2018. december 31., hétfő

(blurred, burnt, bent)




Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál, de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a feltámasztására jövőre.

Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát, hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy, mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul (és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).

Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt, szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már volt szerencsém fordítani egy zseniális  scifi-trilógiát (a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd, remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években és a túlvilágért vívott hidegháború.

Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem, miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két másik rövidebb történet és ez a blog is.

Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos, híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de közben dorombol.

Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.

Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.

Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben, jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.

Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel, számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben (nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).

Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.

Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem – először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.

Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni? Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott) és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.

Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk, pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam, mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St. Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros, egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre, Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.

Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál, visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.

Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív végszó, viszlát, 2018.  

2017. december 31., vasárnap

(beautiful burnout)


Most ilyen nyúlós, szürke napok vannak, év végére kifogynak a színek a világból, nem is érkezik már utánpótlás tavaszig, december 31-én, késő délután éppen azon tűnődöm, befejezzem-e a napok óta félkész évértékelésemet vagy hagyjam az egészet örökre vázlatban, ami tulajdonképpen tökéletesen összefoglalja ezt az évet kreatív szempontból. Annyi mindenről akartam írni idén, és mégsem tettem meg, pedig történtek remek dolgok meg kevésbé jók is, de ahhoz írni kellett volna, úgymint betűket meg szavakat tenni egymás után, és ezzel mostanában komoly problémáim vannak.

(A cím innen jött egyébként, mert hosszú idő után megint felfedeztem ezt az albumot az egyik futós playlistemen és nagyon passzolt erre az évre.)

Röviden: 2017 a kreatív kiégés éve volt. Természetesen a totális kiégés lassú, fokozatos folyamat, amelyhez egyébként az egész blogot fel lehetne használni illusztrációnak, a „miért nem írsz?” is legalább hat éves belsős poén a baráti körben, de 2017 a folyamat fontos mérföldköve (végállomása?). Eddig is minden évben nekiültem és elbuktam, de legalább közben valami mindig készült, vázlat, későbbre eltehető töredék, flashfiction, és legfőképpen szerettem csinálni, még ha frusztrált is, hogy semmire sem jutok vele. 2017-ben viszont minden, ami írtam, maga volt a küzdelem és a gyötrelem, ettől pedig minden élvezet kiveszett az írásból, és ez ijesztő.

Vannak azok a vékony noteszek, ahova az ötleteket és a történetszilánkokat gyűjtöm, ebből idén egynek sikerült a felét telefirkálnom (tavalyelőtt hármat töltöttem meg), aztán ott volt egy évekkel ezelőtt elkezdett novella újraélesztése, aminek legalább négyszer nekiugrottam, aztán minden alkalommal feladtam (a végén leginkább egy klasszikus horrorfilmre emlékeztetett a dolog, a tudós szerepében, mármint aki botorul megpróbált életet teremteni, ott vagyok én, és iszonyodva nézem az asztalon mocorgó kreatúrát, amint erőtlen, nyávogó hangon arra kér, hogy vessek véget a szenvedésnek, „egek, mit tettem!”, üvöltöm a villámfényes égre, a háttérben drámaian felzúgnak a vonósok), két másik novella már az alapozásnál elhullott, a regényem a sokadik nekifutásra sem akar kisarjadni az évek óta létező vázlatból, szóval az írás idei mérlege nemhogy nem pozitív, de nem is létezik.

Ahogy mondani szokás, a feladat adott jövőre.

De hogy ne ilyen borongósan végződjön az év, következzenek azok a jó dolgok, amelyekről nem írtam idén, pedig kellett volna (Portugáliáról és Bécsről szerencsére még sikerült).

Akartam írni a „távolról indít” bortúra-sorozatunk idei epizódjáról, mert júliusban Pécs helyett visszatértünk Nemesvámosra, és onnan kirándultunk a Káli-medencébe, ami az elmúlt években az egyik legkedvesebb hazai országrészemmé vált. Diófák alatt fröccsöztünk a melegben Köveskálon, felmentünk a Hegyestűre, ahonnan pazar a kilátás a Balatonra, mellesleg pont olyan sziklaorom, ahova bármilyen magára valamit is adó fantasy világban azonnal felhúznának egy várat nagyon sok karcsú toronnyal és legalább egy gonosz varázslóval, ezért teljesen megnyugtató a tudat, hogy itt is állt valaha egy vár (valószínűleg gonosz varázsló nélkül). Jártunk a Kőtengernél is, ahol jellegzetes sziklaalakzatok magasodnak az erdő szélén, és valószínűleg azért jöttek létre a korok hajnalán, hogy metálegyüttesek készítsenek albumborítóra csoportképeket előttük. Boroztunk és ettünk és woof meg Jud elszállított minket Tihanyba, ahol tapsi elvitt minket egy néhai titkos betyártanyához az erdőben, mi pedig mindenki mást egy tópanorámás kávézóba az apátság mellett.

Aztán augusztusban Norvégiában jártam, életemben először, de remélhetőleg nem utoljára. Bergenben nagyjából folyamatosan vagy eső előtt vagy eső után voltunk, este fél tízkor még nem ment le a nap, folyamatosan nyirkosan csillogtak a kövek és minden növény harsogóan zöld. Az airbnb (másfél szobás kis lakás, csak a miénk pár napra) ablakából ráláttunk a tengerre, ha meg kicsit nyújtogattuk a nyakunkat, akkor a hegyoldalra is, ami Bergenben amúgy is mindenhol a háztetők fölé magasodik. Az egyik nap a sűrűn szakadó esőben fel is másztunk az erdei utakon egészen a tetejéig, bele a tejszerű felhőbe és a Twin Peakset (esetleg az Alan Wake-et) idéző nyirkos, puha, fojtott csendbe a fák között. Bejártuk Bergen nagy részét, ittunk kávét, lóbáltuk a lábunkat a tengerparton és megnéztük a Hanza-múzeumot. Ültünk buszon meg kompon és láttuk a Hardangerfjordot, amiről annyi mindent lehetne írni, de csak annyit teszek most ide, hogy kristálytiszta víz, hatalmas hegyek, zöld erdők, vízesések és szél és az egyik leggyönyörűbb táj, ahol valaha jártam.

Bár saját kreatív dolgaimban teljesen kiégtem, a játékírás attól még a főállásom, ezért itt nem engedhettem meg magamnak, hogy ki legyek égve (ebben a mondatban valószínűleg elrejtettem egy megoldást a problémáimra, nem mintha nagy újdonság lenne, mert életem eddigi két regényét és majdnem az összes novelláját úgy írtam, hogy határidőm vagy ígéretem vagy szerződésem volt rájuk), miközben idén is prezentáltunk a kölni GamesComon és az angol WarhammerFesten Coventryben.

Késő ősszel leadtam egy regényfordítást, ami azért is érdekes fordulat, mert két éve már csak novellákat vállalok (azokból is adtam le idén), de még 2016 végén megkaptam a világ valószínűleg leghosszabb határidejét egyik kedvenc szerzőm könyvére, ezért végül nem tudtam nemet mondani, így 2017 hétvégéinek, repülőn töltött óráinak és szabad reggeleinek nagy részében ezzel foglalkoztam. (Azt nem tudom, mikor fog megjelenni.)

És a idei évben szerencsére sokkal nagyobb súlyt kapott a szerepjáték az életemben, ami játékosként rendkívül pompás volt, mesélőként pedig megadta azt az élményt, amit az írás egyáltalán nem, a szórakoztató, izgalmas és legfőképpen befejezett történetek örömét, ami természetesen soha nem jött volna létre remek játékosaim nélkül, akik segítettek életre kelteni ezeket a sztorikat. Jövőre ebből is legyen sok ilyen, és hátha minden visszalendül kreativitásilag a rendes kerékvágásba.





2017. szeptember 3., vasárnap

(reanimator)


Órára pontosan meg tudom mondani, hol tartózkodtam idén, amikor megérkezett az ősz (és tanúim vannak rá, felügyelő úr), szeptember első szombatja volt, másodika, délután fél öt körül, a fehérvárcsurgói kastélyparkban sétáltam, és éppen elértünk a gondozott terület széléhez, az erdőhöz, ahol a fák közötti hézagokat úgy töltötte ki a sötétség, mint valami tapintható, puha szigetelőanyag, amikor egyszer csak eleredtek a tétova, súlyos esőcseppek és véget ért a nyár. Mire egy órával később visszaültünk az autóba, minden megváltozott, az illatok, a színek, a fények, a víz lemosta a világról a ragacsos augusztust, előbukkantak a rozsdaszínek és mindent betöltött a kémények füstszaga, ami maga a vidéki ősz esszenciája. Ilyenkor feltámad bennem a késztetés, hogy ismét visszatérjek a nyáron elhanyagolt dolgokhoz, mondjuk a forró italokhoz, a skót whiskyhez és a blogposztok írásához, szóval lassan összeszedem,  mi történt a nyáron, a balatonfelvidéki távolról indítást, a norvég fjordtúrát és a kölni gamescomot is beleértve.


2017. június 2., péntek

(portugália, esővárosok, harry potter)


Szokás szerint ez a post is jóval korábban megszülethetett volna, ha nem terelődik el a figyelmem mindenféle egyéb mással, köztük a munkaidőn kívül fordítandó regénnyel, aztán egy klasszikus Sword&Sorcery történettel, amit egy remekül sikerült szerepjátékos alkalom keretében meséltem el a szokásos kiváló társaságnak, nem is beszélve az 2017-es WarhammerFestről Coventryben, amire először fel kellett készülni, utána pedig részt is kellett venni rajta, hogy bemutassuk készülő játékunkat, de alig három hét késéssel íme: portugál benyomások.

Portugália egyike azoknak az országoknak, ahova nagyon hosszú ideig próbáltam eljutni, ráadásul sohasem konkrétan megfogalmazott úticéllal: egyszerűen csak sétálni akartam a lisszaboni utcákon, felballagni a portói katedrálishoz, üldög
élni a vízparton meg kávézókból nézni a járókelőket, ilyesmi. Évekig mindig közbejött valami (főleg anyagiak), de most már fapados is indul Budapestről és létezik airbnb, ezért május elején végre sikerült összehozni egy rövid, de alapos látogatást. Az alaposságot azért tudom, mert a telefonomon működött a lépésszámláló, tényekkel igazolva a régóta sejtett elmélet, miszerint elmebeteg tempót diktálok az ilyen városnézős túrákon (ez átlag húsz kilométer séta és több napnyi látnivaló per nap).

A nem túlságosan kiforrott tervek nagy előnye, hogy ezeket könnyű teljesíteni, vagyis valóban másztam meredek utcákat Portóban, keresztül-kasul bejártam Lisszabon több negyedét, ültem – sőt még kávéztam is – tengerparton, néztem erődöt meg katedrálist, ettem tapast és néhányszor bőrig áztam a leszakadó záporesőkben. Most, hogy kicsit megismertem ezt a két várost, még jobban szeretnék visszatérni, aztán meg felderíteni a vidéket is. Portugália az első benyomások alapján remek hely.

Pillanatfelvételek:

Az érkezésem estéjén, a legelső portói sétámon azonnal belekeveredtem a belvárosban egy népes egyetemista rendezvénybe, ami furcsa keveréke volt egy bolondballagásnak, kamionos parádénak és Harry Potter-univerzum valamelyik kevésbé dokumentált iskolai ünnepségének. Több ezer taláros diák nyüzsgött mindenhol sétapálcával és kalapban, a különböző csoportokat a fejfedők különböztették meg egymástól, szűk utcákon kanyargott a kordonok közé szorított tömeg és platós autókról üvöltött a zene. A menet a városháza előtt ért véget, ahova éppen megérkeztem, ezért pont az a látvány fogadott, amint a már széledő résztevők rituálisan szétverik a sétapálcákkal egymás fején a papírfejfedőket (két sarokkal távolabb egy társaság már a szökőkútból mászott elő a gyenge eső dacára). A bulihangulat ragadós volt, vettem is egy sört, azzal mászkáltam tovább, míg egyszer csak a teljesen céltalan séta az egyik domb tetejére vezetett, ahol kitárult előttem a folyó egyik kanyarulata és a lámpák kígyózó füzére. Azt már itthon derítettem ki, hogy ez a vizsgaidőszak előtti mulatság, ami kifejezetten Portóban és Coimbrában létezik a wikipedia szerint, illetve az is itthoni információ, hogy J. K. Rowling (akiről azt még tudtam, hogy Portóban élt, amikor kitalálta az első Potter-könyvet) a roxforti talárt is az itteni egyetemisták öltözékéről mintázta.

A portói airbnb, egy meredek domb tetején álló ház, igazi művésztanya volt, a belső udvaron (ami igazából tetőterasz is lehetne, mert a környező tetők fölé magasodik) félbevágott kirakati babák álltak, a konyhában állandóan élénk szociális élet folyt, és a lehető legváratlanabb helyeken bukkant fel és hevert el a földön (mindig együtt) az amúgy rendkívül kedves és segítőkész tulaj három nagyon öreg macskája.

Megnéztem a meglepően visszafogott külsejű portói katedrálist. Egy másik meredek domb tetején található (ezekből akadt még néhány a városban), alatta pedig a Ribeira-negyed kúszik felfelé a Douro-folyótól, amelyen összesen hat kecses híd vezet át, mind több emelet magasban. Ez a negyed a túlpartról fotózva minden képeslap alapanyaga (én is lőttem vagy százat), egy összenyomott középkori város, sok kis lépcsővel és meredek utcával.

Végigjártam egy idegenvezetős sétán a portói Tőzsdepalotát, ahol a lépcsőházban lógó, iszonyatos súlyú csillárok felhúzószerkezetét a kupola angyalszobrai rejtik.

Portóból olyan záporesőben indultam útnak, hogy a metróig tartó öt perces úton teljesen eláztam, méterekre sem lehetett látni, a domboldalon megvadult patakként zubogott el mellettem a víz. Lisszabonig három óra az út, a vonat szinte tömörnek látszó viharfelhők alatt hasított a zöld, dombos tájon, az egyik pillanatban ragyogott a napsütés, a következőben megint lecsapott valami fergeteg. Egy nagyon rövid szakaszon követtük az óceán vonalát, a víz felszíne egyenetlenül kikalapált fémlemezre emlékeztetett.

Lisszabonban a változatosság kedvéért szakadó eső fogadott, aztán három metrómegállóval később már csillogóan kék ég, a legapróbb viharfelhő nélkül, szóval úgy pislogtam a napfényben, mint aki egy mágikus kapun lépett át egy párhuzamos világba. Volt még időm, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, ezért lilán virágzó fákat fotóztam az öreg paloták előtt, spontán sétálni indultam egy utcán, aminek a végén ott várt a tenger, a sirályvijjogás meg hínárszag, és egy férfi óriás kutyát épített a parton nedves homokból.

Vannak azok a szállások, amelyek csodás panorámát ígérnek, de a feltett fotó valójában a tulajdonos szobájából vagy mondjuk egy amúgy megközelíthetlen tető valamelyik életveszélyes párkányáról készült. Amikor azonban Lisszabonban felkapaszkodtam az ötödik emeletre, beléptem a tetőlakásba és a zsebkendőnyi szobámból kinéztem az ablakon, tényleg elállt a lélegzetem: előttem az egész Barrio Alto negyed tetőrengetege, jobbra a víz kékje, szemben pedig a város fölé magasodó vár. Már ezért teljesen megérte eljönni ide, pedig nagyjából véletlenszerűen választottam a szállást.

Lisszabon a váratlanul leszakadó esők, a meredek utcák és az apró villamosok városa, amit egyszerűen nem lehetett nem szeretni.

Jártam a várban, ahonnan körbe lehetett fotózni a belvárost fentről és pávák illegették magukat egymásnak meg a turistáknak.

Az Alfama a város legvénebb negyede egy domboldalon, meredek lépcsők, zsebkendőnyi rejtett terek, kockakövek közül sarjadó fák, ahol galambok neszeztek és testetlen hangok visszhangoztak az üres utcákon. Rengeteg a turista, és minden második hely előtt valódi fado-zenével csábítgatnak, de még így is teljesen működik a hangulat, valahogy úgy, mint Velencében.

Belém Lisszabon egyik külvárosa, ahová villamossal lehet kijutni. A Belém-torony ezerszer lefotózott tömbje előtt turisták kígyóztak, ezért inkább csak üldögéltem a köveken és relaxáltam. Mint minden képeslap-helyszín esetében, itt is megvolt az a pillanat, amikor az ember hozzáigazítja a képet a valósághoz, megkapja a valódi arányokat és a kompozíciókból kihagyott modern épületeket a háttérben, de ez sem rontott rajta semmit. Kávét és helyi süteményt reggeliztem a parton és élveztem a sós szelet, de amikor másfél óra múlva rajzani kezdtek a selfiebot-árusok, majd egy megszólalt Elton Johntól a „Sacrifice” pánsípon, kénytelen voltam menekülőre fogni.

