(nyelem a metaforákat)

A pünkösd előtti pénteken érkeztünk meg Pécsre, pontosan úgy, ahogyan azt a poshmoderndarkfentezisikeríró/fordítók nagykönyve előírja: a vasútállomás előtt harsányan károgtak a varjak, a faágakat őrülten cibálta a szél, és a húsz perccel korábban még csak fátyolos eget elborították a kavargó, fekete, rongyos felhők. Amikor nyerw meg én bevágódtunk házigazdánk, Jud autójába és kilőttünk a parkolóból, végre használhattam azt az elkoptatott fordulatot élőben, hogy a "nyomunkban liheg a vihar".

van benne valami rejtélyes szikárság, talán gyógynövényesség is a zárásban

A zivatart már a házigazdáknál vészeltük át, woof-féle májpástétommal, sajttal, borral és stifolderrel (sváb szalámi, mint számomra teljesen új felfedezés), ezzel pedig kezdetét vette a távolról indít programsorozat újabb felvonása, két balatoni kitérő után ugyanott, ahol 2009-ben elindult – és akkor is viharral kezdtük. Az alapok persze nem változtak: feltétel a baráti társaság – a házigazdákon, illetve kettőnkön kívül BePe, Melinda és Tapsi –, muszáj sokféle bort inni és a Pécsi Borozóból válogatni a bortesztek gyöngyszemeit (innen az idei mottó és a dőlt betűs részek). Az biztos, hogy ötödik alkalommal már kiégett veteránként szórtuk ki a szebbnél szebb bullshitet, és ami pár éve még akár dobogós is lehetett volna (virgonc savak!), már fel sem pezsdítette eltompult érzékeinket.

gombás felhangok, szép animalitás

Másnap reggel Szécsi Pált hallgattattam a társaság balszerencsésebb felével, hogy megmutassam lelkem érzelmes felét megbüntessem őket, amiért a lehető legváratlanabb pillanatokban arról érdeklődnek, miért nem írok, ami szintén kezd hagyomány lenni, a nőm például rendkívül élvezte, hogy a legváratlanabb átkötésekkel tegye fel a kérdést. A brutális májusi vihar már az éjjel elvonult, ás mire késő délelőtt leszálltunk Villánykövesden, olyan zöld volt fű, friss a levegő és valószínűtlenül kék az ég, mintha az ideális májusi szombat ingyen termékbemutatójára jöttünk volna.

a tannin kicsit porózus, hossza van

Szokás szerint remekül sikerült az egész. Gyalogoltunk egy keveset, jártunk pincében, ahol borokat tároltak rácsok mögött, iszogattunk madárfiókáktól hangos teraszon, láttunk Cthulhu-korsót és ittam meggyes bort az agyagrészegnél. Idén beiktattuk Siklóst, ahol a borok mellé házi bonbonokat is lehetett kóstolni, ami gyakorlatilag megkoronázta az egész eseményt, és utána tényleg nem maradt más, csak a távolsági buszon pilledezni Pécs felé a sötét éjszakában.

Képeket nem teszek ide, mert az nem az én asztalom, ellenben a társaság bloggal rendelkező tagjainál vannak / lesznek beszámolók és képek is:

Jud

nyerw

Tapsi

(mert a fordítók élete nem csak játék és mese)

Előzmények: Mivel megjelent az új játékunk és vége lett a két hónapos véghajrának, ezt azzal ünnepeltem meg, hogy szabadságot vettem ki és fordítok, mint egy őrült.

Hétfő

Első reggel, új Murphy-törvény: az a nap, amikor szabadságot veszek ki, hogy itthon dolgozzak megállás nélkül = a nap, amikor reggel fél nyolckor elkezdik szétverni a betont a ház előtti parkolóban.

Kedd

- még mindig bontják a betont az utcán

- a felénél járok annak az adagnak, amivel ma ilyentájt végezni kellett volna

- gondoltam, nem rendelek házhoz, erre sikerült odaégetnem az ebédemet, de legalább még el is sóztam

- a mikró és a vízforraló közös használata (mert mindig elfelejtem) levágta a biztosítékot

- azóta nem működik a már jó ideje gyengélkedő wifi-router.

