Szeretek utazni, új helyeket megismerni, de legfőképpen idegen városokban szeretek keveregni, ami az én esetemben nagyjából úgy fest, hogy nagyvonalúan belövök magamnak egy célpontot, aztán indulás, és majd egyszer eljutok oda, ahova menni akartam. Vagy nem, de az sem számít, sodródok, bámészkodok, néha fotózok is persze, de leginkább hagyom, hadd zubogjon át rajtam minden, a memóriám később úgyis módszeresen szelektál, és ami megmarad, felcímkézve kis fiókokba kerül. Illatok meg szagok, színek vagy a színek hiánya, hangok, zajok, textúrák és formák, kupolák, tornyok, üvegmonolitok, ösvények a parkban, lakóhajók a vontatócsatornák mentén, a hidak közé nyomakodó köd, tócsává gyűlt tengervíz a parton, eső a macskaköveken, a kilátás egy kávézó ablakából, egy régi pénzbedobós telefon egy kocsma mellékhelyisége mellett.
2019-ben az utazás, mint annyi minden más, nehezen akart működni, pedig mehettem volna sokkal több helyre, messzebbre, hosszabban, de nem számít, így alakult, és rettenetesen örülök annak, ami összejött. A 2020-as év ezzel ellentétben úgy indult, hogy január végén már úticélokat húzogattam le a listáról, mert sem időben, sem anyailag nem fértek volna bele, aztán paff, beütött a világjárvány, minden felborult, és rendkívül szerencsésnek érzem magamat, amiért kétszer így is kijutottam külföldre, meg sikerült némi belföldi turizmust is beerőltetni a szűkös keretek közé.
Viszont egyre jobban hiányzik az utazás, amit abból is érzek, hogy az agyam elkezdte kitúrni azokból a kis fiókokból a sok felcímkézett kacatot. Jó volt a tavalyi izlandi utat előszedni, de gondoltam, ennyi volt, mégiscsak vicces egy-másfél év késéssel leírni az élményeket. Viszont most, hónapokkal később egyre többször jut eszembe, hogy kicsit úgy éreztem magamat közben, mintha ismét utaztam volna, szóval az év kifutó szakaszában még két alkalomra visszaugrok a tavalyba, mert szeretnék tengerpartot, titkos koktélbárt, lovagvárat, kocsmát, kávézót, folyót és kastélyt látni újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése