2017. június 2., péntek

(portugália, esővárosok, harry potter)


Szokás szerint ez a post is jóval korábban megszülethetett volna, ha nem terelődik el a figyelmem mindenféle egyéb mással, köztük a munkaidőn kívül fordítandó regénnyel, aztán egy klasszikus Sword&Sorcery történettel, amit egy remekül sikerült szerepjátékos alkalom keretében meséltem el a szokásos kiváló társaságnak, nem is beszélve az 2017-es WarhammerFestről Coventryben, amire először fel kellett készülni, utána pedig részt is kellett venni rajta, hogy bemutassuk készülő játékunkat, de alig három hét késéssel íme: portugál benyomások.

Portugália egyike azoknak az országoknak, ahova nagyon hosszú ideig próbáltam eljutni, ráadásul sohasem konkrétan megfogalmazott úticéllal: egyszerűen csak sétálni akartam a lisszaboni utcákon, felballagni a portói katedrálishoz, üldög
élni a vízparton meg kávézókból nézni a járókelőket, ilyesmi. Évekig mindig közbejött valami (főleg anyagiak), de most már fapados is indul Budapestről és létezik airbnb, ezért május elején végre sikerült összehozni egy rövid, de alapos látogatást. Az alaposságot azért tudom, mert a telefonomon működött a lépésszámláló, tényekkel igazolva a régóta sejtett elmélet, miszerint elmebeteg tempót diktálok az ilyen városnézős túrákon (ez átlag húsz kilométer séta és több napnyi látnivaló per nap).

A nem túlságosan kiforrott tervek nagy előnye, hogy ezeket könnyű teljesíteni, vagyis valóban másztam meredek utcákat Portóban, keresztül-kasul bejártam Lisszabon több negyedét, ültem – sőt még kávéztam is – tengerparton, néztem erődöt meg katedrálist, ettem tapast és néhányszor bőrig áztam a leszakadó záporesőkben. Most, hogy kicsit megismertem ezt a két várost, még jobban szeretnék visszatérni, aztán meg felderíteni a vidéket is. Portugália az első benyomások alapján remek hely.

Pillanatfelvételek:

Az érkezésem estéjén, a legelső portói sétámon azonnal belekeveredtem a belvárosban egy népes egyetemista rendezvénybe, ami furcsa keveréke volt egy bolondballagásnak, kamionos parádénak és Harry Potter-univerzum valamelyik kevésbé dokumentált iskolai ünnepségének. Több ezer taláros diák nyüzsgött mindenhol sétapálcával és kalapban, a különböző csoportokat a fejfedők különböztették meg egymástól, szűk utcákon kanyargott a kordonok közé szorított tömeg és platós autókról üvöltött a zene. A menet a városháza előtt ért véget, ahova éppen megérkeztem, ezért pont az a látvány fogadott, amint a már széledő résztevők rituálisan szétverik a sétapálcákkal egymás fején a papírfejfedőket (két sarokkal távolabb egy társaság már a szökőkútból mászott elő a gyenge eső dacára). A bulihangulat ragadós volt, vettem is egy sört, azzal mászkáltam tovább, míg egyszer csak a teljesen céltalan séta az egyik domb tetejére vezetett, ahol kitárult előttem a folyó egyik kanyarulata és a lámpák kígyózó füzére. Azt már itthon derítettem ki, hogy ez a vizsgaidőszak előtti mulatság, ami kifejezetten Portóban és Coimbrában létezik a wikipedia szerint, illetve az is itthoni információ, hogy J. K. Rowling (akiről azt még tudtam, hogy Portóban élt, amikor kitalálta az első Potter-könyvet) a roxforti talárt is az itteni egyetemisták öltözékéről mintázta.

A portói airbnb, egy meredek domb tetején álló ház, igazi művésztanya volt, a belső udvaron (ami igazából tetőterasz is lehetne, mert a környező tetők fölé magasodik) félbevágott kirakati babák álltak, a konyhában állandóan élénk szociális élet folyt, és a lehető legváratlanabb helyeken bukkant fel és hevert el a földön (mindig együtt) az amúgy rendkívül kedves és segítőkész tulaj három nagyon öreg macskája.

Megnéztem a meglepően visszafogott külsejű portói katedrálist. Egy másik meredek domb tetején található (ezekből akadt még néhány a városban), alatta pedig a Ribeira-negyed kúszik felfelé a Douro-folyótól, amelyen összesen hat kecses híd vezet át, mind több emelet magasban. Ez a negyed a túlpartról fotózva minden képeslap alapanyaga (én is lőttem vagy százat), egy összenyomott középkori város, sok kis lépcsővel és meredek utcával.