Szerda

Kedves Naplóm! Szólíthatlak Kedves Naplómnak, igaz? Elmentem a munkahelyemre dolgozni, hogy kicsit feldobódjak.*

* (Sikerült, bár teljesen más okokból, kellett hozzá 1) váratlan találkozó két régi baráttal 2) egy meglepetésszerű leves-bagett ebéd a Borsban)

Csütörtök

(reggel hét óra ötven)

A “fordítás életre-halálra” projekt harmadik napja a héten, továbbra is a négy fal közé zárva. A következő fejleményekről tudok beszámolni, Kedves Naplóm:

- a betont már csak kicsit bontják a parkolóban, helyette reggel hét óta flexelnek

- van egy gépük, ami precíz megfigyeléseim szerint arra szolgál, hogy hatalmas kődarabokat DÜBBÖGTESSEN és ZUBBOGTASSON egy öblös fémmarokban

- a tegnap beszerzett új wifi-router másfél óra szenvedés és telefonos, szakértői segítség kérése után is selejtesnek tűnik, és határozottan nem akar működni

- a netkábel nem ér el a kényelmes fotelig. Embertelen kínokat állok ki.

Most ennyi, Kedves Naplóm. Folytatom harcomat az elemek és a sors tombolásával, rendíthetetlenül.

(mindenről az jut eszébe)

Ha az ember beszáll odafent a liftbe és megnyomja a “Földszint” feliratú gombot, majd hosszas ereszkedés után zöttyen egyet a fülke, és a kijelzőn a 11-es szám világít (az épületnek tíz emelete van), akkor valószínűleg arra tippel, hogy a kijelző rossz. Nekem is ez volt a második gondolatom, de előtte gyors egymásutánban a következő képek villantak fel előttem: feje tetejére állt világ, háborúskodó tetőkirályságok az örökös alkonyatban, egy antenna, ami az istenek gondolatait fogja, meg a lehetőség, hogy az ajtón kilépve része legyek egy kalandnak, ami csak rám vár.

Persze elég volt alig néhány másodpercet habozni, és máris a csak földszinti postaládák megszokott látványa fogadott az ajtón túl.

(kellett ez már nagyon)

Tavasz meg könyvfesztivál, több felvonásban (nem a tavasz, a fesztivál). Pénteken fordítói minőségben sörözés és szerepjátékos nosztalgiázás Hannuval, a finn scifi-szerzővel, szombaton olvasóként portyázás a Millenárison a szokásos mintákat követve (barátokkal összeakadni-szétválni-összeakadni-kávézni), zöld füvön fetrengés, fogadalmak ellenére könyvzsákmányolás – egy tiszteletpéldány, egy elcserélt, egy régóta keresett és egy közösen örökbe fogadott –, szombat este megint italozgatás, vasárnap brunch egy napfényes teraszon, még egy kis könyvezés, délutáni Füvészkert, a lucia mellett standoló zord portásnénikből sugárzó reiki-energia, ketrecbe zárt harapós ősnövény, pálmaház, virágzó fák.

(sláinte)

A Grabbers (magyarul Csáposok) nagyon kellemes ír horrorvígjáték, gyönyörűen fényképezve, a trükkök is rendben vannak, meg hát az ír szigetekkel engem amúgy is meg lehet venni kilóra. De különösen azt tetszett, hogy a vénségesen vén klisét (vérszívó, csápos parazitaszörny érkezik az űrből, majd pusztítani kezdi a helyi populációt) tényleg helyi viszonyokra ültették át, amivel sikerült szórakoztatóvá tenni - mivel a lény nem bírja az alkoholt, ezért minden ír tervszerűen még többet kezd inni, miközben azért egy éjszaka alatt megpróbálják kiiktatni a rémet, aztán persze bonyodalmak, miegymás.

Végig az járt a fejemben, ez mennyire működhetne magyar környezetben is (persze sohasem tolna bele pénzt, és ha mégis, valószínűleg kínos lenne a végeredmény), pedig az ivás adja magát, az otthon főzött szesz is, a magyar tájak is szépek, én például a Balatont javasoltam volna, de utána találkoztam Pikszi írókolleginával, aki pontosan ugyanezen a gondolatmeneten a gyógyvízig jutott el, ami valóban telitalálat, mondjuk adja magát a tagline is, a mélyből érkezik... de nem gyógyítani fog.