Természetesen végig kellett járnom a tengerészeti múzeumot, mégis hajózós könyveken nőttem fel (sőt még írtam is egyet), ezért minden ilyen alkalomra lecsapok. Belémben nagyon megérte, mert olyan brutális mennyiségű hajómodellt tárolnak a vitrinekben, hogy időrendben valahol a 19. század közepén az agyam leállította az újabb információk tárolását. A Szent Jeromos-kolostor kimaradt, mert megláttam a sort, de így legalább még a reptérre indulás előtt tudtam enni a lisszaboni Time Out Marketen, ami egy felturbózott vásárcsarnok egészen döbbenetes ételkínálattal.

Szóval mit tehetnék még hozzá, Portugália az első benyomások alapján remek hely, szeretnék még visszatérni.

2017. április 27., csütörtök

(vienna calling)


A bécsi Leopold Museum kiállítótermében 19. századi, biedermeier képek mutatják be a korszak átlagos német polgárait és csodabogarait, a negyedik, teljesen üres falból másfélszer fél méteres, hatalmas krumpli türemkedik ki, a kompozíció címe „Otthon”. A következő terem közepén talán két tucat talapzat áll, mindegyiken egy-egy savanyú uborka, az installáció címe „Önarckép uborkával”.

Ezzel foglalnám össze első találkozásomat a kortárs osztrák képzőművészettel, pontosabban Edwin Wurmmal (a biedermeier életképeket egy Carl Spitzweg nevű úr festette, és kontrasztként vannak együtt kiállítva – az ötlet működik). Wurm egyébként a szülei teljesen tipikus osztrák házát is felépítette az egyik teremben, annyi módosítással, hogy az épület olyan keskeny, mintha beletették volna egy présbe, és majdhogynem oldalazva kell végigmenni a folyosón vagy benézni a szűk vécébe. (Viszonyom továbbra is eléggé ambivalens a kortárs installációkkal, de egy dolog tagadhatatlan: nyomot hagynak.)

Az eredeti terv egyébként úgy szólt, hogy a húsvét utáni héten a Káli-medence tavaszi lankáin fogunk sétálgatni a harsogóan zöld réteken, már amikor éppen nem a Balatonra néző teraszokon üldögélünk. Amikor a tervezett nap reggelén szakadó hóesésben tartott velünk a vonat Bécs felé, kicsit hálás voltam az egy héttel korábbi időjárásjelentéseknek, amiért még időben módosítottunk az elképzelésen.

A Bécsben töltött három napban aztán a viharos széllel kombinált havazásból átjutottunk a napfényes tavaszba, mintha valaki kapkodva rányomott volna az évszakokat tekerő gombra. Közben rengeteg kiállítást megnéztünk – Egon Schieléről kettőt is, illetve a Monet-től Picassóig című gyűjteményben megtaláltam a Franz Sedlacek nevű osztrák festőt, akik valójában pont nekem festett száz évvel ezelőtt, csak nem tudta, például itt van ez a téli dark city meg a bármelyik Call of Cthulhu kiadvány borítójának felhasználható automobilos tájkép. Ellátogattunk a Nemzeti Könyvtárba, ahol van elforduló könyvespolc mögötti iroda, ezer év után megint jártam a Stephansdomban, legyalogoltuk a lábunkat, ittunk rengeteg kávét és döbbenetesen menő ebédmenüt ettünk a festői Naschmarkton. Találtunk képregényboltokat (ahova bementünk) és gumimaci-üzletet (ahova nem mentünk be), a Praterben pedig újra megállapítottuk, hogy a vidámpark nem nekünk való, majd lefotóztam a szellemvasutat, ami vagy 25 évvel ezelőtt álmatlan éjszakákat okozott a családom felének, és talán az egyetlen régi épület ma már az egész vurstliban.

Sok mindent nagyon szeretek Bécsben, de leginkább azt, hogy még úgy is állandóan találok valami újat, hogy valaha tényleg rengeteg időt töltöttem itt. Külön plusz pont, hogy amióta nem a Westbahnhofra mennek a vonatok, hanem az új Hauptbahnhofra, már csak két és fél óra Budapestről railjettel.


