(15 feet of pure white snow)

Valódi tél lett megint erre a hétvégére, amikor színtelen az ég, magasan áll a hó és ettől hatalmas lesz a csend; ezt hiányolhatják azok, akik a „hol vannak már azok az igazi régi telek?” kérdéssel siratják ifjúságukat (és most valószínűleg vadul szidják az időjárást).

A valódi tél újabb felvonása tegnap délután érkezett, nagyjából abban a percben, amikor leszálltam a fővárosból érkező vonatról, a szakadó hó pedig nagyon gyorsan és alaposan a vidéki kúriát a dombon, amitől azonnal eszembe jutott Stephen King Ragyogás című regénye (jó, sövénylabirintus nincsen a kertben, de igényem lenne rá).

A Ragyogás az én esetemben egyébként is sok szállal kapcsolódik a télhez. Amikor angolul olvastam negyedikes gimnazistaként, akkor éppen hetente kétszer ingáztam Budapestre az egyetemi felkészítőre, és a fejemben azóta is remekül kiegészítik a regény képeit (behavazott szálloda a hegyen, magány, vadon, kihalt terek) a regény olvasásának a képei (hideg november, üres, kopott délutáni vonatok, a tóparti üdülőövezet lezárt házai és a szürke, hideg víz).

Hogy a tél-Ragyogás-gimnázium asszociációs láncot visszazárjam az elejére, a középiskolás éveimről meg nagyon sokszor jut eszembe a tél, mert akkor költöztünk a kertvárosba és azon a télen szakadt le az óriási havazás. Át is élhettem újra a régi szép időket, amikor ma reggel másfél óra alatt kiástam a házat a hóból, beöltözve, fújtatva, sajgó izmokkal és verejtékezve, bár a macsós imidzsen valószínűleg sokat rontott, hogy Sherlock Holmes hangoskönyvet hallgattam közben angolul.

(olvasod, és nosztalgia)

Julia began to play a game that entailed travelling on the tube and randomly popping out at stations with interesting names: Tooting Broadway, Ruislip Gardens, Pudding Mill Lane. Usually the above-ground reality disappointed her. The names on the tube map evoked a Mother Goose cityscape, cosy and diminutive. The actual places tended to be grim: takeaway fried-chicken shops, off-licences and Ladbrokes crowded out whimsy. (Her Fearful Symmetry)

Ez a bekezdés Audrey Niffenegger új könyvéből van (ő Az időutazó felesége című nagyszerű regény szerzője), amit isoldétől kaptam kölcsön, és viszonylag ritkán szoktam idézgetni, de ez a részlet, ami a Londont felfedező amerikai lányról szól, majdnem egy az egyben elkapta azt, amit évekkel én is éreztem a városban az első két hétben.*

(Jó lenne megint arrafelé járni. És ha ott vagyok, meg kell néznem a Highgate Cemeteryt. Tulajdonképpen miért is nem néztem meg eddig?)

isolde ismertetője a regényről

* némi Neil Gaimanes felhangokkal, főleg akkor, amikor rendszeresen az Islington negyed Angel nevű metrómegállójánál szálltam fel a földalattira (obskúrus utalás, ha valaki nem olvasta a Neverwhere című regényt).

(ilyen volt, ilyen lett)

Hó van még mindig, bár a lenti téren már olyan vékonyra taposták, hogy foltokban kikopott, mint a szőnyeg egy leharcolt albérletben. A lyukakon átlátszik a igazi város, a hóesés előtti –  olvadás utáni világ, ami szürke és csúnya.

(A múltkor három nap alatt négyszer jártam meg a főváros-vidék távot, és közben váratlanul leesett a friss hó. A kontraszt tévéreklámért  kiáltott: csinos nő fogja az országot, a kamerába mutatja, villog a felirat, hogy előtte, gyors vágás, aztán jön az utána, ahol ugyanaz a táj, csak fehér, és egy csapásra élhető helynek látszik minden, a falvak, a városok, még a senkiföldje is a sínekkel, gyárakkal meg raktárakkal is, eltűntek a sebek, a foltok, az egészségtelen színek. Felirat: HÓ™.)

Azon is gondolkodtam, hogy azért nem írok-e, mert nincsen miről, vagy csak megint nincsenek meg a szavak, amikkel írni lehetne. Valahol a kettő között van az igazság. Ki kellene találnom, mit kezdjek szegény ötletszilánkokkal a fejemben, valami nagyon széttört odabent, történetek roncsai között bóklászok, de már azt sem tudom, eredetileg egyáltalán épek voltak-e. Szóval a szokásos, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Egyéb: Mostanában jó megint sokat olvasni. Utazni sem lenne rossz.

(noiz rennt)

Hideg van, hó és jég, kénytelen voltam majdnem két év után ismét edzőterembe menni, hogy fussak, pedig eddig szabadon száguldoztam a vadonban, mint a természet zabolátlan kreatúrája. A régi hely egyébként egy pincében volt, ezért ott nem fordulhatott volna elő az, hogy váratlanul egy régi barát integet felém az utcára néző panorámaablak túloldaláról, másrészt az előző teremben nem szereltek kisméretű tévéképernyőket a futópadok elé. Másfél éve nem nézek tévét (ez nem a szokásos túlzás, egy évig nem volt készülékem se, most ugyan van, de kikapcsolva, mert nem jön bele a falból a delej, mármint nem az áram, hanem a műsor), ezért igazi kultúrsokként ért a negyvenvalahány csatorna. Miután leküzdöttem a nagyon erős belső késztetést, hogy a Nóta tévére fussak, maradtam a kapcsolgatásnál, és hatvan perc alatt a következő következtetéseket vontam le: kikapcsolt hanggal is azonnal felismerhetőek a magyar popszakma hímjei, mert még mindig rég letűnt görényfrizurát hordanak (felül tépett, oldalt kiborotvált), a híradóból egy téli napon annyi derül ki a nagyvilágról, hogy esik benne a hó; nagyon elszoktam a szinkronizált sorozatoktól; és továbbra sem fogok előfizetni semmire.

(net nélkül felgyűlik, 3: csikorgó város)

Mostanában fémesen döngő, utána hosszan súrlódó hanggal áll meg velem a metró, cyberpunk gyárvilágra gondolok ilyenkor, low-tech arénaharcok kürtszavára, rozsdás csarnokokra. Aztán feljövök a hideg estébe, és a közeli irodaház tetején a szellőzőkből gomolyog a meleg levegő, egyforma szögben hajlanak meg a vastag páraoszlopok és szabályos sorokat alkotnak a fekete háttér előtt, ettől az egész épület filmszerű, a sok egymásra dobált üveg- és kőkocka átalakul az elképzelt világ egyik minisztériumává.

(net nélkül felgyűlik, 2: évekről)

Érdekesen alakult ez a 2009. Nagy hátránnyal indult, mert fekvőgipszben kezdtem, viszont életem eddig legrosszabb évét követte, ami azért elég alacsonyra tette a lécet. Munkafronton nem lett jobb, csak rosszabb: mindazt a jót, ami szakmailag történt tavaly (mert volt munkám, nem is kevés; hihetetlen, de megjelent a King Arthur és jelenleg jó kritikákat kap; lejött az online Rost magazinban egy egypercesem, amit szeretek), elnyomta a sok negatívum. Most éppen megint nagyon elegem van a fordításból (pontosabban a körülményeiből), nem látom, merre vezet a játékfejlesztés, már az emlékét is elfelejtettem a pénzügyi stabilitásnak és egyáltalán nem írok semmit.

Ezt ellensúlyozva azonban egyszer csak elkezdtek történni remek dolgok is, ráadásul kitartottak végig. Külföldek és belföldek, tópartok és vonatok, plédek a földön, lábnyomok a hóban, meg rengeteg más, ami finoman, de határozottan áttolta a tavalyi évet a kellemes tartományba. Maradhatna ez a tendencia.

(net nélkül felgyűlik, 1: a szilveszterről)

Még az év végi okkult hímzőszakkörben arról beszélgettünk suematrával, ki hol fog szilveszterezni, valahogy így:

noiz: Hosszas kihagyás után a barátaimmal bulizunk a Városomból. Lassan többen vagyunk Budapesten, mint ott, alakul a diaszpóra.
suematra: Helyi specialitásokat fogtok enni, a saját nyelveteken beszéltek és saját zenéitekre táncoltok?

Ez nagyjából így is történt. Igaz, a táncot nem tudom, mert a hajnali részek kissé homályosak. Pedig nagyon szolidan kezdtünk, de a későn érkező D., aki számos szilvesztert látott már velünk, annyira megdöbbent a józanságunkon, hogy pironkodva nekiálltunk inni. Ezután viszonylag a papírforma szerint alakult minden, részemről kásás hangú észosztással, majdnem-elalvással az első metrón, illetve a délelőtt tizenegykor, ébredéskor (az ágyamban, nem a kocsiszínben) még valószínűsíthetően alkoholos állapotban, ami viszont semlegesítette a másnapot.

A hétvégét a lassú regenerálódásra szántuk, kellett hozzá egy évadnyi sorozat bedaralása és a Moon (Hold) című film spontán megtekintése moziban. A Moon teljesen jó scifi, és (szerintem) remek példája annak, milyen az, amikor a szűkös költségvetés, a kevés szereplő és a szűk terek használnak a történetnek.

(karácsony, düh, béke, zombik)

A karácsonnyal egy ideje meglehetősen felemás a viszonyunk. A tavalyi nagyon rossz volt (fekvőgipsz), a tavalyelőtti pedig bizonyos értelemben sorsfordító (magánélet), ezért idén úgy kerülgettük egymást a szeretet ünnepével, mintha egy fehér bundájú szép, nagy kutya lenne, ami régen barátságosan viselkedett, aztán két alkalommal is megvadult és csúnyán viselkedett.

Az előjelek annyira idén sem voltak biztatóak, mivel a múlt hét elején az egyik könyvkiadónak sikerült elsőként elérnie évtizedesnél hosszabb pályafutásom során, hogy azt mondjam, akkor innentől nem fogunk többé együtt dolgozni. Az ok részletezésétől eltekintenék, mert egyrészt személyes, másrészt mondjuk nyolc évvel ezelőtt (még lelkesen és optimistán) én is csak vállat vontam volna miatta. Azóta viszont az összes kiadónál tapasztalható problémák – az állandó tartozások, illetve a felismerés, hogy a pontosan és jól elvégzett munka semmit sem számít – a kényszervállalkozóság szépségeivel kombinálva teljesen megsemmisítették az ingerküszöbömet a könyves szakmában. Ironikus módon egy novellám éppen most kapott volna zöld utat a kiadó magazinjában, de hát ez van, majd lesz vele valami (vagy nem), és kicsit sajnálom azt a három jó regényt, amit így nem fogok lefordítani jövőre, de azt hiszem, ezzel is képes leszek együtt élni valahogyan.

A heppiendes része a történetnek annyi, hogy az affér végül nem rontotta el a karácsonyt, örülhettem a hazalátogató húgomnak, a családomnak, Anngelnek, aki hősiesen viselte krízist, illetve a barátaimnak, akiket MAC frissen beszerzett társasjátékában zombikat irányítva próbáltam legyőzni a játék tulajdonosával együtt, de pimasz módon nem hagyták, hogy megegyük az agyukat.

(Arthur Conan Doyle meets Chuck Palahniuk)

Pár nappal ezelőtt whoisnotnál olvastam azt a remek stílusgyakorlatot, ahol Raymond Carver stílusában gondolta újra a Drakula egyik jelenetét (itt megtalálható). Amikor megtudtam, hogy ez a boingboing éppen futó kiírása, ahol egy ismert mű egy jelenetét kell egy másik ismert szerző stílusában újraírni, éreztem, hogy ezt ki kell próbálni (ha már kortárs magyar író és költő is voltam egyszer), és nem a győzelem, hanem a részvétel kedvért: a mezőny nagyon erős, rengeteg kiváló remix született, érdemes végignézni. Itt az eredeti kiírás és a kommentek. Ez meg a pályaművem:

The Scarlet Club

(The Study in Scarlet by Sir Arthur Conan Doyle rewritten in the style of Chuck Palahniuk’s Fight Club)

Smiling, nodding, my friend Stamford leads me into the laboratory. I’m not even surprised that there are laboratories in the bowels of these hospitals.

I’m a doctor.

London is foggy and the sky looks sick and brown. Stamford is not really my friend. I was in the war and I’ve just returned to London. I have nobody in England, and I am as free as air. I’m also thin as a lath and as brown as a nut. I’m a doctor who is in need of lodgings. I also have scars. It’s good that we are in a hospital.

This is a lofty chamber, lined and littered with countless bottles.

Broad, low tables. Retorts. Test-tubes.

Little Bunsen lamps.

Their blue flickering flames.

The smell hurts my head.

There is only one student in the room. He hears us and springs to his feet with a cry of pleasure, test-tube in his hand. I have found a re-agent, he says.

This is Doctor Watson, Stamford says.

I stare. Little Bunsen lamps. Their blue flickering flames.

The man in the lab coat says, “You have been in Afghanistan, I perceive.”

He says, “Don’t ask anything now.”

He says, “The question now is about hemoglobin.”

Neither of us blinks. He tells us about blood and practical medico-legal discoveries. I want to tell him about blood. I was in the war.

You wake up in Afghanistan. You are going to bring home honours and promotion.

You wake up in London and you have nothing but misfortune and disaster.

I tell him I’m impressed.

The man in the lab coat holds out his hand as he speaks and I notice that it is all mottled over with pieces of plaster, and discoloured with strong acids. I wonder if he did this to himself on purpose.

His eyes fairly glitter as he speaks. He puts his hand over his heart and bows as if to some applauding crowd.

I like him. But I’m lost inside.

I’m a doctor. My name is Watson. I was in the war.

He plays the violin. I don’t care.

He says, "I think we may consider the thing as settled. That is, if the rooms are agreeable to you."

I say yes. I wonder how he knew about Afghanistan. But I don’t ask. My head hurts so much. We leave him working among his chemicals.

This is how I met Mr. Sherlock Holmes.

Forrás:
Az eredeti Study in Scarlet (az átírt rész az 5. oldal közepétől kezdődik)