Az meg milyen stílusos gesztus, hogy a Beckett's-ben az ír nagykövetség vendégeiként ajándék Guinesst meg pub foodot kaptak a mozijegyesek.

(rozsdás, nehéz blogokat pakolgatok vastag kesztyűben)

Valójában feedeket importálgatok a halálra ítélt Google Readerből, mindenféle okok miatt most éppen egyesével. Lassú munka, csinálgatom, amikor időm engedi, sorban kattintgatom végig a blogokat, archívumok nyílnak meg, a listákba rendezett bejegyzéscímek lépcsőfokokként vezetnek a múltba, és ez egyszerre izgalmas és jó és ijesztő és szomorú, mint lemászni a pincébe, a bedobozolt régi levelek és naplók közé.

A legszomorúbb mégis az a felismerés, milyen döbbenetesen kevés létezik már abból a sok énblogból, amire valaha feliratkoztam. Azt eddig is tudtam, hogy a blogolás so 2003-2008*, évek óta van helyette twitter-facebook-tumblr, ezeket én is aktívan nyúzom, ráadásul nem muszájból, hanem szívesen, de csak most tudatosult bennem úgy igazán, mennyire másra használom mindet, és igazából ettől ütött szíven a hiányérzet és a nosztalgia. Mondom ezt én, pedig milyen sokáig hanyagoltam ezt a blogot – ezzel valószínűleg töredékére redukálva múgy sem hatalmas olvasótáborát –, és még most sem igazán jöttem rá, mit akarok vele kezdeni.

A jelek szerint a következő rss-olvasóm tartalma sokkal karcsúbb lesz, bár ezek túlélő, kemény, harcedzett blogok, láttak már sok mindent, óvatosan és tiszteletteljesen pislogunk egymásra, mint a szigorú, bőrkabátos alakok egy westernfilm ivójában.**

* a múltkor szóba került, hogy egy mostani 14 évesnek semmit sem jelent a blog, közben meg mintha csak tegnap lett volna, amikor az igazán oldschool bloggerek riadtan nézték, hogyan szabadulnak be a fiatalkorúak az addig elzárt térre

** közben ráadásul zajlik a freeblog haláltusája, vagy legalábbis úgy tűnik, mert sorban költöznek az ismerősök, új címek, új sablonok jönnek, és ezzel tényleg lezárul egy korszak.

(éttermi kiszolgáló központ)

Tegnap együtt ebédeltünk a Nagy Levinnel a jövőben. A jövő egy étterem a Nagymező utcában, amit teljesen véletlenül találtunk meg, miközben mindenféle fontos kérdéseket vitattunk meg, és már nagyon éhesek voltunk. Az étteremben formatervezett, hófehér asztalokba épített monitorokon lehet leadni a rendelést és rendezni a számlát, akár netes fizetéssel is, amit ők cybergastrónak neveznek, de nekem erről rögtön a régi science fiction regények retrójövője jutott eszembe. Egészen ma reggelig nem jöttem rá, miért, de aztán meglett a megoldás:

"A professzor megnyomta az asztal alapján a kiszolgálólapocska gombját, és beleszólt:
– Két csokoládétortát és két eperkrémet...
– Tejszínt is? – kérdezte az Éttermi Kiszolgáló Központ inspekciós adagolója.
A professzor Esztire nézett, azután visszaszólt a készülékbe:
– Egy tejszínt is kérek.
– Tizennégy fillér – szólalt meg újra a készülék.
Bencze András tizennégy darab érmét vett ki a zsebéből, és rátette a kiszolgálólapra. A következő pillanatban kinyílt egy perselytorok, elnyelte az érméket, a kiszolgálólap félrehúzódott, helyette felbukkant egy csinos, kék pettyes tálcán két szelet csokoládétorta, két pohár eperkrém, az egyik krém fölött csillagmintára formált tejszínhalommal"

Fehér Klára: Földrengések szigete (1958)