2014. december 30., kedd

(az idei év olvasmányai)


Az sfmag minden évben összegyűjti, kinek mi volt a meghatározó olvasmányélménye az adott évben. A maratoni hosszúságú 2014-es lista itt olvasható, köztük rengeteg kiváló címmel, érdemes átfutni. A magam részéről idemásolom külön a saját kedvenceimet, hogy meglegyen külön is:

Az év képregénye

Mike Carey-Peter Gross: Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice


Carey és Gross The Unwritten című képregénysorozata Tom Taylorról szól, akiről az édesapja egy bestseller könyvciklus főszereplőjét, a zseniális varázslónövendéket mintázta, és ennek köszönhetően az időközben felnőtt Tom rendkívül furcsa kalandokba keveredik. [Az endlessen még az első kötet után lelkendeztem róla.] Az Unwritten ebből az alaphelyzetből az eddigi tíz kötetben valami egészen durva metasztorit bontott a fikció hatalmáról és a fegyverként használt történetekről, idén pedig megjelent a főszálhoz szorosan nem kapcsolódó Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice, amely szépen kiegészíti az eddig felépített hátteret. Több értelemben is előzménynek tekinthető: egyrészt ez maga a sokat emlegetett első Tommy Taylor-könyv (képregényverziója), amelyből az Unwrittenben mindig csak annyit villantottak fel, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet megértéséhez, másrészt magának a szerzőnek, Wilson Taylornak a  keretsztorija a regény születéséről.
Míg az Unwrittenből úgy tűnhetett, hogy ez a fiktív regény egy egyszerű Harry Potter-parafrázis, a Ship that Sank Twice sokkal komolyabb és összetettebb annál – az Unwrittenben felvázolt okokból egy rendkívül precízen összerakott történet lett, ismert toposzok és klasszikus művek gondos felhasználásával, úgy, hogy a végeredmény egy kifejezetten friss és élvezetes fantasy, csodálatosan szép kivitelezésben. Önállóan is élvezhető történet, de sokakkal ellentétben csak óvatosan ajánlom beugrónak a sorozathoz, néhány komolyabb fordulatot ugyanis rögtön lelő az elején.

Az év újraolvasása

Michael Moorcock: Elric of Melniboné

Mit tesz az ember, ha rengeteg új regény sorakozik a polcán? Természetesen nekiáll újraolvasni azokat a könyveket, amelyek valaha nagy hatással voltak rá, vajon kiállták-e az idő próbáját. Idén kamaszkorom egyik kedvenc szerzőjéhez tértem vissza, és Michael Moorcock Elric-sorozatának első regényét, az Elric of Melnibonét csaptam fel vagy húsz év után (te jó ég). Szerencsére nem kellett csalódnom benne: bár a melankolikus, betegeskedő, sajátjai közül kitaszított, sötét hatalmakhoz forduló albínó herceg figurája jobban működött tizennégy évesen, mint most, Elric karaktere még mindig kifejezetten erős, Moorcock világteremtő képességei pedig a mai napig tökéletesen működnek. Most viszont itt áll előttem a teljes Elric-sorozat…

Az év folytatása

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hét év után végre tovább gombolyodott az Ólomerdő története. Mivel az sfmagon már írtunk róla, nem szaporítom feleslegesen a szót: egy kisregény és egy vékonyabb regény egyben, régi szereplők, új nézőpontok, még több Tündérország, még több varázslatos hely, növekvő tétek és lassan felsejlő bonyodalmak a háttérben. Ilyen egy jó folytatás.

Az év magyar felfedezése

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor ez a vaskos regény a János vitéz újramesélése, ahol a mesterséges intelligenciájú plüssállatok őrzésével megbízott Kukoricza Jancsi a diktatúra titkosrendőrségének legkeresettebb célpontjává válik egy enyhén mágikus, kicsit sci-fis, kifejezetten retróhangulatú alternatív Magyarországon. Csurgó Csaba regénye ízig-vérig magyar fantasy, nagyon érdekes egyveleg ironikus felhangokkal, ahol a régi filmek túlszínezett, bájos képi világát idéző mesés hangulat minden átmenet nélkül vált át tarantinós brutalitásba, hogy hangosan röhögős részek ellenpontozzák a feszültséget.

Az év külföldi felfedezése

Max Gladstone: Three Parts Dead


Three Parts Dead valahogy úgy közelít a fantasztikus toposzokhoz, mint a Perdido Street Station tette anno, csak itt a viktoriánus London helyett a 21. századi New York transzformálódik fantasy-metropolisszá.

A Craft-ciklus első regényével nagyon hosszú ideje szemeztem már, és még pont időben érkezett ahhoz, hogy az év egyik kelleme meglepetése legyen. Gladstone világa modern fantasy, mármint abban az értelemben, hogy teljesen modern koncepciókat ültet át egy erősen mágikus környezetbe. Hatalmas ügyvédi konszernekként működő varázslócégek, hatalommal kereskedő, szerződésekkel szabályozott istenségek és így tovább: a

Plusz egy

Az idei könyvélményeim között olyannyira előkelő helyezést foglalt el Joe Hilltől a NOS4A2, hogy külön cikket kellett írnom belőle. Karácsonyi lidércnyomások és egy különleges autó, még különlegesebb sofőrrel, bővebben itt olvasható.


2014. december 17., szerda

(amelyben a narrátor egy időre leköszön, mint fordító, a háttérben pedig felcsendül a „szomszédok” végefőcímének zenéje)


Októberben adtam le az utolsó befejezett szöveget, mégis csak most tudatosult bennem, hogy tényleg abbahagytam a fordítást – ha nem is teljesen, de abban a formában mindenképpen, ahogyan közel 15 évig az életem része volt.

A rádöbbenés pillanata a napokban történt, amikor közel két hét töprengés után végül nemet mondtam egy munkára. Ebben önmagában semmi érdekes nincsen, előfordult már ilyen, de a szóban forgó regény különösen fontos számomra, több okból is – például évek óta igyekeztem úgy intézni, hogy beférjen a menetrendembe, ha aktuálissá válna. (Címet nem akarok írni, amíg be nem jelentik, maradjunk annyiban, hogy a szerző összes eddig magyarul megjelent írásával én dolgoztam). Egyszer régen el is kezdtem, majd leállították, de mindig egyike maradt a nagy fogadalmaknak: ezt a könyvet egyszer meg fogom csinálni. Aztán most kiderült, hogy nem leszek képes rá.

Kilenc éve dolgozom a játékfejlesztésben íróként-tervezőként, amit egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a fordítással. A helyzet pár évvel ezelőtt kezdett kezelhetetlenné válni, a végén pedig folyamatos kötéltánc lett a munka, állandó időzavarban, idegbetegen, kapkodva, olyan kompromisszumokkal, amelyeket már nincsen kedvem meghozni, mint például arra használni a szabadságaim nagy részét, hogy otthon fordítsak. És akkor a magyar könyvpiac fizetési anomáliáiról meg a csodás kényszervállalkozói lét szépségeiről most inkább ne essen szó, pedig vastagon benne vannak ezek is.

A helyzet iróniája, hogy pontosan akkor döntöttem a fordítás feladása mellett, amikor éppen kifejezetten élveztem az egészet és rendes kiadóknak dolgoztam.

Nyár közepén minden egyes leírt mondat gyötrelmes kínszenvedés volt. Aztán eljött a pillanat, amikor hosszú szabadságot vettem ki, elutaztam vidékre, és semmi mást nem csináltam, csak fordítottam, úgy, mint régen (jó, most volt hozzá egy kellemes terasz, végtelen nyugalom, tetőn kopogó nyári eső és egy örökké lelkes vizsla is könnyítésnek, de a folyamatosság számított leginkább). És kiderült, hogy ha tényleg csak ezzel foglalkozhatok, akkor két nap alatt csikorogva elkezd működni a régi rutin. Alakulnak a mondatok, visszaáll a lendület, azonnal beugranak a megfelelő kifejezések, gyorsul a tempó, és ami a legfontosabb: ismét élvezem a dolgot.

Bármilyen gyakran mondogattam ezt az elmúlt két évben, valójában nem utáltam meg a fordítást. Nem: azt utáltam meg, ahogyan évek óta fordítok.

Sok kompromisszummal próbálkoztam, de végül kiderült, hogy hiába vállalok el csak két-három könyvet évente, hatalmas határidőkkel, mert elég, ha egyszer elcsúszik valami – a játékfejlesztésben pedig valami mindig elcsúszik. Mert egy (szerencsére) kreatív főállás mellett nagyon sok energia megy el arra, hogy az egyik ne menjen a másik rovására, és bármennyire is jó lenne, sajnos nem vehetek ki minden regényhez egy hónap szabadságot.

Szóval nyáron meghoztam a döntést, őszre befejeztem mindent, ami nálam volt, most pedig éles döntési helyzetben tudatosítottam magamban, hogy egyelőre valóban ennyi volt. Azt nem mondom, hogy soha többé (egyszer már megtettem, akkor kiderült, hogy a „soha” néha egyenlő „alig pár hónap”), de pillanatnyilag legfeljebb egy vékonyka könyv fér bele egy évben, ha egyáltalán, plusz az alkalmi képregény- vagy esetleg novellafordítások.

Amúgy hiányozni fog a fordítás. A szakmával járó járulékos szívások pedig nagyon nem.



2014. december 8., hétfő

(skarlát)


December hatodika volt, szakadnia kellett volna a hónak, mint a képeslapokon vagy a filmekben, de a valóság ismét bebizonyította, hogy nem dolgoznak rajta rendezők és különleges effektusokért felelős szakemberek. Budapestet azért így is ellepték a mikulásos díszítések meg a fehér bojtos télapósapkák, és akármerre néztem, valami mindig piroslott a látómezőm peremén, mintha furcsa, skarlátszerű betegség ütött volna ki a belváros hullaszínű arcán. Szemerkélt a hideg eső, ami már önmagában felért egy gúnyos kinyilatkoztatással a tél részéről, látjátok, ebből itt akár hó is lehetne, ha nem hét fok körül lenne a hőmérséklet, és maradtak a szürke utcák, a nyirkosan csillogó tetők, meg a fénynek nevezett derengés, ami reggeltől estig változatlan, ezért fogalmad sincsen, pontosan hány óra is lehet éppen. Hirtelen elsöprő erővel tört rám a késztetés, hogy turista legyek egy másik decemberi városban, mert a turistáskodás még a színtelen ég alatt is izgalmas, ráadásul lehet szállodai szobába menekülni, ha már a bakancsba is bekúszott a nyirok, vagy kávézókba húzódva pipálgatni az útikönyvben a következő célpontot, megnyújtani az időt, ami csak idegen helyeken működik, de ott minden nap kettőnek tűnik. Nálam egyébként a vándormadár-ösztön mindig ősszel kapcsol be, ezért ez a váratlan gondolat tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék elmenni legalább egy kis időre ebből az országból, de ez másik poszt, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

Vasárnap aztán végül összejött az utazás és a havazás is, igaz, csak elvontan, egy remek társasjátékozós összeülés erejéig, amikor a Dead of Winterben egy úgy igazán behavazott, képzeletbeli kisvárosban próbáltunk túlélni a zombik között. Miközben a táblán dúlt a harc a konzervekért meg az üzemanyagért, mi szerencsére forraltboroztunk és dán édességgel ütöttük magunkat cukorkómába, ami kellett nagyon már.