2017. március 17., péntek

(árnyékbudavára)


Ha a nagyvárosoknak van vetett árnyéka, ahol a különcök meg a furcsa lények élnek – mint azt számos modern fantasyben láthatjuk, amikor a főszereplő átzuhan az aktuális város alatti-melletti-közötti alkonyzónába –, akkor esélyes, hogy múlt szombaton átsétáltunk a budai várnegyed árnyékvilágán. A regényekkel ellentétben nem azért, mert alkut kötöttünk egy rejtélyes idegennel vagy óvatlanul benyitottunk egy ajtón, ami csak aznap létezett, hanem befizettünk egy speciális idegenvezetős sétára. A kiírás természetesen nem mágikus Budapestet ígért, hanem „csaknem 15 titokzatos lakóház udvarát, illetve a nagyközönség számára eddig nem ismert törökkori pincerendszer megnézését", de a Budai Várnegyed Titkai című tematikus túra olyan kevéssé ismert világot mutat be, ami már-már valóban a kulisszák mögötti homály.

A viszonylag hosszú, nagyjából négy és fél órás séta a Várnegyeden kanyarog végig, soha meg nem épült gigászi szobrok és lerombolt paloták helyén, hamis homlokzatok előtt, alkimista varázskapukon át, hogy néha betérjen egy titkos bunkerekre épített udvarba vagy egy lezárt útvesztőbe. Az évszázadokat felölelő túra világát különc arisztokraták, kémek, gyilkosok, török katonák, magyar honvédek, nácik és kommunisták népesítik be, és ennyire töményen talán még sohasem zúdult rám mindaz, ami Magyarország történelmének savát-borsát adja, az erőszak, árulás, hősiesség, emberség, balszerencse, rettenetes rezsimek, háborúk és korrupció sajátos egyvelege. (Menet közben többször eszembe jutott, hogy ezeknek a történeteknek jelentős része egy külföldi turista számára talán tényleg  annyira szürreális lehet, mintha egy fantasztikus történetet olvasna.)

Nekünk is jutott bőven meglepő információkból. Megtudhattuk például, hogy a Vár büszkén mutogatott középkori romjai egyáltalán nem középkoriak, a legrégibbnek tűnő házak az ötvenes években felhúzott replikák, a sziklakórház tetejére épült ház kéményei pedig valójában légbeszívóként működtek. Arról nem is beszélve, hogy valóban megnéztük az egész hegyet behálózó lezárt pincehálózat egy apró részét, ahova valóban nem lehet csak úgy lemenni (kivéve a Budavári Labirintust, de az inkább bazári látványosság): mi egy udvarból jutottunk le egy üres alagútrendszerbe és a közepén ásító világháborús bunkerbe, ahol török kutak törik át a mennyezetet, cseppkövek sarjadnak a téglákon és úgy nyomul a csapat után a tömör sötétség, mint valami különösen kíváncsi állat.


Mindez persze csak töredéke annak, amit a túrán elmondanak és megmutatnak (a tizedik perc után már jegyzeteltem), és hatalmas élmény volt. Mentünk már nem tipikus városnéző kirándulásra Budapesten, akkor a lezárt óbudai légszeszgyárat néztük meg, és ezek után mindenképpen tervezem Árnyékbudapest további felfedezését, csak az urban fantasy regényekkel ellentétben nem szeretnék lent ragadni, még akkor sem, ha így esélyesen lemondok egy csomó kalandról meg némi varázserőről.

2017. január 23., hétfő

(a ködről legalább mindig tudok írni)


Tudatosítani akarom magamban a hétvégémet, hogy ezeket a pillanatokat elő lehessen venni újra, amikor ismét befordulás van, bár nyilván ezt mind ott és akkor kellett volna megtenni, de hát kezdő vagyok még ebben a tudatosjelenlét-tréningben. Vagy túlságosan lekötött, hogy ki tudja, hány év után először újra lábközépig érő, érintetlen hóban gázolok (vagy ez már a tudatosítás része?), miközben a vizsla őrülten száguldozik a faluszéli tó partján, a napkorong parányi, megpatinásodott pénzérme az égen, a villanyoszlopok vezetékei pedig elvesznek a tejfehér ködben, mintha csak felskiccelt díszletek között járnánk.

A köd az összekötő kapocs a hétvége két napja között, csak vasárnap délelőtt már sűrűn gomolygó párafelhőben ültem a nagyon szocreál termálfürdő kinti medencéjében. A behavazott fenyők között mínusz öt fok lehetett, de ez mit sem számított nyakig a vízben, ahonnan csak akkor másztam ki, ha le akartam hűlni vagy amikor el kellett érni a perem mellé helyezett korsó barnasört.