2017. december 31., vasárnap

(beautiful burnout)


Most ilyen nyúlós, szürke napok vannak, év végére kifogynak a színek a világból, nem is érkezik már utánpótlás tavaszig, december 31-én, késő délután éppen azon tűnődöm, befejezzem-e a napok óta félkész évértékelésemet vagy hagyjam az egészet örökre vázlatban, ami tulajdonképpen tökéletesen összefoglalja ezt az évet kreatív szempontból. Annyi mindenről akartam írni idén, és mégsem tettem meg, pedig történtek remek dolgok meg kevésbé jók is, de ahhoz írni kellett volna, úgymint betűket meg szavakat tenni egymás után, és ezzel mostanában komoly problémáim vannak.

(A cím innen jött egyébként, mert hosszú idő után megint felfedeztem ezt az albumot az egyik futós playlistemen és nagyon passzolt erre az évre.)

Röviden: 2017 a kreatív kiégés éve volt. Természetesen a totális kiégés lassú, fokozatos folyamat, amelyhez egyébként az egész blogot fel lehetne használni illusztrációnak, a „miért nem írsz?” is legalább hat éves belsős poén a baráti körben, de 2017 a folyamat fontos mérföldköve (végállomása?). Eddig is minden évben nekiültem és elbuktam, de legalább közben valami mindig készült, vázlat, későbbre eltehető töredék, flashfiction, és legfőképpen szerettem csinálni, még ha frusztrált is, hogy semmire sem jutok vele. 2017-ben viszont minden, ami írtam, maga volt a küzdelem és a gyötrelem, ettől pedig minden élvezet kiveszett az írásból, és ez ijesztő.

Vannak azok a vékony noteszek, ahova az ötleteket és a történetszilánkokat gyűjtöm, ebből idén egynek sikerült a felét telefirkálnom (tavalyelőtt hármat töltöttem meg), aztán ott volt egy évekkel ezelőtt elkezdett novella újraélesztése, aminek legalább négyszer nekiugrottam, aztán minden alkalommal feladtam (a végén leginkább egy klasszikus horrorfilmre emlékeztetett a dolog, a tudós szerepében, mármint aki botorul megpróbált életet teremteni, ott vagyok én, és iszonyodva nézem az asztalon mocorgó kreatúrát, amint erőtlen, nyávogó hangon arra kér, hogy vessek véget a szenvedésnek, „egek, mit tettem!”, üvöltöm a villámfényes égre, a háttérben drámaian felzúgnak a vonósok), két másik novella már az alapozásnál elhullott, a regényem a sokadik nekifutásra sem akar kisarjadni az évek óta létező vázlatból, szóval az írás idei mérlege nemhogy nem pozitív, de nem is létezik.

Ahogy mondani szokás, a feladat adott jövőre.

De hogy ne ilyen borongósan végződjön az év, következzenek azok a jó dolgok, amelyekről nem írtam idén, pedig kellett volna (Portugáliáról és Bécsről szerencsére még sikerült).

Akartam írni a „távolról indít” bortúra-sorozatunk idei epizódjáról, mert júliusban Pécs helyett visszatértünk Nemesvámosra, és onnan kirándultunk a Káli-medencébe, ami az elmúlt években az egyik legkedvesebb hazai országrészemmé vált. Diófák alatt fröccsöztünk a melegben Köveskálon, felmentünk a Hegyestűre, ahonnan pazar a kilátás a Balatonra, mellesleg pont olyan sziklaorom, ahova bármilyen magára valamit is adó fantasy világban azonnal felhúznának egy várat nagyon sok karcsú toronnyal és legalább egy gonosz varázslóval, ezért teljesen megnyugtató a tudat, hogy itt is állt valaha egy vár (valószínűleg gonosz varázsló nélkül). Jártunk a Kőtengernél is, ahol jellegzetes sziklaalakzatok magasodnak az erdő szélén, és valószínűleg azért jöttek létre a korok hajnalán, hogy metálegyüttesek készítsenek albumborítóra csoportképeket előttük. Boroztunk és ettünk és woof meg Jud elszállított minket Tihanyba, ahol tapsi elvitt minket egy néhai titkos betyártanyához az erdőben, mi pedig mindenki mást egy tópanorámás kávézóba az apátság mellett.

Aztán augusztusban Norvégiában jártam, életemben először, de remélhetőleg nem utoljára. Bergenben nagyjából folyamatosan vagy eső előtt vagy eső után voltunk, este fél tízkor még nem ment le a nap, folyamatosan nyirkosan csillogtak a kövek és minden növény harsogóan zöld. Az airbnb (másfél szobás kis lakás, csak a miénk pár napra) ablakából ráláttunk a tengerre, ha meg kicsit nyújtogattuk a nyakunkat, akkor a hegyoldalra is, ami Bergenben amúgy is mindenhol a háztetők fölé magasodik. Az egyik nap a sűrűn szakadó esőben fel is másztunk az erdei utakon egészen a tetejéig, bele a tejszerű felhőbe és a Twin Peakset (esetleg az Alan Wake-et) idéző nyirkos, puha, fojtott csendbe a fák között. Bejártuk Bergen nagy részét, ittunk kávét, lóbáltuk a lábunkat a tengerparton és megnéztük a Hanza-múzeumot. Ültünk buszon meg kompon és láttuk a Hardangerfjordot, amiről annyi mindent lehetne írni, de csak annyit teszek most ide, hogy kristálytiszta víz, hatalmas hegyek, zöld erdők, vízesések és szél és az egyik leggyönyörűbb táj, ahol valaha jártam.

Bár saját kreatív dolgaimban teljesen kiégtem, a játékírás attól még a főállásom, ezért itt nem engedhettem meg magamnak, hogy ki legyek égve (ebben a mondatban valószínűleg elrejtettem egy megoldást a problémáimra, nem mintha nagy újdonság lenne, mert életem eddigi két regényét és majdnem az összes novelláját úgy írtam, hogy határidőm vagy ígéretem vagy szerződésem volt rájuk), miközben idén is prezentáltunk a kölni GamesComon és az angol WarhammerFesten Coventryben.

Késő ősszel leadtam egy regényfordítást, ami azért is érdekes fordulat, mert két éve már csak novellákat vállalok (azokból is adtam le idén), de még 2016 végén megkaptam a világ valószínűleg leghosszabb határidejét egyik kedvenc szerzőm könyvére, ezért végül nem tudtam nemet mondani, így 2017 hétvégéinek, repülőn töltött óráinak és szabad reggeleinek nagy részében ezzel foglalkoztam. (Azt nem tudom, mikor fog megjelenni.)

És a idei évben szerencsére sokkal nagyobb súlyt kapott a szerepjáték az életemben, ami játékosként rendkívül pompás volt, mesélőként pedig megadta azt az élményt, amit az írás egyáltalán nem, a szórakoztató, izgalmas és legfőképpen befejezett történetek örömét, ami természetesen soha nem jött volna létre remek játékosaim nélkül, akik segítettek életre kelteni ezeket a sztorikat. Jövőre ebből is legyen sok ilyen, és hátha minden visszalendül kreativitásilag a rendes kerékvágásba.