2020. június 17., szerda

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, első rész)


Izland: lávamezők, vízesések, gleccserek, hőforrások, fekete tengerpartok, ködbe burkolózó sziklák és valószínűtlenül színes hegyláncok, szóval csupa olyasmi, amiről egyetlen fotó többet mutat, mint egy csomó szó, és nekem leginkább ilyen kevéssé betűkompatibilis emlékeim vannak Izlandról. Nem csoda, hogy folyamatosan halogattam, mikor is számoljak be róla, aztán hirtelen eltelt egy egész év (2019. június 13-án utazam), vagyis ürügy van, még ha meglehetősen gyenge is. Azonban rettenetesen hiányoznak az utazások, meg ha már úgyis felkurbliztam ezt a blogot, akkor miért is ne csapjak le erre az alkalomra. Jöjjön hát egy Izland retrospektív.

 (Hosszú poszt lesz, több részletben. Vízesésekkel. Sok vízeséssel.)*

 *ebben az elsőben mondjuk éppen egy sincs

Szóval tavaly úgy jutottam el Izlandra, hogy tavasszal összeomlott az életem, én pedig kitaláltam, hogy ha nincsen már se macskám, se nőm, úgyis csak aludni járok haza, mert nem bírok megmaradni a saját otthonomban, akkor akár neki is vághatok egyedül valamelyik régóta tervezett úticélnak. Először a Skót-felföldre mentem volna két hétre túrázni egy kis létszámú csapattal, de az a program pont betelt, ezért még az ötlet hatása alatt másnap reggel impulzívan rányomtam egy izlandi fapados repülőjegyre, minden tervezés nélkül, lesz, ami lesz alapon. Akkor még nem tudtam, de amúgy ez valószínűleg életem egyik kevésbé jó döntése is lehetett volna (mármint nem Izland, hanem Izland egyedül), de szerencsére nem sokkal később úgy alakult, hogy nagyon berúgtam (ez mondjuk a tavalyi évem legtöbb sztorijának állandó felvezetője lehetne), így leküzdöttem az éppen tetőző szociális fóbiáimat és mégis elmentem az okkult hímzőegylet egyik sörözésére. Ott aztán még több alkohol fogyott, és teljesen mellékesen megemlítettem Izlandot, mire kiderült, hogy lucia, aki már járt ott, nagyon szeretne visszatérni, sulemia pedig, aki hozzám hasonlóan csak tervezgetett ilyesmit, szívesen csatlakozna. Amikor másnap kijózanodva felkeltem, arra gondoltam, milyen kár, hogy az ilyen spontán szerveződésekből sosem lesz semmi, mire hamarosan kaptam egy levelet luciától, hogy mindketten megvették a jegyeket, és gondolkozzunk azon, milyen autót béreljünk, illetve akkor itt lenne egy google maps térkép, ahol már elkezdte bejelölgetni, mit érdemes megnézni ennyi idő alatt, és mi is javasoljunk ötleteket (és mint hamar kiderült, listáink viszonylag nagy átfedésben voltak).

Gyorsan lemondtam a még ki nem fizetett szállásomat, és innentől rohamosan felgyorsultak az események. Mivel mindhárman teljesen ugyanazon a hullámhosszon voltunk, minden simán ment, és nem is kívánhattam volna jobb útitársakat (tudom, hogy ez úgy hangzik, mint amikor egy hollywoodi film pr-interjúiban mindenki elmondja, hogy sohasem dolgozott még együtt ennyire remek csapattal, de ha egyszer tényleg zökkenőmentesen ment minden). Utólag visszanézve amúgy is nagy szerencsém volt, mert az izlandi túra pontosan arra az időszakra esett 2019 első felében, amikor hirtelen azt hittem, a világ nem csak rettenetesen nyomasztó hely lehet, ami természetesen csalóka illúzió volt, hamar el is múlt, de legalább addig jól éreztem magamat, és Izland ennek a rövid, pozitív periódusnak a csúcsa.**

 **(Te miért vagy jókedvű? – kérdezte lucia őszinte döbbenettel a hangjában, amikor az indulás napján hajnali öt körül befutottam a reptérre.)

 A gép nagyon korán indult, ezért érkezés után rengeteg időnk volt, amíg elfoglalhattuk a rejkyavíki szállást, még úgy is, hogy a Keflavík repülőtér nagyjából ötven kilométerre van a fővárostól, szóval nem kapkodtunk, megvártuk, amíg a vámmentes boltban lucia gondosan felkutatta a helyi köménymagos tömény szeszt (erről még lesz szó), aztán felvettük a lefoglalt kocsit és nekivágtunk az izlandi tájnak, ami eleinte a nyárra való tekintettel csodálatos lilában pompázott  egy invazív virágfajtának köszönhetően, majd egyszer csak minden mohazöld lett és fekete körülöttünk, a távolban ködfelhőket sodort a rettenetes erejű szél, valahol sirályok vijjogtak, és azonnal beleszerettem Izlandba. 


Itt még gyorsan megálltunk azon a ponton, ahol az európai és az amerikai kontinens egy természetes híddal összekapcsolódik a mélyben, majd elautóztunk a turistamágnes Kék Lagúnáig, ahova nem mentünk be, ellenben végigsétáltuk a peremét, és már az is annyira szürreális, gyönyörű és egyedi, hogy még az sem igazán veszi el az élmény újszerűségét, hogy milliónyi fotó készült róla. Az, ahogyan a fekete lávakövek között tejszerűen-halványkéken kavarog a forró víz és mindent finoman beleng a kénszag, amúgy sem kifejezetten képeslapkompatibilis, és igazából bármennyire is sok a turista, eléggé érthető, miért ennyire népszerű.

