(időtorzulás, novellák, díjak, közhelygyanús mondatok)

Furcsa egy év volt ez, egyszerre nagyon rövid és rettenetesen hosszú, a világ salétromos falú, föld alatti gépházában tovább zörög a 2020-ban bekapcsolt időtorzító gépezet. Világ- és belpolitikailag végtelenül nyomasztóra sikeredett az év, miközben személyes szinten meglepően sok pozitív minden történt közben, de mivel 2022 nagy részét a céltalanság apátiájában töltöttem, ez csak most állt össze igazán, amikor a szokásos egyetlen poszt kedvéért összeírtam, mi minden történt (az első pár hónapot leszámítva, mert abból szinte alig emlékszem bármire). Lehetne ez egy fontos üzenet, értékes tanács jövőbeli önmagamnak, de ha future me elég sokban hasonlít rám, akkor sejtem, mennyire lesz ez hatékony.

De mi is történt idén?

Elnyertem a Zsoldos Péter-díjat a novella kategóriában Az Eigengrau című írásommal, amelyet nagyon hosszú tétlenkedés után tavaly sikerült összehoznom, majd megjelent a GABO sf-fantasy antológiájában. Minden álszerénység nélkül ez tényleg hatalmas meglepetés volt számomra, a neten is olvasható laudáció pedig nagyon meghatott. 

Az átadón egyúttal kézzelfogható változatban is megkaptam a 2020-ban elnyert Hexa-díjamat, amelyet a magyar fantasztikus életben végzett munkámért ítéltek oda, de a járványhelyzet miatt eddig nem juthatott el hozzám. Ezúton is köszönöm!

Megjelent az új játékunk a NeocoreGames-nél, a King Arthur: Knight's Tale. A koncepció  meg az alapozás még 2019-es, a java karantén alatt készült. A történet két régebbi játékunk dark fantasy-Arthur remixmítoszára épül, de amúgy teljesen független, hiszen azt meséli el, mi történik azután, hogy Arthur és Modred halálos sebet ejtenek egymáson az utolsó csatában. Nem meglepő módon semmi happyend, aminek a lovagok túlvilága, Avalon és a helyi kiskirály(nő), a Tó Hölgye látja kárát. A játékhoz csatolt elektronikus novelláskötetben van egy rövidebb írásom is.

Szabadidőmben narrative designerként és szövegíróként részt vettem a DROP című indie játék készítésében, ami egy nagyon tehetséges csapat munkája (többek között Buttinger Gergelynek, a NeocoreGames zeneszerzőjének egyik mellékprojektje). Munka közben a játékot kiadóként felkarolta a Microprose kiadó, és őszintén szólva van abban valami felemelő, hogy a gyerekként az agyamba égett logó most egy olyan játék trailerjén szerepel, amelyen én is dolgoztam.

Májusban megtörtént az elképzelhetetlen, és most először kivettem egy hónap szabadságot a cégnél, ahol amúgy idén húztam le a  tizenhetedik évemet. Azt hiszem, csak menet közben tudatosult bennem, mekkora szükségem volt erre – 2003 óta nem csináltam ilyesmit, de akkor még szabadúszó fordítóként dolgoztam. Az egy hónap felét a Balatonfelvidék két különböző falujában töltöttem és olvastam, de leginkább rengeteget futottam, bicikliztem meg gyalogoltam, ezért egy ponton maminti, a zöld tündér finoman megpendítette, hogy ha már elvonultam a világról, hogy átgondoljam az életemet, akkor esetleg nem kellene szó szerint elfutnom az átgondolás elől, és kénytelen voltam elismerni az igazát. Ezért  gyorsan írtam egy novellát, ami nem teljesen ugyanaz, de legalább készen lett.

Ez az idei egyetlen írásom, és a Retropunk címet kapta. A (vagy egy?) retrojövőről szól, punkokról, szétrohadt mozgójárdákról és egy néha esős megavárosról. Beküldtem a GABO kiadó idei pályázatára, és nagy örömömre bekerült a kötetbe, pár hete már boltokban van. Elég régóta tologattam ide meg oda, ehhez képest szinte egy szuszra, pár nap alatt megírtam, ami nem is tudom, mikor fordult elő utoljára velem, és nagyon jó érzés.

Egy hétre elmentünk Norvégiába meglátogatni isoldét és Brightot, akik csodás házigazdák voltak. Norvégia déli partvidéke nagyon élhető, ahol a rengeteg erdőfolt között elektromos autók suhannak az utakon és zümmögő robotfűnyírók motoznak a házak előtt, mint egy nem lepusztult retrojövőben. Jártunk festői kavicsos tengerpartokon, viking skanzenben, természetvédelmi területen, felmásztunk dombokra, kőkori faragványokat őrző sziklákra meg egykori náci bunkerekre, bármikor visszamennék.

 Futottam két félmaratont, ami a tavalyi havonta egy félmaraton után visszalépés lett volna, ha nem tervezem ilyen könnyűre az évet, de jövőre ebbe megint bele akarok húzni. És megvolt az első Ultrabalaton-távom is, bár még csak bemelegítésként. 

Volt egy lakásfelújítás is, ami nem ért váratlanul, hiszen egy évvel korábban találtuk ki, és ennyi ideig tartott megszervezni, kitalálni meg szakikat találni hozzá. Annyira nem volt borzalmas, mint vártam, és azért annál nehezebb lett, mint reméltem. De már elmúlt, a végeredmény szép, a többire nem gondolok. 

Közben ismét elkezdtem a már többször előszedett regényemet és sok mindent helyreraktam az alapozás körül, amiről eddig azt hittem, teljesen tévesen, hogy már régen kitaláltam. Nyáron határozottan úgy gondoltam, hogy idén ebből valami megfogható, olvasható kezdemény is lehet, de hát kell valamit hagyni a következő évtizedre is.

Mert aztán jött az ősz, ami mindent elnyelt, akárcsak az év eleje. Bármennyire átgondoltam az életemet májusban (és nem árultam több halálpálcát), hirtelen szem elől veszítettem mindent, ami addig megvolt, és csak a ködben tapogatózás maradt. Viszont ha a ködre gondolok, akkor legalább kellemes emlékek is eszembe jutnak, ugyanis október utolsó napjaiban elmentünk Kőszegre, ahol a lehető legfestőibb ködben gyalogoltuk végig a Kéktúra lokális szakaszait, néha olyan utakon, amelyek felvittek a felhők fölé, ki a napsütésbe, ahol kék volt az ég, és azt hiszem, ezt a képet kell idetennem a végére – a közhelyesség gyanúját kockáztatva –, amolyan pozitív zárásként, hogy a jövőbeli énemet felkészítsem erre a gondolkodásra.