2014. december 5., péntek

(ingyenes antológia, fantasztikus irodalom, első magyar szuperhős)


Az SFmag és Ad Astra karácsonyi ajándékaként ingyen letölthető e-könyvben az SFMag "10" című antológiája, többek között "A rádiumember magányossága" című történetemmel együtt. Szeretném gyorsan hozzátenni, hogy akkor is ajánlanám a kötetet, ha nem szerepelnék a tartalomjegyzékben, mert egy kupac remek fantasztikus novellát tartalmaz - külön ajánlom Tobias S. Buckell sztoriját, illetve Moskát Anita novelláját, ami az egyik legsúlyosabb írás, amit utóbbi években magyar szerzőtől olvastam.

Letölthető innen.


2014. december 3., szerda

(toronyházmítoszok)


Nyáron láttam őket először a tízemeletesek között, a három csoszogó, öreg, kövér kutyát és a három csoszogó, idős, elhízott nénit, akik némán és döbbenetesen összehangolt mozdulatokkal ballagtak egymás mellett a járdán. Ma reggel megint összetalálkoztam velük, és kísértetiesen ugyanúgy néztek ki, mint fél éve, annyi különbséggel, hogy a nénik most vastag, bolyhos kabátot, a kutyák vastag, piros kötött pulóvert viseltek. Az egyik ebet kézben vitte a gazdája, a másik kedvetlenül lófrált előttük, a harmadik kutya pedig, az ősz szőrű, hurkaformájú tacskó pedig lemaradva vonszolta magát utánuk, ráadásul egy szökdécselő varjú követte, és néha a kutyafarok mellé csattintott a csőrével, mintha noszogatni próbálná, bár a kutya rá se hederített.

Nagyon furcsa életkép volt.

A lakótelepi párkák, gondoltam hirtelen, hát persze, pont egymás mellett laknak az egyik emeleten, minden nap összeülnek, mindig másnál, szépen gyűlnek a lakótelepiek sorsfonalai a kosárban, az ott Varga bácsié a tizenkettő per béből, a sárga az Juliska a negyedikről, a háttérben duruzsol a tévépaprika, a kutya kiült foteljének támláján horgolt terítő, a tévé tetején üveghal, az ablakpárkányon a varjú motoz, várja, hogy csattanjon az olló.

2014. november 30., vasárnap

(gaiman, bradbury, novella)


A 444 pont hu Galaktika-alrovatába (?) felkerült egy Neil Gaiman-novellafordításom a Ray Bradbury emlékére összeállított antológiából, bár arra már senki sem vette a fáradtságot, hogy a fordító nevét is feltüntesse. Bradbury és/vagy Gaiman lelkes olvasói erre kattintsanak.

2014. november 13., csütörtök

(az életem mostanság)


egy könyvleadás utáni hosszú üresjárat, ami nem akar elmúlni

egy rádió keresőgombjának céltalan csavargatása, két állomás közötti sistergés az éterben

csupa töredék : legyenek azok füzetekbe firkált történetcsonkok, hosszú évek után elővett félkész szinopszisok, félmondatokból álló dokumentumok a céges gépen, kapkodva olvasott fejezetdarabkák a metrón, ahol vagy az emberek büdösek, vagy mindent beterít a kínai kaja szaga, amit valaki ott, az az utasok között szorongva zabál egy műanyag dobozból

gyógyszerre alig múló fejfájások sorozata

(szerencsére) sok olyan apróság, ami ezeket mind enyhíti, csak az olyan napokon, mint a mai, nehéz ezeket kiásni a nagy, szürke masszából, pedig megéri.



2014. november 11., kedd

(állítsa a hármas állásba)


Mágikus ereje lehet annak, ha a blogon kezdek el visszafogottan szentségelni az örökké késlekedő könyves kifizetések miatt, mert időközben meg is oldódott a dolog. Az egyetlen hátránya ennek a misztikus módszernek, hogy eredmény csak akkor érhető el, ha már tényleg rettenetesen indulatos vagyok – és ide most képzeljünk egy rajzot, ahol a blog egy írógépszerű, stilizált masina, abba belemegy ádáz haragom, kis, színes nyilak mutatják, amint a különböző szelepeken és dugattyúkon és ötdimenziós porlasztókamrákon keresztül áramlik a (természetesen) tölcsérnek ábrázolt kívánságvető rész felé. Viszont a feladathoz szükséges, megfelelően sűrűre párolódott harag kizárólag hosszú hetek feszültsége, idegeskedése és ingerültsége után keletkezik, és ennyit talán nem is ér meg a dolog, illetve kissé korlátozza is a kívánságokat.


2014. november 6., csütörtök

(it's 2003 and 2005 and 2008 all over again)


- Nem hiányzik a fordítás? - kérdezték mostanában többen is, és most, miközben az egyik utolsó - még megjelenésre váró - munkám kapcsán eljutottunk odáig, hogy a kiadó embere egy ideje sem emailekre, sem a telefonra nem reagál, és fogalmam sincsen, mikor látok ebből pénzt, a válaszom nagyon egyszerű: ez a része mocskosul nem.

És ezt akkor is tartom, ha a post élesítése után másfél perccel visszajeleznek*. Négy, nyolc és tizenkét éve is rendkívül utáltam, amikor az elvégzett munka ellenértékét csak kínkeservesen, rengeteg idegeskedés és könyörgés árán lehetett kiszedni az illetékesekből. Az utóbbi pár évben már keveset fordítottam és tisztességes kiadóknak, ezért teljesen el is szoktam ettől a régi jó tempótól. Kellett ez a reality check, azt hiszem, még úgy búcsúzóul.

* kiegészítés: nyilván nem jeleztek vissza azóta sem, de Murphy törvénye szerint adta volna magát a dolog

2014. november 2., vasárnap

(kellene egy "köd" tag lassan)


Amikor szombat reggel nyolckor elindultam futni, olyan sűrű köd hömpölygött a Duna felett, hogy nyomtalanul eltűnt benne a Margit-sziget, még a hídról sem látszott semmi az egészből, mintha soha nem is létezett volna. Egészen közel kellett mennem ahhoz, hogy a nagy fehérségből végre előtűnjön legalább néhány fa, a futóösvény kezdete, pár hinta és egy zöld korlát. Nem mintha futás közben sokkal biztosabbnak éreztem volna a környezetet, mert legfeljebb haloványan ismerős körvonalakat láttam a fák lombjaiból előgomolygó ködben, ami szabályos alagútként csapott össze körülöttem, csak a futóösvényt hagyta szabadon. Idővel az a szörnyű gyanúm támadt, hogy csak egy pótalkatrészekből összeállított, ideiglenes másolatban vagyok, mert a valódi szigetet a tél előtti utolsó nagy karbantartásra vitték a városon túli, végtelen és ijesztő fémcsarnokokba, és ki tudja, hova keverednék, ha mégis bemerészkednék a fák közé.

2014. október 30., csütörtök

(hangulatátállítás)


Amikor szombat délután az arborétumban sétáltunk és kastélyromot fényképeztem, még nem tudtam, hogy éppen utolsó útjára kísérjük az idei őszt, egyszerűen csak élveztem a szórványos napsütést, az avarszőnyeg teljesen lefotózhatatlan színvilágát (és az autózást a kihalt vidéki utakon). Később, sötétedés után, amikor már egy tóparti étterem teraszán ácsorogtunk és megcsapott a levegő fanyar kéményszaga, a víz felett meg úgy hömpölygött a nyirkos köd, mint egy nagyon ódivatú rémfilmben, hirtelen tudatosult bennem, hogy ennek az évszaknak is vége. Azóta egyébként főleg szomorú vagyok, ami időnként átcsap a másik végletbe, és ilyenkor szívesen ordítanék vadidegen emberekkel, de többnyire leginkább csak szomorúság ez.

2014. október 24., péntek

(nøiz felügyelő nyomoz)


Skandinávkrimi-reggel van, nyomasztóan szürke és hideg, még az eső sem esik, hogy oldjon valamennyit a világ ridegségén. Tulajdonképpen a konyhában kellene cigarettáznom és kávét főznöm, küzdeni a másnappal, miközben egymás után nyomom ki a hívásokat az ódivatú, összecsattintható telefonomon, amíg végül autóba nem ülök, hogy kihalt utcákon kanyarogjak arrafelé, ahol a sós szélben és a sirályvijjogásban eltűnik az út. Morajlik a tenger, a dűnéken hosszú fűszálak lengenek, a fövenyen letakart kupac, mellette a társam, akivel utáljuk egymást, de a ponyva alatt heverő tetem majd mindent megváltoztat, mert nyakig visz minket a politika mocskába, a társadalom belülről rothadó rétegeibe, és a végén már nem utálkozva, hanem egymás életét féltve üvöltözünk egymással a bepárásodott autóban, de addigra esni fog az eső is, rendesen, ahogyan kell.

2014. október 16., csütörtök

Nyerőgép (lakótelepi mese)



A férfi egy nyári este, még a záporeső előtt érkezett a lakótelep egyik presszójába, köszönt, kért egy sört, enyhe terpeszben megállt a nyerőgép előtt, egy darabig szótlanul nézte a villódzó fényeket, aztán játszani kezdett. A törzsvendégek eleinte bizalmatlanul méregették, de az idegen annyira beletemetkezett a játékba, hogy lassan megfeledkeztek róla, meg amúgy is mindenki odakint cigarettázott és iszogatott az árkádok alatt, a műanyag asztaloknál. Amikor néha benéztek, csak azt látták, hogy a férfi kecses mozdulatokkal nyomkodja a gombokat, de utána senki sem figyelt rá, csak a gép csilingelése szűrődött ki a szokatlanul sűrű félhomályból. Az idegennek nyerő szériája lehetett, mert meglepően sokszor harsant fel a rettenetesen idegesítő győzelmi szignál, bár mintha nem igazán csörömpöltek volna azok az érmék a fémtálcában. Pintér T. Béla, aki éppen a mosdóból jött visszafelé és még kivett egy Kőbányait a hűtőből, később azt mesélte, hogy látta, amikor a férfi kihalászta és beszórta az utolsó pénzdarabokat a lelappadt bőrtárcájából, de ilyen érméket még sohasem látott, mert aranyszínben csillogtak, a formájuk pedig könnycseppre emlékezett, mintha egy közepes méretű hal pikkelyei lettek volna. Nem is tudtam, hogy a gép eurót is elfogad, gondolta Pintér T. Béla, aztán meg is feledkezett az egészről, mert a férfi megnyomta a gombot, a gép pedig ismét trillázva megvadult, mégsem záporoztak érmék a fémtálcába.

Elromlott, mondta Pintér Béla vigasztalóan az idegennek, aki egyáltalán nem tűnt szomorúnak, éppen ellenkezőleg, elégedetten biccentett, felhajtotta a maradék sört, és ruganyos léptekkel kisétált a presszóból, sokkal ruganyosabban, mint ahogyan érkezett, és Pintér Béla zavartan pislogott, mert amikor a férfi megérkezett, alaposan megnézte magának, és ősz volt a halántéka meg ráncos az az arca, most meg simának látszott a bőre, éjfeketén csillogott a haja meg a cirkuszi bűvészt idéző, hajszálvékony bajusza, sőt mintha még a jegygyűrűje is jóval szebben fénylett volna. Amikor ezt rögtön megosztotta a többiekkel, mindenki udvariasan hümmögött, mert Pintér T. Béla nyugdíjazása előtt kultúrfelelős volt a MÁV egyik művelődési házában, ahol évtizedek munkájával csiszolgatta tökélyre az alkoholizmusát, majd hirtelen leszakadt a tomboló, nyári zivatar, és el is terelte a témáról a figyelmet. Csak Marika, a tulajdonos pislogott zavartan, miközben felmosta a teraszt, mert esküdni mert volna rá, hogy amikor a férfi fizetett, egyáltalán nem volt semmilyen gyűrű az ujján, de aztán pár hét múlva már ő is megfeledkezett az egész közjátékról.

2014. október 13., hétfő

(no megállj csak: véres aratás)


A lámpaoszlopra ragasztott hirdetmény régi lehetett, mert szinte földtani rétegekként rakódtak rá a hűtőgépszerelőt, kiadó lakást és eladó telket kínáló cetlik. Egyetlen vékony csík látszott ki belőle, ami "zongora és páncélszekrény szállítását" ígérte, ami így kontextusból kiragadva egészen sajátos profilnak tűnt, nekem például azonnal a klasszikus rajzfilmfigurák jutottak eszembe, akik minden vitás ügyüket meg tudták oldani azzal, ha nagyon nehéz tárgyakat ejtettek egymásra. Innen már csak egy lépés volt elképzelni a fuvarozóipar speciális szegletét, ami a különböző gonosz rajzfilmkaraktereket látja el háztetőkről, hidakról és szakadékok tetejéről ledobható eszközökkel, mert a Roger nyúlból ismert firkák budapesti diaszpórájában éppen tombol a bandaháború.

Szeretném hinni, hogy a "16 tonnás súly" a zongora előtt szerepelt, csak letakarta egy elveszett kutyát kereső hirdetés.

2014. október 9., csütörtök

(„let's cook”)


Ha egymás után sorozatban vannak teljesen jó napjaim, akkor egy idő után gyanakodni kezdek, hogy az elcsatornázott rosszkedv valahol éppen egy nagy, saválló tartályban gyűlik (mert nyilván nincsen olyan, hogy pozitív nap, csak olyan, amiből bizonyos módszerekkel kivették a negatívumokat, avagy üdv a világomban), hogy aztán törvényszerűen eljöjjön majd az a pillanat, amikor az utolsó néhány teljesen triviális hülyeségtől kicsordul a peremen a habzó, undormányos, mérgező lé, egyenesen bele a délutánodba, utána meg eltart egy darabig, mire ki tudod szedni a percekből a szagot, a beleragadt rosszkedvet meg a felcsattanó ingerültséget, és aztán megint minden rendben lesz egy darabig.

Hasznosítani kellene a mérget, kristályos rosszkedvet kotyvasztani belőle, én lennék a hangulatmódosító drogok Walter White-ja, szereztem abból a kék kristályból, haver, ilyen rosszkedvet még nem toltam, két óráig ordítva idegeskedtem egy vadigenen kelet-európai aktuális bosszúságán, nem kérsz egyet te is?


2014. október 7., kedd

(mesterművek)


Létezett valaha egy csodálatos kor, amikor őszintén hinni lehetett abban, hogy Atlantiszt létezett, de elnyelte az óceán, a letűnt birodalmak romjait kalandorok járják, a fekete monolitok alatt idegen istenek szunnyadnak, a ködös metropoliszok vagy a kísértetkastélyok titkokat rejtenek, a hősök pedig legendák, mesterdetektívek, barbárok vagy lélekrabló kardok szolgái.

Ezt a letűnt érát úgy hívták, hogy kamaszkor.

Nyilván nincsen összehasonlítási alapom, de számomra remek élmény volt sf- és fantasy-olvasó kamasznak lenni 1989-91 körül. Az addig nagyjából egyeduralkodó források (főleg a Galaktika Fantasztikus Könyvek és oldalhajtásai) mellett már kezdtek megjelenni fantasztikus regények más kiadóknál is, de még nem bugyogott fel egyszerre tucatnyi forrásból a rettenetes borítós, pocsék fordítású fantasy/sf áradata, bár azok között is akadtak ronggyá olvasott kincsek, de az más történet. Azért is volt ez nagyon jó időzítés, mert egyik elméletem szerint annak, aki rajong a fantasztikumért, ebben az életkorban nagyon ajánlott Conant olvasni és Solomon Kane-t, Sherlock Holmes-sztorikat, Tolkient, Moorcockot, vagy ha olyan fura szerzet, mint én, akkor Poe, Lovecraft vagy M.R. James gótikus történeteit is.

Ha pedig kamaszkorban kimaradt, akkor felnőttként nem kötelező ugyan, de érdemes pótolni ezeket. (Előtte kérdezze meg kezelőorvosát, ésatöbbi – sokan lepattannak a klasszikus pulpról, akik most veszik kézbe, sőt bevallom, én sem vagyok már annyira nyitott, mint valaha, de egy próbát megér.)

Számomra ezért különösen fontos élmény, hogy ha röviden is, de fordíthattam egy olyan könyvsorozatba, ami pontosan ezeket a műveket helyezte fókuszba. A múltkori szakmázós posztból helyhiány miatt kihagytam, de mindenképpen ki akartam térni a Mesterművek sorozatra is, ami Kornya Zsolt (Raoul Renier) szerkesztésében megjelenő, hiánypótló kezdeményezés (volt? Már egy ideje nem veszek részt a vállalkozásban, de nagy a csend körülötte).

Egyrészt azért, mert a sorozat „ma már muzeális értékkel bíró ponyvamagazinok közléseiből válogat, így nagyrészt elbeszélések és novellák találhatók benne, jegyzetekkel, kritikai megjegyzésekkel kísérve […] a jelen kiadás már az eredeti, szerzői műveket tartalmazza”, tehát annak, akinek ezek valaha kimaradt, most kiváló alkalom a korra és szerzőre vonatkozó jegyzetekkel kiegészített, csonkítatlan műveket elolvasni. Másrészt meg mégis bizsergető olyan szerzőket fordítani, akiket kamaszként rendkívül szerettem, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Robert E. Howard.

(És végre egyszer én is leírhattam azt a mondatot, hogy "amikor lefoszlott róla a civilizáció vékony máza". Ráadásul irónia nélkül.)

A Mesterművek eddig megjelent kötetei itt találhatóak: Howard, Conan Doyle, M.R. James, Clark Ashton Smith és sokan mások.




2014. október 6., hétfő

(megint azok az álomkulcsok)


Elértünk az ősznek abba a fázisába, ahol már résnyire nyitott ablaknál is meg lehet fázni, ha viszont lefekvés előtt becsukok mindent, akkor meg rettenetes hánykolódások után az éjszaka közepén rúgom le magamról a szétizzadt paplant.

Amikor ennyire rosszul alszom, szinte semmilyen átmenet nincsen a zavaros álmok és az ébredés között, és nem ritka, hogy a sötétben felriadva rémülten kapaszkodok valami nagyon fontos információba, amit az álomvilágból hoztam magammal. Ez nagyjából annyira eredményes, mintha olvadó jégcsapot melengetnék a markomban a nyári napsütésben, ezért néha az is megesik (nem először emlegetem ezen a blogon sem), hogy furcsa, megfoghatatlan késztetés lök ki az ágyból és még nem teljesen éberen az íróasztalhoz hajt, ahol lefirkantok egy üzenetet reggeli önmagamnak, mert akkor ez tűnik az egyetlen logikus lépésnek.

Ez történt tegnap éjjel is, és ma reggel a következő cetlit találtam az asztalomon: „Hány kulcs van szerteszét?” (Bármit is jelentsen ez – amúgy a szerteszét szóért különösen büszke vagyok félig alvó önmagamra.) Az egészben az a legérdekesebb, hogy nem először riadok fel fontos kulcsokról szóló álomból. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam valamelyik félig éber állapotában egy rossz frekvenciára hangolt rádióként viselkedik, ami véletlenül elcsíp egy nem neki szánt adást, mondjuk azt, amit az ébrenléten túl szervezkedő Ellenállás sugároz a normális világba.
A kérdés továbbra is ugyanaz: miért harcolnak és vajon mit akarnak kinyitni?


2014. október 1., szerda

(október)


“Martin knew it was autumn again, for Dog ran into the house bringing wind and frost and a smell of apples turned to cider under trees. In dark clock-springs of hair, Dog fetched goldenrod, dust of farewell-summer, acorn-husk, hair of squirrel, feather of departed robin, sawdust from-cut cordwood and leaves like charcoals shaken from a blaze of maple trees. Dog jumped. Showers of brittle fern, blackberry vine, marsh-grass sprang over the bed where Martin shouted. No doubt, no doubt of it all, this incredible beast was October!”

Ray Bradbury: The Emissary (October Country)

Szeretem az októbert, és kapcsolódó érzéseim legalább annyira színesesen összevisszák, mint a fák lombozata ilyenkor. Az október egy őszi erdő az ország valamelyik részén és a Duna felett a köd meg a budai vár képregényszerű sziluettje, az október a bokáig érő avar, az ösztönösen zsebre dugott kéz és a finoman csípős levegő kora reggel, több különböző angol város, ahol másként szépek a színek, az október az elázott levélszőnyeg a madridi Retiro-parkban, az október egy nagyon rossz emlék és közben rengeteg jó, és az október maga Ray Bradbury, mert senki sem tudott úgy írni erről a hónapról, mint ő.

2014. szeptember 29., hétfő

(and the award for best autumn goes to...)


Hétfő reggelre megérkezett az ősz legfrissebb változata, és ezzel egy időben meg is nyerte az első helyezést az idei pándimenzionális őszexpón. Egyetlen hajszállal csak, de teljes joggal utasította maga mögé az idén is nevezett tavalyi győztest, X'a'lb''oath aktuális évszakát, amit hatalmas, fekete pillangók keltenek ki a hegyek között, és ettől hirtelen mély, kongó harangszó tölti be a világ képzelt egét.

Az itteni ősz azzal a köddel nyert, ami éppen nagyon lassan és leheletfinoman terül szét a ronda betonházak között: mintha finom muszlinba tekernék az egész lakótelepet, aztán felragyog a napfény, és hihetetlen, aranyszínű derengés izzik az ablakon túl, a fátyol mögött emberalakok, autóformák mozognak utalásképpen, rajzfilmszerűen.

Azt mondják, az őszöket elbíráló zsűrinek felvételeket mutattak a lakótelepről a köd érkezése előtti és utáni pillanatokból, ők pedig azonnal megítélték a díjat.

2014. szeptember 25., csütörtök

(you have thirteen hours in which to solve the labyrinth)


Az egyik legnagyobb probléma egy hosszú éveken keresztül teszthalottként heverő, majd többször is életre keltett regényötlettel, hogy minden egyes reanimálás alkalmával született hozzá rengeteg jegyzet, ami mostanra átláthatatlan kupaccá burjánzott szét, és abból kellene kiszedegetni azokat az ötleteket, amelyek valóban értékesek és hasznosak, egyúttal kiszórni azokat, ahol ismét menthetetlenül elakadt az egész. Ez nagyjából olyan érzés, mint egy folyamatosan változó labirintusban bolyongani sokadszorra (képzeljük ide a Fantasztikus labirintust, David Bowie manókirálya nélkül), ahol már akadnak jól ismert, bejárt utak, ígéretesnek tűnő, de végül önmagukba tekeredő ösvények, állandó és megbízható csomópontok, ahol lehet ülni gondolkodni, meg rengeteg olyan leágazás, ami zsákutcába vezet, rosszabb esetben alattomos, szöges veremben végződik. Ezért mostanság kissé bizonytalanul topogok az éppen aktuális bejárat előtt.

Persze a legegyszerűbb lenne sarkon fordulni, és elindulni a többi, még kezdetleges labirintus felé, netán építeni egy teljesen újat, de nyilván nem véletlenül nem lófrálok megint a bejáratnál, csak meg akarom találni azt a kastélyt középen.


2014. szeptember 23., kedd

A férfi, aki történeteket ültetett


1.

Sohasem fejezte be a regényeit. Ami azt illeti, valójában sohasem jutott tovább az első bekezdéseknél, utána pedig tehetetlenül nézte a félig üres lapot. Enyhén gyerekes, kerek betűkkel írt, és ezért mindig úgy tűnt, mintha a kibomlani vágyó történetektől dagadoztak volna a sorok. Nem adta fel könnyen, minden reggel leült az asztalhoz és szorongatta a tollat, pedig tudta jól, hogy soha többé egyetlen szóval sem fogja bővíteni ezt a szöveget sem.
A papírgombóccá gyűrt kezdemények végül furcsa babonából a kertbe kerültek, a régi kút mögötti gödörbe, ahol kézzel vájt lyukat a talajba. Napokkal később úgyis mindig elkezdett egy újat.

2. A kertben szárba szökkenő regényt mindenki hatalmas fának nézte, pedig az ágak fejezetek voltak, a levelek pedig bekezdések, kalandos menekülések, titkok, románcok, kolostorok a föld mélyén, lovagok és detektívek és cserfes hősnők története fonódott össze és gyarapodott tovább – nyáron ráadásul még kellemes árnyékot is adott, ha kellett. Amikor feltámadt a szél, a fa zizegését szótlanul hallgatták a madarak, a kertben kóborló macskák és a szomszéd kutyák, akik az emberekkel ellentétben pontosan értették ezt a neszező nyelvet, és idővel visszajártak, mert tudni akarták, hogyan halad tovább a történet. Amikor megöregedtek, elmesélték az utódoknak is az addigi történet rövid kivonatát.

3. A férfi, aki a házban lakott, már régen nem élt, amikor a sisteregve lecsapó nyári villám pontot tett a regény végére. A szótlan, komoly rókák, akik az elvadult kert végében gubbasztottak egy szélvédett helyen, elismerően néztek egymásra. Mindent összevetve tetszett nekik a befejezés, illett egy olyan meséhez, amely több nemzedékkel ezelőtt szökkent szárba. Az utolsó fejezet pedig különösen megindítóra sikerült.

2014. szeptember 21., vasárnap

(ál-dalban mondom el)



Eredetileg csak egy darab gesztenyéről akartam írni,
Amit talán az egyik utolsó napfényes
Őszi reggelen láttam, szombaton,
De a fejemben az egész egy
Flight of the Concords-dalként szólalt meg,
Ezért tördeltem sorokra az egészet, és nem
Azért, mert versnek akarom álcázni,
Amúgy sem hiszem, hogy bárkit
Át lehet verni azzal
Ha nem éri ki a lap végéig a sor.

(Ha ez dal lenne, most jönne
a fülbemászó refrén)

Valójában tudom, hogy a jó vers gyomrában
Ütemek meg verslábak
Dolgoznak,
Meg ilyesmik.

(Ha ez dal lenne, megint jönne
a fülbemászó refrén, de ez nem az) x2

Szóval láttam gesztenyét, az idei elsőt,
A futóösvény mellett hevert, félig kibújva
A zöld héjból, és frissen csillogott,
És csak futottam tovább.
Aztán arra gondoltam tizenkét lépés múlva
De lehet, hogy harminchét volt,
Hogy régen minden ősszel felkaptam
A legelső gesztenyét
Most meg csak elszaladtam mellette.
Harminchét évesen felnőttem végre, gondoltam,
De vajon egy felnőtt gondolkodik-e azon, hogy
Miért nem pattintotta ki a zöld héjából
Az őszi első
Gesztenyét.

Végül csak visszamentem
Nem túl sokat persze, mert siettem,
De nem találtam gesztenyét.

(Ha ez dal lenne, most jönne
a fülbemászó refrén még egyszer, kicsit cifrázva) x5

Hazafelé félig felnőttként
Flight of the Concords-dalokat zümmögtem,
Akiket alig hét év után sikerült
Felfedeznem magamnak.
De nem tudom, ez a gesztenyéhez képest
Mit mond el rólam.

2014. szeptember 18., csütörtök

(ütőerén tartom az ujjamat)


Némi kihagyás után egy ideje megint aktívabban figyelem az angolszász fantasztikus könyvpiac fontosabb megjelenéseit, és lassan kezdenek kirajzolódni az éppen erősödő áramlatok és tendenciák, mármint nyilván az engem érdeklő szegmensben. A napokban tört rám a felismerés, hogy mostanában nem is egy olyan könyv érkezett és érkezik, ami ha nagyon távolról is, de hangulatában, vagy (jobb szóval) hozzáállásban hasonló húrokat pendít meg, mint az egyik igen régóta inkubálódó ötletem, és megkockáztatom, hogy ezek a regények nagyjából ugyanakkor kezdhettek el kikristályosodni a szerzők fejében, mint az én esetemben, csak ő persze velem ellentétben meg is írták ezeket, mert nekik nem kellett mérget enni és a bányában robotolni napi 46 órát ők nem lusták. Az interjúk, recenziók – meg a már beszerzett olvasmányok – alapján még azzal kapcsolatban is vannak halvány elképzeléseim, vajon mi lehetett mindannyiunknál a közös kiindulópont.

A tanulság döbbenetes módon ismét ugyanaz: ne várj semmivel három évet. (Meg az, hogy tulajdonképpen egészen jól rátapintottam valamire, és még mindig nincsen veszve semmi – de két év múlva már persze mindegy lesz, és jöhet a szomorú hegedűszó meg az „írókra jellemző, felhős mélabú” az arcomon © Rejtő Jenő).

2014. szeptember 17., szerda

(részlet vagy ujjgyakorlat, majd kiderül)


A manufaktúra, ahol a nem létező betűket készítik, a múzeum mögötti mellékutcában van, de könnyű túlmenni az ajtón, mert megbújik a zöldséges meg a bezárt kalapbolt között, ahol a kirakatban szomorú állatokként gubbasztanak a beporosodott kucsmák. Kis műhely ez, évente talán egy betűt ha gyártanak. Egy ikerpár egyik fele üzemelteti, a másik testvér gyűjti a hangokat, amelyekhez betűk kellenek majd – az ő műhelye alig egy sarokra van onnan, és egy pincébe települt teázó alkóvjából lehet bejutni, ahol mindig kint van a foglalt tábla az asztalon. Ma mindkét manufaktúra ünnepel, mert végre elkészült a végleges betű ahhoz a kurta hanghoz, ami a sötétben felriadó, halálosan rettegő emberek torkából szakad fel félálomban. Az új betűnek sós illata van, a formája cikornyás vaskulcsra emlékeztet, és van egy alsó mellékjele is, ami talán egy hópehelyhez hasonlítható . Az asztalon már ott áll a kibélelt doboz, a kartonfedélre kézzel körmölték rá a címet. A nyomda neve tisztán olvasható, a város és az utca elkent tintapaca: kétszer álltak neki, mire sikerült rendesen leírni.

2014. szeptember 16., kedd

(mind szakmailag)


Röviden: alig három év után frissítettem a fordításlistámat itt az oldalsávban, sőt mostanra a moly pont hu kedves munkatársainak hála lett egy színes-szagos adatlapom is, mind szerzőként, mind fordítóként (szerzőként még kissé hiányos, de arról majd máskor, addig is itt a sajátom).

Hosszabb verzió (tényleg hosszú, én szóltam): a molyos lista szerint 83 címet fordítottam eddig. Ez elsőre sok, másodszorra egyáltalán nem annyira, bár kilenc éve, amióta belevágtam a játékfejlesztésbe, már nem főállásban húzom az igát. És ebben van közösségi munkában készült szerepjáték alapkönyv az óidők hajnalából, meg rengeteg novella, de azoknak pont a címük nincsen a molyon, csak a kiadvány, ahol megjelentek – nálam külön kategória.

Egyszóval arra gondoltam, hogy ha már életre rugdaltam ezt a blogot és szüneteltetem a fordítást, akkor igazán itt az ideje szépen rendet rakni, felszedegetni az elmúlt években fordított könyveket a padlóról, és szépen leporolgatva felpakolni mindent a polcra.

Elsőre rögtön a kakukktojás, ahogyan kell, mert 2012-ben jelent meg Neil Gaimantől az Amerikai istenek jubileumi változata – a regény 10. évfordulós, bővített kiadásához én is kibővítettem a régi fordítást az új részekkel. Arról, pontosan miben különbözik a régi meg az új, a könyvesblog interjújában meséltem, ami a kissé hosszúra nyúlt könyvismertető után következik.

Aztán jött Hannu Rajaniemitől a Kvantumtolvaj, egy trilógia első kötete. Amikor írtam róla, még csak nem is sejtettem, hogy egyszer még fordítani fogom, de számomra az utóbbi évek egyik legeredetibb, legfrissebb regénye volt, ráadásul egy Skóciában élő finn szerzőtől, aki angolul ír. Mélyvízbe hajít a könyv (Dilemmabörtön, vándorló város a Marson, poszthumán civilizációk, úri betörők és ravasz detektívek), de megéri maradni, mert idővel minden a helyére kattan.

China Miéville: Konzulváros. Kedvenc szerzőm váratlanul scifit írt a weird fiction helyett, teremtett egy nagyon furcsa bolygót és nyelvészkedett egy sort. Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek menet közben értek be nálam – amikor ismertetőt írtam róla, még volt bőven hiányérzetem, aztán fordítás közben kellett rájönnöm, hogy ez egy nagyon jó könyv, csak van más, amit jobban szeretek Miéville-től.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg. A trilógia második része, dzsinnek, halott Föld, a káoszkód sivataga, fertőző mesék, karcsú tornyok és pókszerű űrhajók. Plusz a megjelenés alkalmából itt járt a szerző is, akivel többször sikerült találkoznom, és nagyon szimpatikus személyiség.

China Miéville: Kraken. Ellopott polipisten, modern London, kultuszrendőrség, szektaháborúk. Teljesen őrült könyv, személyes kedvencem a szerzőtől, imádtam olvasni, szerettem fordítani, még úgy is, hogy egy ponton teljesen kikészített, de csak a szépre emlékszünk akkor is.

China Miéville: Patkánykirály. Ez hamarosan érkezik magyarul. A szerző első regénye, a hamelni patkányfogó legendája az ezredforduló előtti London drum and bass szubkultúrájába ültetve.

Hannu Rajaniemi: The Causal Angel (a fordítás elkészült, állítólag szintén idén jön majd). Méltó befejezése a trilógiának, teremtett játékvilágok a Szaturnusz körül, flották, zeuszagyak és hatalmas tétek.

 Közben még lefordítottam több novellát ide meg oda, tavaly egy young adult könyvet az Athenaeumnak (Samantha Shannon: Csontszüret), és fokozatosan, szépen jelengetnek meg a Walking Dead – Élőhalottak képregénysorozat kötetei is, idén jön a kilencedik, szóval volt azért munka, de most leginkább a két év alatt három Miéville és három Rajaniemi ütött szíven, lehet, hogy kicsit tényleg túlterheltem a rendszert.

2014. szeptember 14., vasárnap

(noise generator)


Vasárnap délelőtt van, egy vidéki ház nyitott oldalú, de amúgy fedett teraszán ülök, friss és csípős a levegő, egy túlméretezett kölcsönpulóverben dolgozom a gépemen, mellettem szabályos gombóccá gömbölyödve alszik a ház szürke macskája, teljes a csend, csak az eső gurgulázik, csobog és csorog folyamatosan az ereszcsatornákból, kopog a tetőn meg susogva veri a bokrokat. Innen, ahol ülök, nem látni, csak hallani az esőt, és tényleg semmi mást, ami egyszerre rendkívül békés és furcsán valószínűtlen élmény, mintha lenne a világnak is egy keverőpultja, mint azokon az oldalakon, ahol hangmintákból lehet összerakni meditatív háttérzajokat, csúszkákon tologatható a szélzúgás, a madárcsicsergés, a lombneszezés, és most egy láthatatlan kéz feltolta az esőt és lehúzott minden mást (fél percig kitartotta a távoli harangszót, és ennyi). Mondjuk azt sem bánnám, ha hirtelen olyan helyen lehetnék, ahol be van építve a sirályvijjogás meg a hullámok moraja is, de igazából nem akarok telhetetlen lenni.

2014. szeptember 13., szombat

(köztünk járnak)


Nyirkos szeptemberi szombat volt, ráadásul reggel hét, már eső után és még eső előtt, amikor vízillatú, nagyon kihalt a sziget és a maroknyi futón kívül egy lélek sincsen sehol, ezért talán érthető, hogy amikor futás közben megpillantottam az ötvenes, enyhén kopaszodó, nyúzott arcú férfit az olcsó öltönyben és a makulátlan fém aktatáskával a kezében, akkor ösztönösen elmerengtem azon, vajon mi a csudát kereshetett ott. A következő magyarázatokat találtam a dologra:

- simlis jogi tanácsadó (a férfi kifejezetten hasonlított a Breaking Bad dörzsölt ügyvédjére, Saulra), aki kénytelen volt ebben a rettenetes időpontban, mindentől távol találkozni az ügyfelével, akit egyszerre üldözött a maffia, az FBI meg a Triádok

- tündérfajzat, aki nem számított hirtelen felbukkanásomra, ezért gyorsan magára rántotta a bűbájt, amivel általában eltakarja a valódi alakját, viszont nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy a nyüzsgő utcákra szánt álcája innen kilóg

- ártalmatlan külsejű, dörzsölt problémamegoldó, a fémtáskában pedig kifejezetten hatékony oldószereket cipelt, meg egy pár nagyon tartós gumikesztyűt

- egy alulfizetett, gyomorpanaszos alvilági közszolga, aki egész éjjel kóbor lelkeket gyűjtött be különlegesen preparált táskájába, de lekéste a túlvilági járatot virradatkor, és most kénytelen gyalogolni a legközelebbi lejáratig

- a helyi mókuspopuláció emberi képviselője

- teljesen átlagos ember, aki a Danubius Hotelbe ment egy találkozóra, de ez utóbbit elvetettem, mint valószínűtlen lehetőséget.

2014. szeptember 12., péntek

(duzzogó esőistenek)


Kellett nekem az őszi esőről beszélnem tegnap, jól felmérgesítettem a nyár távozó viharistenét, aki csak azért fordult sarkon, hogy igazán látványosan bevághassa maga mögött az ajtót. Tegnap késő este, amikor kiléptünk a kocsmából (tudom, úgy kell annak, aki geek barátaival sörözik) mennydörgéssel, villámlással súlyosbított ítéletidő várt ránk az utcán, és fröcsögve habzott fel a térdünkig a víz. Amikor pedig reggel felébredtem, a lakótelep toronyházai között már az őszi és a nyári viharok közös szörny-ivadéka tombolt, egy kisméretű viharkajdzsú, aki egyesítette a júliusi égszakadások sistergő, fortyogó dühét a novemberi esők hidegével és konokságával. Gondolom, végül aztán megérkeztek az időjárásfelügyelet fekete felhőhelikopterei és ledobták rá a realitástölteteket, mert amikor elindultam otthonról, az ég még fényesre suvickolt fémtálcára emlékeztetett, mostanra pedig elállt az eső és ismét kéken ragyog minden.

2014. szeptember 11., csütörtök

(az évszakok vakon felborított üvegek)


A budapesti ősz például lassan szétcsorgó tinta egy gyűrött papírlapon, megállíthatatlanul itatja át a reggeleket, és csak napok múlva tűnik fel, hogy miközben nagyjából ugyanabban az időpontban ügyetlenkedek a kora reggeli kávéval, odakint egyre kevesebb a fény. Mire ma feltisztult a kékes félhomály, kioldotta az esőt az égből, és ezek már súlyosan, kitartóan zuhogó cseppek, nem a nyári zivatar géppuskaropogása. Az őszi esőnek már a hangja is hideg, ami viszont valamiért stimulál, de talán ez még az évszakkezdés lendülete, vagy egyszerűen még nem olyan sűrű, nyúlós és sötét a reggel, hogy teljesen ellepjen mindent az a fekete tinta.

2014. szeptember 10., szerda

(hello, is there anybody in there? just nod if you can hear me)


Egy vidéki közösségi ház nagytermének haldokló szocreáljában állok, a hátam mögött vörös függöny, minden lépésemre megreccsen a színpad, a mennyezeten beázás, a sarokban feltornyozott székek, a folyosóról beszűrődik a kinti büfében zümmögő slágerrádió, de a gerjedő mikrofon sikolya úgyis elnyomja, amikor rekedten megszólítom azt a maroknyi jelenlévőt, akik türelmesen ücsörögnek a nézőtéren.

(Referencia: Nick Cave and the Bad Seeds „15 Feet of Pure White Snow”.)

Szóval végül úgy döntöttem, egyelőre mégsem kaszálom el ezt a blogot, inkább kísérleti jelleggel nyilvános jegyzetfüzetet csinálok belőle. Egy tavasszal megjelent játék és több hónapos fordítómaraton után vagyok, túlhevült szöveggyártó blokkok hűlnek sisteregve az agyamban és üresen meredek a lefirkált ötleteimre, mert azokhoz betűk és szavak kellenének, és egyelőre ezekből mind kifogytam. Mivel mostantól jó időre abbahagyom a fordítást és szeretném, ha végre legyőzhetném a miértnemírsz? kérdés szörnyetegét, első lépésként megpróbálom rávenni magamat arra, hogy megtanuljak befejezni minden olyan szöveget, ami nem egy fordítandó regény vagy játékhoz készülő háttérdokumentum vagy dialógus. Nem először kísérletezek ilyesmivel, tudom, hogy ehhez rendszeresen, legalább pár naponta írni kell, és most ezt akarom tenni, egyelőre kisebb adagokban, bármiről, ami éppen eszembe jut, legyen az rendes blogpost vagy levegőben lógó töredék, mert ha csak magamnak írogatom, semmi nem lesz belőle, a rendszeresség pedig egy idő után tényleg rögzül. (Ebben a fázisban szokott beesni egy elutasíthatatlan munka, de most erre kisebb az esély.)

Aztán lehet, hogy megint elbukik az ötlet. Vagy értelmezhetetlen szövegcsonkok állnak majd itt halomban. De hátha kényszeríthetem magamat valamire ezzel a félígérettel.

(Az ötletet Warren Ellis Morning Computer címre keresztelt, napi nyilvános tűnődése adta.)

2014. szeptember 4., csütörtök

(állapotjelentés rókákkal)


Olyan most, mintha szakadó esőben, orkánerejű szélben, hegyes-völgyes terepen sikeresen lefutottam volna egy maratont.

Egy főúton. Forgalommal szemben.

Két pajkos rókakölyköt szorongatva a hónom alatt, akik nagyon messziről jöttek, hogy részt vehessenek ebben az erőltetett hasonlatban, és nagyon nagy bajba kerülök, ha megszöknek.

(Na jó, a rókakölykökkel talán csak túloztam.)

A lényeg csak annyi, hogy az utóbbi pár hétben minden regény- és képregényfordítást leadtam, és ezzel hivatalosan is véget ért a nyár*, amit talán tíz-tizenkét napot leszámítva (hétvégéket és ünnepnapokat is beleértve) reggeltől estig a billentyűzet előtt töltöttem, hogy a másik munka mellett tudjam tartani a határidőket. Nem is emlékszem, mikor készültem ki ennyire, pedig a tavalyi nyár sem volt fáklyásmenet.

Ennek természetesen megint nem így kellett volna történnie, sőt tavasszal még úgy tűnt, hogy az erős kezdéssel talán sikerül megúszni az ámokfutást, de ez természetesen most is hiú ábrándnak bizonyult, végül is elég egy hónappal elcsúsznia egy játékmegjelenésnek, és máris borul minden más. A végén volt két kisebb összeomlásom és annyira széthullott az időérzékem, hogy egyik reggel ijedten felhívtam apámat, mert elfelejtettem a születésnapját (nagyon örült a dolognak, de azért kedvesen jelezte, hogy a hét stimmel ugyan, csak a hónap nem).

Most persze az a jól ismert fázis van, hogy míg az elmúlt hónapokban megállás nélkül ostromoltak a különböző ötletetek meg gyűltek a tervek, mit fogok elolvasni, ha lesz időm, most többnyire üres tekintettel meredek magam elé, illetve egyben végignéztem a The Killing negyedik, utolsó évadát, hiszen semmivel sem lehet olyan jól lazítani, mint egy esős, nyomasztó, önmarcangoló noirral, ahol minden szereplő éppen széthullik és láncdohányzik. (Még ezt a posztot is négy nap volt összehozni, pedig.)

* nem csak képletesen, rögtön ezután máris szeptember lett, elkezdett szakadni a hideg eső, és ha éppen süt is a nap, azt már őszi szűrőn keresztül teszi - igazán drámai időzítés.

2014. augusztus 9., szombat

(mindig akkor, ha határidő van)


A villamospótló buszon alig érthető, torz női géphang próbálja közölni a csattogásban, hogy a következő megálló a Honvéd-kórház, és mire felfogom, valójában mit mond, máris van egy sztoriötletem Tündérkórház címen.

(A poszt megírásának pillanatában egyelőre nincsen ilyen című történet, legalábbis a google szerint, szóval állatias, kegyetlen ügyvédeim serege innentől készenlétben áll.)

2014. augusztus 2., szombat

(ide kellene most egy hatásvadász cím és egy neonszínű borító bikinis, gépfegyveres nővel)


[Előszó Ron Perlman hangján] Az énblog-apokalipszis utáni világ kihalt és csendes. A túlélők többsége elszigetelt városkákban vegetál, mások jelszóval zárt bunkerekbe költöztek, és vannak, akik páncélozott járgányaikban járják a vadont, dacosan folytatva a munkát, mintha mit sem történt volna. A dübörgő monstrumok mögött felvert porfelhőben sovány alakok vánszorognak, nem élők és nem is halottak. Néha felbuknak, felkelnek, és csak mennek tovább, torz, megmagyarázhatatlan ösztöntől hajtva. Ők az igazán… [A sistergős VHS-szalagon hirtelen elcsúszik a hang és a szín, a videómagnó hörögve zabálni kezd.]

Miközben ez a blog egyelőre szintén csoszog tovább, valamerre, valamiért, egy múltkori hozzászólás apropóján kiteszek néhány linket (amit a maroknyi olvasóból mindenki ismer már), ahol ennél azért aktívabban is megnyilvánulok.

Twitter: 2009 óta létezik, sőt az oldalsávban is azóta van helye, szóval nem új. Hangulatjelentések meg játék(szöveg)írói megosztások, elsősorban angolul, 140 karakterben.

Instagram: nem vagyok nagy fotós – igen, ilyen egy igazi understatement –, viszont néha akkor is többet mond egy kép két oldalnyi szövegnél (de legalábbis sokkal kevesebbet kell gépelni hozzá). Kísérleteztem ilyen-olyan képfeltöltőkkel az elmúlt években, de valahogy egyik sem jött be, szóval megvártam, amíg végre igazán kommersz dologgá válik az instagram, és nem csak viaszkolt bajszú kaliforniai startuptulajdonosok teszik fel a szépiára szűrőzött képeket az organikus fair trade szójatejes dupla frapucchinójukról. Tükörben fotózott portré nincsen, vannak/lesznek helyette utazás közben lőtt képek, városlenyomatok, és persze macskák (egy kávésbögre azért becsúszott eddig, de esküszöm, nincsen benne szójatej).

És utoljára, de nem utolsósorban itt van ennek a blognak a komor ikertestvére, úgymond tumblr mikroblog úgymond gyorsan cserélődő tartalommal. Főleg nyomasztás, ködös őszi erdők, eső, Twin Peaks, némafilmek, popkultúra, fekete-fehér városok, és még egy kis eső. Ez is jó pár évvel ezelőtt indult azzal a nemes céllal, hogy ne erre a felületre hányjam a fekete epét, és ez a késztetés ugyan elmúlt (már legalább két éve színes képek is vannak az oldalon!), de a terápiás panaszfal-jelleg megmaradt, ezért vigyázat, bármennyire is nem fő profil már, de néha erősen jellemző a világ- és emberutálat.

2014. július 24., csütörtök

(erdők, udvarok, tornyok)


A soproni Tűztorony tetejéről nézve nem is látszik igazán, mennyire sok mindent sikerült belezsúfolni a történelmi belvárosba, egy csomó kis teret és kanyargós utcát, az ártalmatlannak látszó klasszicista házak pedig boltíves átjárók egész hálózatát rejtik. Ráadásul az egykori várfal alatt megnyitották a sétányt, ami eddig elzárt udvarokon át vezet át, és kockaköves belső terek meg a tetőablakok látványa a klasszikus kalandjátékokat idézi, azokat a kézzel rajzolt, pasztellszínű detektívtörténeteket még a kilencvenes évekből. Ebben még ott helyben beleszőttem fejben városban zajló könyvtárostalálkozót, mert megláttam a nyakukban bilétát viselő könyvtároskisasszonyokat sétálni a szürkületben.

Legutóbb két éve jártunk Sopronban egy félhosszú hétvégére, ugyanúgy isolde és (ex)Bright meghívására, mint most. Akkor már közeledett az ősz, ezúttal éppen tombolt a kánikula, amit többszöri fagyizással, kerthelyiségekben üldögéléssel meg egy nagyon hosszú erdei túrával kompenzáltunk. Az útvonal a régi határsáv mentén vezetett, ősfenyvesben, bükkösben, nyírfaerdőben, a szögesdrót meg a határzár helyén (isolde ezt pár éve már dokumentálta, ezért nekem most nem kell), érintve egy kőasztalt, egy rendkívül takaros osztrák falut a Toronnyal és egy tavat. Néha olyan sűrű és sötét erdőfoltok mellett vágtunk át, hogy úgy éreztem, elég lenne benyúlni az élettelennek látszó fák közé, és máris cseppfolyosósan olvadna a kezemre a homály, aztán rendkívül ijedt fácánokat riasztottunk fel, akik mókásan bénáztak előttünk, és ettől rögtön megtört a timburtoni hangulat.

Mit mondhatnék, Sopron továbbra sem került le a kedvenc magyar városaim listájáról.

2014. július 22., kedd

(we're in the building where they make us grow / and i'm frightened by the liquid engineers)


Egy belvárostól kissé távolabb eső irodaházban jártam ügyintézni, egy valaha modern, de mára megkopott épületben, és éppen egy nagyon csendes, kihalt és homályos folyosón ballagtunk végig, ahol a csukott ajtókon, a névtáblák alatt olyan kinyomtatott bölcsességek lógtak kiragasztva, mint „Ha nincsen út, építs magadnak” vagy „Egyesek a lelátón ülnek, míg mások a pályán játszanak”, és hirtelen rettenetes szomorúság lett úrrá rajtam.

2014. július 12., szombat

(vízköpőváros)


Röviden:

Voltam hat napot Párizsban és tetszett.

Nagyon hosszan:

Bár a hollywoodi filmekből tudjuk, hogy minden párizsi lakásból látszik az Eiffel-torony, a mi apró apartmanunk egy titkos udvarra nyílt, rejtélyes funkciójú, kacskaringózó csövekre, tetők hepehupás sziluettjére. Hangaláfestésként galambszárnyak állandó rebbenése szolgált, alkalmilag mélabús fuvolaszóval. Mindent összevetve remek kis szállás volt.

Mivel először jártam Párizsban, felvállaltan bekapcsoltam a turistaüzemmódot. Rádásul ehhez az első két napban folyamatosan társult a rengetegszer lefilmezett, megírt és lefényképezett városokra jellemző furcsa deja vu, mintha egy olyan történetben járnál, amiből csak villanások ugranak be, de a címe már nem.


És erős túlzással persze, de mondjuk azt, hogy minden ismertebb látnivalóra jutott egy váratlan felfedezés. A belvárosi lépcsőházunk a fényesre koptatott, szűk falépcsővel. Az üres utcák szombat reggel, a nyirkos macskakövek a szemerkélő esőben. Az unikornisszarv a középkori múzeumban (nyilván azt mondják róla, hogy narválszarv, én is ezt tenném a helyükben, wink wink nudge nudge). A brasserie, ahol elbújtunk a szakadó eső elől, és a tükrök alatt kávézva hallgattuk a presszógép sziszegését és a focirovatot böngésző törzsvendégeket. A kubai étterem, ahol a pult előtt kubaiak oktattak táncot francia lányoknak. A teljesen átlagosnak kinéző sarki söröző, ahol olyan mézes kacsasültet adtak, hogy még most is vágyakozva gondolok rá vissza. A nagyon kicsi angol antikvárium az öreg ház aljában, ahol a polcok közötti félhomályban éppen csak el lehetett férni kutakodás közben. A Nautilus belsejét idéző vörösréz burkolatú metrómegálló, ahol óriás fogaskerék áll ki a mennyezetből. Az Ecserire emlékeztető bolhapiac a külváros határán, ahol a kis házak falát benőtték a futónövények, és az antik asztaloktól a bizarr hintakutyán át (egen, pudlit formázó hintaló) mindent lehetett kapni.

És akkor ott voltak még a háztetők felett teljesen váratlanul előfurakodó gótikus templomtornyok. Vízköpőkkel. Természetesen.


És mindegyik gótikus templom példaképe, a Notre Dame, a vízköpőcentrál. Nem is reménykedtünk abban, hogy júliusban bejutunk bárhova, ahol sorba kell állni, ezért nem is csalódtunk, amikor pontosan így is történt mindenhol, szóval a tornyokba sem kapaszkodtunk fel és nem simogattam faragott démonpofákat. Ellenben bent, a katedrálisban éppen akkor próbált egy kórus, a világ legtökéletesebb aláfestő zenéjét nyújtva a látogatáshoz.

Lehet, hogy az Eiffel-torony közhely, de ez a legkevésbé sem tartott távol tőle, ráadásul a filmekből ismert többi látnivalóval ellentétben ez a valóságban sokkal nagyobb és sokkal grandiózusabb.

A Montmartre meg valóban az a negyed, amibe bele lehet szeretni. A dupla lépcsősorok tövében párizsi kémfilmek kísértettek, kicsit feljebb, a turistaforgalmat kikerülő kis utcákon meg Amélie csodálatos élete.


A Père-Lachaise nekropolisza inkább érződik békés parknak, mint temetőnek, ahova olyan sok híres embert temettek, hogy az egymás hegyén-hátán álló mauzóleumok és obeliszkek között bolyongani egy idő után kincsvadászatra kezd emlékeztetni. És itt nyugszik a legtökéletesebb álnevű újságíró, Victor Noir, akinek a halálánál csak a sírkövéhez kapcsolódó legenda szokatlanabb.


Szóval Párizs, azt hiszem, jól kezdődött az ismeretségünk. Remélem, lesz még alkalmunk ismételni.

Utóirat: most már azt is kipipálhatom, hogy egyik este pálcakenyérrel a hónom alatt ballagok hazafelé; másnap meg póréhagymával (de továbbra sincsen csíkos trikóm és nem tudok tangóharmonikázni).

Utóirat 2: Párizst lassan kezdik elborítani a szerelmespárok lakatjai, a népszerűbb hidak korlátját már látni sem lehet tőlük, de az, hogy a legváratlanabb helyeken is kezd feltünedezni egy-egy magányos lakat (bárhol,ahol akad két centi szabad fémfelület), az kicsit ijesztő. Mint valami romantikus fémjárvány tünetei.


2014. július 1., kedd

(májusi flashback: zöld mező, hideg tenger)


Bizonyos élményeket muszáj azonnal leírni, különben később sokat kell fényesítgetni őket ruhaujjal, hogy megint olyan szépen csillogjanak, mint frissen (ugyanez vonatkozik az évek óta megíratlan ötletfoszlányokra is, bár ez mellékszál). Ha viszont sikerül rekonstruálni a hangulatot – például másfél hónappal később –, az nagyon kellemes bír lenni.

A májusi angliai villámlátogatást már éppen eltettem volna a koponyám titkos iktatójának a sarkába*, de a pécsi fotóválogatás közben belefutottam a képekbe, és úgy döntöttem, kár lenne érte. Rövid vizit volt ez kedvenc húgomnál, de olyan sűrű programmal, mintha egy nagy, dübörgő géppel egy egész hetet préseltünk volna össze négy napba. Ráadásul éjsetét novemberi imidzsemre rácáfolva ezúttal is meghoztam a nyarat Angliába, ami tökéletesen passzolt az előre betervezett kirándulásokhoz.

* az elmémnek ezt a részét úgy képzelem, mint azt az alrészleget, ahol az épülő gyorsforgalmi út terveit tárolják a Galaxis útikalauzban: "Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!"

 Pénteken Bath városába mentünk, amihez át kellett autózni Közép-Anglia déli részén, amire sokadszorra is rá tudok csodálkozni (folyamatos Agatha Christie-asszociációkat kiváltó, képeslapokra illő falvak, sövénnyel elkerített tanyák és valószínűtlenül zöld mezők). Bath városában még a rómaiak építettek fürdőt Anglia állítólag egyetlen hőforrására, és a smaragdzöld vízzel teli medence körül felhúzott múzeumban, a makettek meg a tablók között nem is volt nehéz elképzelni, milyen lehetett a római világ ismert peremén, a szakadó, hideg esőben wellnesselni a barbárok földjén (viszonylag sok párhuzam akad a modern korral, csak itt előtte egy estét a Minerva-szentélyben töltött az ember a hideg kövön, hogy a papok reggelre megmondják, milyen kúra kell neki).

Szombaton a másik irányba, Wales északnyugati csücske felé indultunk a főhadiszállásról. Első lépésben megnéztük Conwy grandiózus várát, amit I. Edward építtetett (ugyanaz, aki léptetett fakó lován) a walesi törzsek megszabályozására. Azt kell mondanom, biztosra ment.


Végcélunk, Llandudno egy tengerparti üdülőváros, parti sétánnyal, sirályvijjogással és Viktória-kori mólóval, ahol a szokásos mütyürárusok, játéktermek és teázók között a nyári kánikulában(26 fok) fagyiztak a belföldi turisták. A szállásunk egy nagyon nyugodalmas tengerparti panzióban volt, ahol gond nélkül le lehetett volna forgatni egy klasszikus brit filmet (kémtörténetet, vígjátékot vagy krimit egyaránt), és lefekvés előtt még kiballaghattam a partra meghallgatni a hullámok morajlását.



Mivel nagy kirándulásokra nem volt idő, másnap egy több órás autóút keretében mintavételeztem Wales hegyvidékét, Snowdoniát. A partról indultunk, aztán a békés legelőket és erdőket egyszer csak felváltotta a gyönyörű, enyhén holdbéli táj, majd egyszer csak ott magasodtak körülöttünk a hegycsúcsok. Onnan megint lefelé vezetett az út, vissza a hegyi patakok, virágos rétek meg a barna kőből rakott falvak közé (nem is beszélve az általános látványelemként is működő birkanyájakról).



Délután még beiktattunk egy birminghami megállót egy sörfőzde kihelyezett éttermében, este pedig az ismét turnézó Nine Inch Nails vitte le a fejünket a hatalmas LG Arenában, a hosszú hétvége fülzúgásos, adrenalinlöketes, tökéletes lezárásaként.






2014. június 30., hétfő

(szép hordójelenlét)


"Távolról indít" kódnéven futó baráti programsorozatunk idén már a hatodik etapjához ért. A megszokott elemek mellett – evés, ivás, éjszakába nyúló megfejtések, a borászmagazinok tesztjeiben talált gyönyörűségek kiválogatása a poszt címéhez és a lent következő, dőlt betűs idézetekhez – most valamiért hangsúlyossá vált a névadás mágiája, én például egy óvatlan pillanatban elneveztem egy bort (kedves borász vendéglátónk már ott helyben alkalmazni kezdte, remélhetőleg azóta elfelejtette). De erről majd később.


Idén nyerw és Tapsi társaságában újra visszatértünk Pécsre, házigazdáink továbbra is Jud és woof voltak, BePéék pedig Skype-on keresztül csatlakoztak (nem kevés idő- és alkoholfogyasztás-eltolódással).

"zárkózott illat"

Péntek este éppen két fesztivál zajlott egyszerre a belvárosban, ennek alkalmából egy templomromon ülve iszogattunk és parázson sütött óriási halat marcangoltunk szét, miközben próbáltuk kitalálni, vajon a fejünk felett játszó rezesbanda éppen melyik ismert sláger feldolgozását nyomja. Előtte még beültünk egy kiváló kávézóba, ahol megszületett a Zokogó Barristák nevű hipsterzenekar, amit Tapsi egyetlen csavaros húzással egzisztenciális középkori hódítómetálzenekarrá alakított (Zokogó Ballisták), a fesztivál programfüzetében látott "irodalmi diszkó” kapcsán folytatott gondolatkísérletet pedig már nem is merem rekonstruálni.


"hosszú és figyelemfelkeltő, mint egy aranylakodalom"

Szombaton kirándulni mentünk, ami a "távolról indít" szótárában pont annyi gyaloglást jelent a szabadban, hogy ne rögtön egy borospincében kezdjünk. A Zengő lábánál vonultunk pár órán át a kifejezetten fotogén búza- és repcemezők között, a napfényes júniusi nyárban, amit olyan kevés választott el a rendes kánikulától, hogy a hosszúhetényi pincéhez érve szabályosan rávetődtünk a boros- és szódásüvegekre.



– Ennek a megoldásnak van valami különleges oka? – kérdeztük már lent a pincében, a sokadik pohár után egy téglákkal lenyomatott tetejű fémhordó láttán.
– Billegett a tető, de ha szeretnétek, szívesen rögtönzök valami borászhülyeséget – mondta házigazdánk könnyedén, majd így is tett (csodálatosan sikerült, szerepelt benne a különleges agyagból égetett tégla, meg a négy égtáj szerinti elrendezés és talán a hordó szívcsakrája is, vagy valami hasonló), majd elment üdvözölni egy másik csoportot.
– Neve viszont még nincsen – szólt még vissza, mire mi öten (mondom, a névadás misztériuma belengte ezt a hétvégét) spontán ötletelésbe kezdtünk, amit végül ismeretlen okokból én nyertem meg, amikor a megvilágosodás nem túl enyhe spiccesség pillanatában megtalált a Sacra BORona név, szigorúan ezzel az írásmóddal, nehogy véletlenül elsikkadjon a sok értelmezési lehetőség, és még a logóra is támadt elképzelésünk, ami elegánsan vegyítette volna a magyar koronát egy talajmegmunkáló eszközzel. Nagyon remélem, hogy a szimpatikus borász valójában nem így fogja felcímkézni a palackot, bár gyanúsan lelkesnek tűnt.

"koktélparti gondolatiság, buja latin táncok mellé"

Utána még néztünk szőlőt és megittuk a maradék bort, amit egy közeli étteremben igazi vidéki adagokban érkező ételekkel nyomattunk le, hogy félájultan visszabuszozhassunk Pécsre és este még levezetésképpen visszatérjünk a templomromunkhoz.

"fiatalos értelmiségi vita a 60-as évekből, bárcsak Umberto Eco megkóstolhatná"

Vasárnap délelőtt még elmentünk a Zsolnay-negyedbe, ahol hódolhattam a gyárkéményfétisemnek, meglovagoltam egy griffmadarat és ittunk kávét.

Összegezve ismételten remek kirándulást hoztunk össze, és ez csak a zanza, mert a borozások közben született jegyzetek közül egy csomó parlagon maradt. A „zombitrabant” megvan, a „kanalas virágpor” halovány emlékeket idéz, de hogy a "Táltosgenny blackmetal zenekar!!!" bejegyzés vajon mikor születhetett és ki a felelőse, azt nem tudom (de úgy tökéletes, ahogy van).


Jud beszámolója sok szép képpel itt olvasható, a többiekét pedig linkelem, amint megszületnek.

2014. június 25., szerda

(a film megtörtént eseményeken alapul)

Kigyúrt, kopasz, izompólós, de szimpatikus hangú harmincas fickó magyaráz mellettem a kifőzdében egy szőke lánynak:

- ...szóval nincs a faluban már munka, egész nap állnak a főutcán, az az egyetlen betonozott utca, támasztják a kerítést, dumálnak, mindenkinek integetnek, aki elmegy az úton. Amikor a múltkor hazamentem, visszaintegettem nekik, hadd legyen téma, a faluból kinek a fia vett ezüst BMW-t.

Valahogy így képzelek egy igazán magyaros sikersztorit, mondjuk a "Wall Street farkasa" stílusában.

2014. június 20., péntek

(majd én fogom a szép szavakat a nyelvedre ráhelyezni, hogy)


Szóval megkaptam születésnapomra a Lovasi címre keresztelt életrajzi könyvet, ami nyilván elég nagy százalékban a Kispál és a Borz zenekar történetét járja körül, és rendkívül szórakoztató. Nekem különösen, mert egyrészt a korai sztorikból árad az a rendszerváltás körüli korszellem, ami a kamaszkorom, másrészt meg a Kispál sok szempontból végigkísérte fontos életszakaszaimat, ha nem is a fókuszban, de elég markáns háttérzeneként.

„Sokak számára a lila művészet szimbóluma lett a Kispál, az érthetetlen, szemüveges srácok öncélú gitározgatásáé, amit csak az osztály béna lányai hallgatnak, s nehezen eldönthető, hogy azért hallgatják, mert senki sem akarja felszedni őket, vagy azért nem szedi fel őket senki, mert ezt a szart hallgatják.” (397. oldal)

De sokat mondogatták nekem egy időben ezt a lilaművészkedős részt, bár a kijelentés második felét megúsztam, és nem csak azért, mert nem vagyok lány. Az a helyzet, hogy kilencvenes évek első felében voltam gimnazista, amikor egyetlen dózisban szakadt a nyakunkba az MTV-kompatibilis rock, metál meg grunge, és még ehhez csapódott az obskúrus forrásokból besodródó nem mainstream zene – helló, másolt kazettán érkező, számcímek nélküli Pretty Hate Machine! –, szóval már akkor is sokszor lavíroztam a derékból hajlengetés és az úgynevezett alterkodás között, de tény, hogy az akkori kockásinges baráti körben sokszor nem értették, hogy eshunak, echnatnak meg nekem a többi zene mellett hogyan fér bele a Kispál és a Borz zenekar iránti lelkesedés. (Az osztálytársaim, akikkel szintén nagyon jóban voltam, pont a másik vonalon mozogtak, ők meg azt nem értették, hogyan lehet mondjuk meghallgatni a Nine Inch Nailst vagy a Tiamatot, szóval a mérleg egyensúlyba került).

És miközben olvasom, miket sztorizik Lovasi a lemezekről meg turnékról, közben sokszor azt is látom, velem mi történt akkoriban, mintha két filmet vetítenének egyszerre egymásra.* A Naphoz holddal óvatos kerülgetése, a máig kedvenc Föld kaland ilyesmi számai a mozdonyszerelő üzemből átalakított klubban, aláfestő zenék hóeséshez, miközben szakadó hóban megyek angol különórákra, a szerepjátékos hétvége, amikor eshuval a Honi csillagászat fejlődése című számon mutogatjuk el a dalszövegek erősségeit d-nek, mint a legrosszabb rajongók, első szigetes nagykoncertek, hajnali csordavokál és akusztikus gitár lakótelepi konyhákban, az utolsó osztálykirándulás őszi színei, az első egyetemi tél rosszkedve, lehangoló betonpályaudvarok, világmegfejtések echnattal a koleszes koncertek után, és lenne még. 1997-ig követtem az albumokat, de utána is évente legalább egyszer megnéztem őket élőben, a a búcsúkoncerttel együtt, és most, amikor letettem a könyvet, a végén mindenki összeállt egy képpé, nekem is


* Van egy erre rímelő rész, ahol Lovasi mesél arról, milyen érzés a másik oldalról végighallgatni a Kispálhoz kötődő sztorikat: „Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet”, 394. oldal

2014. június 19., csütörtök

(sludge factory)


Amikor nagyon aktívan fordítok, az agyam olyan gyárra emlékeztet, ahol erre az időre minden alkalmazható szakembert átvezényeltek a mondatokat összeszerelő üzembe, miközben a kényszerszabadságolt munkások unalmukban a fénytelen csarnokokban téblábolnak, és tényleg nem tudom, mit művelnek felügyelet nélkül, mit piszkálgatnak a sötétben és honnan jön ez a fáradt szomorúság, ami hosszú évek óta minden ilyen alkalommal úrrá lesz rajtam.

2014. június 5., csütörtök

(a kizökkent hetek nyomában)


Játékmegjelenés, angliai villámlátogatás, fordítás*, teljesen szétfolyik az időm, mintha Salvador Dalí festené a napjaim múlását. A helyzet komolyságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg ma fel nem fedeztem, hogy a lapozható asztali naptáramban régóta következetesen az egy héttel korábbi héthez írom az aktuális teendőket, ráadásul napokig az sem tűnt fel, hogy nem stimmel a hónap.

Ez megmagyarázza azt is, miért lepődtem meg olyan kellemesen a múltkor, amikor a naptár segítségével kiszámoltam, mennyi időm maradt az aktuális fordításra. Mindegy, vaklárma volt, végre kezdődhet a pánik és a rendes munka.

* nahát, megy ez a blogújraélesztés, pár szóban le is tudtam három tervezett bejegyzést, so much win**

** na jó, nem, a kulisszák mögött javában zajlik a félkész vázlatok elleni purgáló hadművelet, de a cél nem a törlés, hanem a befejezés (ehhez képzeljünk egy propagandaplakátot vörösben és feketében, amelyen egy markáns arcélű, bajuszos férfi blogot ír egy traktoron, miközben büszkén nézi a napfelkeltét egy stilizált gyártelep felett)


2014. június 2., hétfő

(noiz útmutatója a tökéletes hétkezdéshez)


Vasárnap éjfél után még hánykolódjál sokáig félálomban, riadj fel éjszaka sokszor, keljél hajnalban, aludj vissza öt percre, álmodj egy rettenetesen valósághű világvégét abban a kis időben, kászálódj ki az ágyból úgy, mint akit ledaráltak, igyál egy kávét, várj egy kicsit, hátha végre hat, igyál még egyet, nyugtázd, hogy nem fog működni, ülj le fordítani, csodálkozz rá, mennyire nem megy, gyűlöljed minden pillanatát, végül döbbenj rá, hogy még csak nyolc óra van.

