2020. október 1., csütörtök

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, utolsó rész)

(Előzmények, első rész)

(Előzmények, második rész)

Miközben az izlandi utat tervezgettem, többen a lelkemre kötötték, hogy a belföldet legalább egy bepillantás erejéig mindenképpen látnom kell. Ez viszont nem olyan egyszerű, oda terepet bíró autó kell, vezetős rutin, meg némi leleményesség, ha mondjuk váratlanul át kell kelni egy megáradt folyón. Mivel ezekkel egyáltalán nem rendelkezem, indulás előtt inkább befizettem egy szervezett kirándulásra,  és az utazásunk negyedik napján, miközben lucia és sulemia elmentek felfedezni Reykjavík környékét, egy terepjáró busszal, kis létszámú csoporttal elindultam megnézni Landmannalaugart.


Landmannalaugar egyike azoknak a teljesen hihetetlen tájaknak, amelyek annyira földönkívülinek tűnnek, hogy a nagyobb költségvetésű filmekben különösebb utómunka nélkül használják fel idegen világnak. Odajutni sem annyira egyszerű: a busz nagyon sokáig robog a Ring Roadon, aztán egyszer csak lehajt egy jellegtelen, poros dűlőútra, és onnantól kopár dombok között, fekete lávamezők közepén, sekély folyókon átgázolva zötyög legalább egy órát, majd megérkezik egy lapály szélére, ahol van két épület meg egy sátraknak kijelölt terület, és ennyi. És ezután kezdődik a lényeg, mert innen indulnak a látóhatár felé a színes dombok.


Landmannalaugar különlegessége, hogy a hőforrásokban gazdag területen a különleges vulkáni kőzeteknek hála mindenféle színárnyalatokban pompázik a táj, kék, vörös, zöld, sárga, rózsaszín és barna sávok csíkozzák a domboldalakat (van, ahol alig észrevehető, máshol lenyűgözően szép, néha pedig kifejezetten habos-csokis édességek kupacára emlékeztet  az összhatás.) A vezetett túra nagy kört tesz meg, szurdokokon át, emelkedőkön fel visz az egyik magasabb pontra, a Brennisteinsalda, azaz „kénes hullám” nevű kékes-rózsaszínes sziklaoromra, ahonnan be lehet látni a gőzoszlopokat fújtató tájat. Nincsenek utak, parkolók, kacatboltok és büfék, csak az érintetlen hegyek. Az izlandiak nagyon bölcsen korlátozzák a napi látogatók számát is, és ugyan el lehet indulni több napos túrákra a vadonban, az egyszerre drága és nagyon puritán szórakozás, szóval a legtöbben úgy tesznek, mint én, és egy napra jönnek, meg ez is többnek érződött.


Amikor aznap este Reykjavíkban leszálltam a buszról a Hallgrímskirkja impozáns tömbje mellett (luteránus templom, Izland egyik legmagasabb épülete, ami leginkább egy betonból kiöntött art deco űrrakétára emlékeztet), még találkoztam útitársaimmal, hogy megnézzük a fővárost. Gyorsan kipróbáltuk a leghíresebb helyi gasztrospecialitást – igen, aki a hot dogra tippelt, nyert, ami itt amúgy bárányból készül és amúgy tényleg finom  –, alaposan elidőztünk egy könyvesboltban, mert azt mindenhol muszáj, főleg abban az országban, ahol a statisztikák szerint minden tizedik lakó publikált szerző, mászkáltunk az utcákon, szégyenszemre nem néztük meg a földalatti nyilvános vécéből átalakított punkmúzeumot, mert tíz perc múlva zártak, kicsit hallgattuk a sirályvijjogást a kikötőben, majd a szállásra menet még meglátogattuk a Perlant a város fölé emelkedő dombon. Ez az izlandi természeti kincseket bemutató múzeum és egy planetárium egyben, de mi csak a hatalmas üvegkupola tetejére mentünk fel, ahonnan 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni – és máris megint késő éjjel lett, bár ebből semmi sem érződött.


Az utolsó napra még beiktattunk egy kirándulást északnyugatra, a Snæfellsjökull Nemzeti Parkba (bevallom, erre a névre mindig rá kell keresnem, hogy ne rontsam el a helyesírását), ami egy hatalmas félsziget, középen a névadójával, a nyáron is hóval fedett, roppant vulkánnal. Ez sincsen túl közel a fővároshoz, ráadásul a part mentén végigautóztuk az egész félszigetet, hogy este bezárjunk egy teljes kört, így ez is egész napos program lett, de nagyon megérte, ráadásul hihetetlenül változatos tájakra vetődtünk közben. Az út első felében zöld lapályon, felhőbe burkolózó hegyek között autóztunk, mintha csak a Skót-felföldön járnánk, fotózkodtunk lávamezőn, tükörsima hegyi tavak mellett meg egy kis halászfaluban. 


Így érkeztünk meg a Kirkjufellhez, ami egy hatalmas varázslósüvegre emlékeztető, magányos hegy a tengeröbölben, egy (természetesen) rendkívül fotogén vízesés szomszédságában, és a fövenyt ellepő hínárszőnyegen egyszerűen nem tehet mást az ember, elmereng a világ dolgain az írókat annyira jellemző, felhős mélabúval a homlokán, hogy Rejtő Jenőt idézzem, bár lehet, hogy ezt más nem csinálja, csak én.