Ezután mentünk tovább, az út mellett fokozatosan sarjadtak ki a sziklákból a hatalmas távvezetékek meg a hőerőművek felől kígyózó, óriási, gőzölgő csövek, mint valami furcsa ipari flóra, és egyszer csak megérkeztünk Reykjavíkba, ami egy végtelenül kedves, kisvárosias főváros. Miután elfoglaltuk a szállásunkat és körülnéztünk és bevásároltunk, már esteledett, vagyis a napkorong nagyon magasan járt az égen, ezért elmentünk fürdőzni. Reykjavík tengerparti részén számos teljesen ingyenes fürdő található,  ami a mi esetünkben úgy festett, hogy volt egy föveny, a tengertől kicsit beljebb egy betonmedence a feltörő termálvíznek, illetve egy finoman szocreál betonépület, bent egy férfi/női zuhanyzóval, ahol műanyag kosarakba lehetett pakolni a holmikat, és ennyi. Így aztán életem első igazán izlandi élménye az, hogy miután mindenféle okokból az előző nagyjából negyven órából mindössze kettőt töltöttem alvással, félig kómásan ücsörgök a helyiek mellett a forró vízben és este tízkor még kérek sulemiától naptejet, hogy ne égjek le, lucia pedig a tökéletes szelfi nyomában végigjárja a tengerpart minden négyzetméterét, és ezzel nagyjából véget is ért az első nap, innen folytatjuk.



2020. május 20., szerda

(ide meg majd jöhet valami hatásvadász cím)


Hogyan is kell ezt csinálni? Mi is ez a "blog", ez a formabontó, újszerű közlési forma, amit a beatzenétől megvadult fiatalok írnak kólamámorban fetrengve? Van bármi értelme másfél év klinikai halál után reanimálni egy már előtte is tetszhalott felületet? [Utólagos kiegészítés: mivel az első és az utolsó mondat begépelése közben eltelt majdnem másfél hónap, utólag is bebizonyosodott, hogy a hatásvadász költői kérdések néha valós kétségeket tükröznek.]

Végül csak egy világjárvány kellett ahhoz, hogy a bezártság kínjában újra nekiálljak az írásnak. A bloggal kezdtem, hiszen (gondoltam ravaszul) ahhoz nem kell kitalálni semmit, majd jönnek a mondatok egymás után, aztán elkap a gépszíj és egyszer végre be is fejezek valamit. Ebből az lett, hogy minden mást írtam, csak ezt a blogot nem, mert ehhez sajnos tényleg nem lehetett kitalálni semmit (jó, végül is lehetett volna, de akkor minek ez az egész), és 2019 egy olyan történet, ami nem ereszt, sebet hagy és nyomasztó, ezért egyáltalán nem szeretek rá visszagondolni, közben mégis túl sokat és túl sokszor jut eszembe.

Ez a történet, mint számtalan másik, arról szól, hogy valaki eltéved a rengetegben. Nem ezzel kezdődik, hiszen a főhős jóval korábban elveszett már abban az erdőben, egyre kevésbé tudta, merre tart, lassan elszakadt a társától, és még így sem vette észre, hogy meg kellene fordulnia. Nem, 2019 tavasza az a pillanat a sztoriban, amikor egyszer csak egyedül találja magát a vadonnak abban a részében, ahol nincsenek már ösvények, nem múlik az örök szürkület, minden fatörzs vénséges, göcsörtös, rosszindulatú árnyék, súlya van a nyirkos levegőnek, belélegezni is nehéz, és lassú szívdobbanások ütemére pislákolnak az égen a csillagok. A sötét tündérek birodalma ez, ami már nem is erdő, hanem egy túlságosan elhúzott, barokkos hasonlat, ami semmit nem ad vissza abból az élethelyzetből, amikor hónapokon keresztül  az ébredés utáni első, ösztönös gondolatod a megkönnyebbülés, hogy minden csak álom volt, majd ezt követi a gyomorszorító felismerés, hogy nem, az életed bizony felismerhetetlenül megváltozott és minden pillanatát gyűlölöd. És ez így megy minden nap.

És ha már ez erdő, mint motívum végigvonul ezen a poszton, akkor valahol az is idekívánkozik, hogy néha tényleg azt hittem, nincsen kivezető út onnan, ahol az önpusztítás, az inszomnia, a fizikai tünetekkel bíró szorongás és az egyéb póklények élnek, vagy hiába gondoltam azt alkalmanként, hogy végre kijutottam a fényre – mert történtek őszintén jó dolgok is, amelyekre viszont szívesen emlékszem vissza, csak nem sok –, viszonylag hamar kiderült, hogy onnan továbbra is csak a fák közé lehet visszamenni. Nagyon hosszú idő, rengeteg baráti (és némi professzionális) segítség, meg nagy adag szerencse kellett hozzá, hogy kínkeservesen kivergődjek a tüskés ágak közül, de végül sikerült – legnagyobb meglepetésemre. Közben sikerült olyan csodálatos helyekre utaznom, ahol még sohasem jártam, ami furcsán ellenpontozta az év rettenetes nyomorát,  de el kellett múlnia az ősznek, mire egyenesbe kerültek a dolgok. Év végére lett egy macskám (köszönhetően az egyik legönzetlenebb gesztusnak, amit valaha megélhettem), komoly munkával kizökkentem az önpusztító spirálból, és találkoztam egy lánnyal egy másik, kedves történetből („A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele”*).

Szóval blog, ismét, meglátjuk, mi lesz belőle 2020 tavaszán. Addig van még néhány részlet, amire korábban azt írtam volna, hogy „ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor”, hátha ez lesz most a más alkalom.

 * Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő