanul (mint tavaly, a hasonló hajtás után, mondom én, átok). Legalább nem új, hanem régi problémáról van szó, úgymond kiújulóról, ami viszont közben nagyon rossz, utána meg pár napban nagyon kellemetlen, és most nem igazán vagyok sem szociális, sem munkaképes. Tegnap tehát áthúztam a mentális listámon az aktuális tételeket és beírtam helyette, hogy „világgyűlölet, nyomorult közérzet, sorozatok bámulása”*. Ezzel legalább nem volt gond. A munka meg addig vár.

Közben olvasgatok mások utazásairól, és rájöttem, hogy a fentiek helyett olyanokról szeretnék írni, hogy mondjuk egy titokzatos, omladozó tengerparti mólón ültem a sós permetben vagy idegen városban csatangoltam, ahol pálmafák álltak a színesre festett paloták előtt, esetleg megtorpantam egy végtelen erdő szélén és beszívtam az avar meg a csend illatát.

Pedig pár nappal ezelőtt, amikor még nem fájt semmi, az élet szép volt meg ilyesmi és eredetileg nekiültem ennek a postnak, csak annyit akartam megemlíteni, hogy másfél héttel ezelőtt váratlanul felhívott Búvárzenekar, menjek el vele inni és én mentem. Búvárzenekar nem csak azért Rejtő-hős, mert üvegből issza az utcán a rumot és ad is belőle, hanem azért, mert belső iránytűje egészen rejtett helyekre vezet, például olyan presszót találtunk éjfél körül a Margit körúton, amit nem vettem észre soha, pedig elmentem előtte ezerszer. Egy kihaló faj utolsó példányára kell gondolni, nagyjából tíz négyzetméteren, pultra boruló, alvó törzsvendéggel, a mennyezetre erősített tévében lehalkított főzőműsorral, amiben olyan keleti ételeket készítenek, amelyekről a mellettünk unicumot iszogató nyugdíjasok talán nem is hallottak. A kutyát csak álcaként sétáltató, üveges tekintetű, részeg lány meg a kiégetett csipketerítők mind újabb kis adalékok az enteriőrhöz.

*(Útközben kiderült, hogy jegyfoglalási intermezzók miatt mégsem megyek 29-én Bécsbe Nine Inch Nailst nézni, mint eddig hittem, szóval biggyesztettem két piros, mentális felkiáltójelet is a sor végére.)