Aztán átértünk a félsziget másik felébe, és egy dűlőúton ledöcögtünk az eldugott Skarðsvík-öbölbe, ahol türkizkék a tenger és világos a homok, ami olyan érzés volt, mintha váratlanul átkerültünk volna egy mediterrán országba. Itt könnyedén eltöltöttünk pár órát, mert egyszerűen nem lehetett ott hagyni ezeket a színeket (meg továbbra is hétágra sütött a nap és iszonyúan fújt a szél).


Végül nagy nehezen elszakadtunk, de hamarosan újra meg kellett állnunk egy másik fövenyen. Az nem volt ennyire elrejtve, ellenben festői sziklatornyok magasodtak a vízben és egy 1948-ban hajótörést szenvedett teherhajó rozsdás maradványai borították a partot, a mai napig érintetlenül, ami, mint kiderült, koncepció. (Mielőtt elfelejtem, a két föveny meglátogatása között még felkapaszkodtunk egy kisméretű, felrobbant vulkán tetejére is a vulkánt fotózni). 


Itt már annyira fújt a szél, hogy folyamatosan próbálta letuszkolni az autót a parti útról, és ez csak fokozódott, amikor elhagytuk a kocsi menedékét egy elhagyatott út végén, egy kihalt tanyaépületnél, és a térdig érő fűben lebotladoztunk a kihalt tengerpartra, hogy megnézzük, igaza van-e az internetnek, és valóban vannak-e itt fókák. Nagy meglepetésünkre láttunk többet is, fotó is van róluk, csak mint kiderült, elég nehéz lubickoló fókát fényképezni úgy, hogy annak is látszódjon. Mondhatnám, hogy ezután viszont tényleg nem maradt más hátra, mint visszautózni a szállásra és másnap reggel kimenni a repülőtérre, ami tulajdonképpen igaz, bár némileg egyszerűsítek, hogy fickándozó tengeri állatokkal zárhassam le ezt a beszámolót, mint egy kedves, szombat délutáni tévéfilmet.

 


A végére azért maradt még néhány teljesen összevissza gondolat:

Sohasem írtam semmiről több mint egy évvel később, ráadásul úgy, hogy három hónap alatt raktam össze egyetlen beszámolót, még akkor is, ha ilyen hosszút. Új rekord ez minden értelemben, de tartoztam ezzel a tavalyi önmagamnak, aki finoman szólva sem volt blogolásközeli lelkiállapotban.

Izlandot többször megjárt kollégám tíz évvel ezelőtti képeit elnézegetve (több célpontot is ő javasolt) valóban eléggé sok a turista a szigeten (mondom ezt én, aki egy fapados légitársaságnak köszönhetően jutott el ide), és ahol régebben három ember bóklászott egy vízesés előtt a réten, most már kötélkorlát terelgeti az érkezőket. Egy évtizede valószínűleg arra is jóval kisebb lett volna az esély, hogy a Brennisteinsalda oldalában félre kelljen állni a hegyoldalon, míg elvonul mellettünk egy csapat koreai nyugdíjas, viszont még így sem hasonlítható össze az élmény egy ismertebb európai célpont zsúfoltságával (a Ring Roadon a nyár közepén is elvétve láttunk más autót).

Az egyik izlandi túravezetőm szerint a turisták amúgy  csak 2010-ben fedezték fel Izlandot, amikor kitört az Eyjafjallajökull vulkán és hónapokra lebénította a világ légiközlekedését, ezért addig állandóan a szigetet mutogatták a híradókban. Azóta egyszerre féltik a természeti kincseiket és próbálják összehozni ezt azzal, hogy a turizmus generálja az ország második legnagyobb összegű bevételét, és ahol lehet, próbálják korlátozni a látogatókat vagy kötelezően csak csoportokkal lehet menni.

Sehol sincsen kuka, de közben szemét sem, mint luciától megtudtam, az izlandiak úgy vannak ezzel, hogy mindenki vigye haza és válogassa szét. A legszebb, hogy ezt mindenki meg is teszi, ami a kukák ellenére is teleszemetelt Magyarország után annyira felvidító.

Meg kellett állapítanunk luciával, hogy a punk városa, Reykjavík mára reménytelenül elkispolgárosodott, legalábbis minden helybéli kifejezetten megrovóan nézett ránk, amikor az esti egészséges kocogásuk közben meglátták, hogy este tizenegykor, a verőfényes napsütésben a szállás előtti járdán isszuk üvegből a Brennivin nevű helyi köménymagízű töményet, mint két magyar punk. (Nem akartuk zavarni sulemiát, mert aludt, de ezt nem magyarázhatjuk el annak, aki nem kér tőlünk egy kortyot.)

Amikor a landmannalaugari túrán a busz kihajtott a fővárosból, az idegenvezető hangsúlyosan felhívta a figyelmünket az úgynevezett erdőre, ami mellett elhajtottunk, mert az az egy akad belőle Izlandon (bár szerintem a Titkos Lagúna mellett van egy majdnem kiserdő, de nem akartam elrontani az élményt).

 És igen, Izlandra bármikor visszamennék.

 




1 megjegyzés:

Laszlo írta...

Ez a harom reszes utibeszamolo nagyon jo hangulatkelto lett, Izlandot feljebb is tolta a latogatni valo orszagok listajan!