Végigjártam egy idegenvezetős sétán a portói Tőzsdepalotát, ahol a lépcsőházban lógó, iszonyatos súlyú csillárok felhúzószerkezetét a kupola angyalszobrai rejtik.

Portóból olyan záporesőben indultam útnak, hogy a metróig tartó öt perces úton teljesen eláztam, méterekre sem lehetett látni, a domboldalon megvadult patakként zubogott el mellettem a víz. Lisszabonig három óra az út, a vonat szinte tömörnek látszó viharfelhők alatt hasított a zöld, dombos tájon, az egyik pillanatban ragyogott a napsütés, a következőben megint lecsapott valami fergeteg. Egy nagyon rövid szakaszon követtük az óceán vonalát, a víz felszíne egyenetlenül kikalapált fémlemezre emlékeztetett.

Lisszabonban a változatosság kedvéért szakadó eső fogadott, aztán három metrómegállóval később már csillogóan kék ég, a legapróbb viharfelhő nélkül, szóval úgy pislogtam a napfényben, mint aki egy mágikus kapun lépett át egy párhuzamos világba. Volt még időm, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, ezért lilán virágzó fákat fotóztam az öreg paloták előtt, spontán sétálni indultam egy utcán, aminek a végén ott várt a tenger, a sirályvijjogás meg hínárszag, és egy férfi óriás kutyát épített a parton nedves homokból.

Vannak azok a szállások, amelyek csodás panorámát ígérnek, de a feltett fotó valójában a tulajdonos szobájából vagy mondjuk egy amúgy megközelíthetlen tető valamelyik életveszélyes párkányáról készült. Amikor azonban Lisszabonban felkapaszkodtam az ötödik emeletre, beléptem a tetőlakásba és a zsebkendőnyi szobámból kinéztem az ablakon, tényleg elállt a lélegzetem: előttem az egész Barrio Alto negyed tetőrengetege, jobbra a víz kékje, szemben pedig a város fölé magasodó vár. Már ezért teljesen megérte eljönni ide, pedig nagyjából véletlenszerűen választottam a szállást.

Lisszabon a váratlanul leszakadó esők, a meredek utcák és az apró villamosok városa, amit egyszerűen nem lehetett nem szeretni.

Jártam a várban, ahonnan körbe lehetett fotózni a belvárost fentről és pávák illegették magukat egymásnak meg a turistáknak.

Az Alfama a város legvénebb negyede egy domboldalon, meredek lépcsők, zsebkendőnyi rejtett terek, kockakövek közül sarjadó fák, ahol galambok neszeztek és testetlen hangok visszhangoztak az üres utcákon. Rengeteg a turista, és minden második hely előtt valódi fado-zenével csábítgatnak, de még így is teljesen működik a hangulat, valahogy úgy, mint Velencében.

Belém Lisszabon egyik külvárosa, ahová villamossal lehet kijutni. A Belém-torony ezerszer lefotózott tömbje előtt turisták kígyóztak, ezért inkább csak üldögéltem a köveken és relaxáltam. Mint minden képeslap-helyszín esetében, itt is megvolt az a pillanat, amikor az ember hozzáigazítja a képet a valósághoz, megkapja a valódi arányokat és a kompozíciókból kihagyott modern épületeket a háttérben, de ez sem rontott rajta semmit. Kávét és helyi süteményt reggeliztem a parton és élveztem a sós szelet, de amikor másfél óra múlva rajzani kezdtek a selfiebot-árusok, majd egy megszólalt Elton Johntól a „Sacrifice” pánsípon, kénytelen voltam menekülőre fogni.

Természetesen végig kellett járnom a tengerészeti múzeumot, mégis hajózós könyveken nőttem fel (sőt még írtam is egyet), ezért minden ilyen alkalomra lecsapok. Belémben nagyon megérte, mert olyan brutális mennyiségű hajómodellt tárolnak a vitrinekben, hogy időrendben valahol a 19. század közepén az agyam leállította az újabb információk tárolását. A Szent Jeromos-kolostor kimaradt, mert megláttam a sort, de így legalább még a reptérre indulás előtt tudtam enni a lisszaboni Time Out Marketen, ami egy felturbózott vásárcsarnok egészen döbbenetes ételkínálattal.

Szóval mit tehetnék még hozzá, Portugália az első benyomások alapján remek hely, szeretnék még visszatérni.