A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

2014. május 29., csütörtök

(csak tessék, csak tessék! a post, ami 3 évig íródott!)


Az, hogy az „abba kellene hagyni a fordítást” témájú bejegyzés végül előbb szabadult ki a vázlatok közül, mint a „be kellene zárni ezt a blogot” munkacímen futó másik, tulajdonképpen egyszerre ironikus és jelzésértékű.

Pedig az ez a vázlat már 2011 óta ott állt félkészen, ugyanis akkoriban történt, hogy a blogger kikapcsolhatatlanul és önkényesen elkezdte kitenni az olvasottsági statisztikát a postok mellé. Ami biztosan senki másnak nem zavaró, de én 2003 óta komoly hangsúlyt fektettem arra, hogy véletlenül se tudjam, mit és mennyien néznek, mert egy bonyolult, cizellált lélek vagyok, és ha túl kevesen olvasnak, az a baj, ha túl sokan, az sem jó*, és mivel egyáltalán nem tudom definiálni, mennyi a sok vagy a kevés, mindenképpen csalódás lesz a vége.

Az is lett, de mire kitaláltam volna, mi legyen, egy időre összetört az életem, és inkább egy másik blogra pakolgattam az ön- és emberutálatot, de leginkább csak a vidám, fekete-fehér képeket esőben ázó téli erdőkről. Azóta úgy-ahogy visszaköltöztem ide is, de a dilemma örök, bár ha még várok egy kicsit, lassan újra menő rétegdolog lesz a blogolás, mint bakelitlemez vagy az írógép, meg egyébként is kell egy hely az „abba kellene hagyni az írást” munkacímű postnak.**

* jó, ez a félelmem azért utólag eléggé megmosolyogtató

** oh wait

2014. május 28., szerda

(régen írtam ide, szóval jöhet a nyavalygás)


2008 óta mellékállásban fordítok, vagyis évente alig pár könyvet tudok elvállalni, de ami valaha jó ötletnek tűnt (kecske is, káposzta is, kreativitás kiélése meg némi mellékes, ha éppen kifizetik), így utólag visszanézve nem igazán vált be.

Számomra minden regény eleje fárasztó sártaposás, harc az új szerző stílusával, tempójával, az összes mondatával. Nagyjából onnantól válik sikerélménnyé, amikor beszippant a szöveg, elkap a gépszíj és hirtelen maguktól zuhognak a helyükre a mondatok, mint egy átszellemült Tetris-játszmában, ahol mindig a megfelelő forma érkezik a megfelelő tempóban.

(Persze ha túlságosan hosszú a könyv, akkor idővel elérkezünk a következő fázishoz, ahogyan tanult kollégám, A Nagy Levin fogalmazott, „17 ív szöveg felett egyszerűen nem létezik jó könyv, ha éppen te fordítod”, és ez teljesen igaz.)

A félig / másodállásban / reggelenként fordítással az a baj, hogy sohasem fog berántani a szöveg, legfeljebb akkor, ha szabadságot veszek ki a munkahelyemen és szabadidőmben dolgozok (ami óhatatlanul növeli a frusztrációt). A könyv nagyobb részét végigkíséri ugyanaz a szenvedés, ami egyébként az első pár ív után elmúlna, ráadásul kisebb adagokban sokkal tovább tart az egész, ami hatványozottan növeli annak az esélyét, hogy a végén még a kedvenc szerzőimre is neheztelni kezdjek, miért nem bírták lerendezni az utolsó harmadot mondjuk egy szalvétára lefirkantott, nem túl hosszú bekezdésben.

Persze végül ilyenkor is elkap a szöveg, áramlik a flow, életem filmváltozatában gyorsított felvételen hullanak a naptárról a lapok és egyre lendületesebb a zene, sőt még a végeredménnyel is elégedett vagyok, de addig minden reggel, izé, hajnal nagy része az öngyűlölet jegyében telik, miért csinálom ezt, miért nem bírok nemet mondani soha, mi van, ha nem is a másodállás a gond, hanem menthetetlenül kiégtem így 15 év után, szól a mantra, és mivel utálom magamat, a szokásosnál is jobban utálom a világot meg benne az embereket, következésképpen egyre elviselhetetlenebbé válok, ennyit meg nem ér meg az egész.

De leginkább az ijeszt meg, hogy ugyanezt már tavaly és tavalyelőtt is megírtam, csak vázlatban hagytam. Tényleg itt az ideje, hogy ezt a fordítósdit így, ebben a formában lassan félretegyem pihenni, amint letudtam az idei kötelezettségeimet. Némi kihagyás után visszatérek a témára, már ha lesz még jövőre magyar könyvkiadás meg kiadó, aki megkeres.

2014. április 24., csütörtök

(fake rockstar alert)


- Fordítasz és játékokat írsz? Pedig komolyan azt hittem, valamilyen rockzenekarban játszol - mondta tegnap egy amerikai csaj abban a kocsmában, ahol Srakker és búvárzenekar kollégákkal iszogattunk éppen.

Tanulság: attól, hogy botfületek van és semmilyen hangszeren nem tudtok játszani, megfelelő külsőségekkel még mindig megvalósíthatóak a kamaszkori álmok.

Következő feladat: hasonló helyzetben azt füllenteni, hogy mindez valóban igaz.


2014. március 20., csütörtök

(a háttérben lágy hárfazene szól)



Őszintén tehetségtelen romantikus poétaként kellene verselnem a tavasz istennőjének érkezéséről, kinek szeme legyen mondjuk felhőtlen kékség, léptei nyomán természetesen virágok fakadnak, és amikor kacagva végigsimítja megfáradt homlokomat napsugár-ujjaival...

...akkor kegyetlen karmokká változó körmei koponyát lékelve fúródnak az agyamba.

Itt a szép idő, itt a fejfájás.

2014. március 19., szerda

(automatic medical system engaged)



Így szerda késő délutánra valószínűleg kiütköztek rajtam a lassan két hete tartó alvásdeficit tünetei, legalábbis kissé gyanús, hogy az elmúlt másfél órában – a reggel óta betolt három kávé és plusz egy energiaital ellenére – ez az első olyan mondat, amit képes voltam befejezni. Halott tekintettel meredek a monitorra, a fejemben pedig – az odabent kóválygó két magányos gondolat főszereplésével – le lehetne forgatni egy komplett westernfilmes pisztolypárbajt, a színen végiggördülő ördögszekerekkel együtt.

Ennek okai vannak, például
- a macska
- a másik macska
- egyre korábban világosodik, ezért macskaszempontból a reggel hat óra az már vétkesen későn van a felkelésre, amire fel is hívják a figyelmet, és ez most már őszig így marad
- az egyik munka, ami egyre keményebb, mert hamarosan megjelenik a következő játékunk
- a másik munka, amit közben el kellett kezdenem, hogy emberi időn belül készen legyek vele

Mindezt olyan kis nehezítésekkel dobom fel, hogy néha reggel hétkor már a sziget felé ballagok futni, illetve továbbra sem vagyok hajlandó tizenegy előtt lefeküdni, mert akkor csokornyakkendős kispolgárrá változom ki nézi meg helyettem azt az egy nyamvadt sorozatepizódot, amire egyáltalán időm van.

Maradjanak velünk, jövő hónapban már tagolatlan makogássá silányult állapotjelentéssel térünk vissza.

2014. március 18., kedd

(ez a bérlet a mínusz kettes zónába szól)



Nyomasztó helyeken járok mostanában az álmaimban, sohasem látott amerikai iparnegyedek olvadnak össze sohasem létezett budapesti külvárosokkal, rozsdás felüljárókról nézek le a széles, macskaköves utcákra, a Monarchia néhai palotái előtt hajléktalanok ülnek, egy buszpályaudvaron nejlonszatyros emberek üvöltöznek egymással, a kikötő csatornái között havat sodor a szél, tompán hallatszik az éjszakai klubok dübörgése, alig pár sarokra vidéki szülővárosom alumíniumborítású áruházától, ahol viszont éppen tavasz van.

Az ébrenlét iparvágányain túl vagyunk, még az álomvilág főpályaudvara előtt két megállóval, nem embernek való vidék ez.

Nem rémálmok ezek, de ahhoz éppen eléggé kellemetlenek, hogy ne bánjam, ha a másikmacska felébreszt, pedig még sötét van, amikor precíz mozdulatokkal, perceken át dagaszt rajtam dorombolva, reggel pedig kétszeresen is értékelem a napfényes tavaszi reggelt, a konyhát, a félálomban matatást a kávé körül, pedig amúgy is jó.

2014. március 17., hétfő

(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)


Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.

2014. március 6., csütörtök

(áraszt)

Tavaszodik, pattogva olvadnak ki a fagyott csomók a fejemben, kásás, hideg erekben szivárognak elő ötletek és mondatok. Lehet, hogy kevés ez, zavaros is, de legalább változás, csak a fejfájás, ami alattomosan ülepedik utána, az nem kellene.

2014. március 3., hétfő

(idétlen időkig)


Egészen megörültem, amikor az egyik mappámban rábukkantam egy félkész, morózus posztra, ami szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit gondolatban fogalmazgattam egy ideje. Az öröm egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a vázlatot másfél évvel ezelőtt írtam.

2014. február 28., péntek

(ma délelőtt)


Egy szomorú történet két hangszóróból előrecsegő mondatban, pontosan annyi idő alatt, amíg a metró, amivel utaztam, a peron egyik végéből a másikba ért.

1. Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni!

2. Gázoltunk, a szerelvény nem közlekedik tovább.

*

2014. február 21., péntek

(az életem éppen)


a különösen cifra káromkodás előtti lélegzetvételnyi szünet, a pultról levert pohár zuhanás közben, a felborzolódó szőr a macska hátán, a kutya agyaráról hátrahúzódó bőr, a panelház falába mélyedő fúró pillanatnyi csendje

egyszóval hiába van odakint február, ami amúgy utálatos hónap nekem, de idén valahogy olyan jámbor és szeretnivaló korcs, félig tavasz, félig tél, foltos hőmérsékleti térképpel és kajlán lógó esőkkel, nekem megint tavaly nyár van, úthengerként közeledő határidők súlya, egyszerre tízféle apróság egymás hegyén-hátán a cégnél, szokásos könyvkiadós agybajok máshol, firstworldproblems minden mennyiségben, mások gondjai, amiket úgy megoldanék, de nem lehet, egy teljesen megtébolyodott ország mindenhol, és ettől ismét kétszeres szorzó kerül mindenre, dupla emberutálat, világgyűlölet, midlife crisis, elfüstölt, de közben megvetett cigaretta, felhajtott kávé, még szerencse, hogy alkoholt legfeljebb szociális összejöveteleken szoktam inni

tehát megint csak a szokásos, mondhatni, mint az utóbbi két évben folyamatosan, és valójában ez a legijesztőbb, meg az a lappangó gondolat, hogy ha mindezt magam mögött hagynám egy hónapra, talán egy pálmafás szigeten kellene rájönnöm, hogy végig velem volt a baj, nem a világgal

2014. február 18., kedd

(arról, hogy miért nem szeretek általában emberekkel beszélgetni)


Tízemeletes ház, ketten várunk a liftre, egy nyugdíjas néni meg én.

Néni: Hát idén már nem lesz tél!
Én: Még simán lehet.
Néni: (elmerül a gondolataiban)
Én: Tavaly márciusban is beütött a havazás.
Néni: (hirtelen felélénkülve): Szaúd-Arábiában most esett a hó!
Én: Ühüm?
Néni: Ez van, nem olyan már az időjárás, mint régen. Lassan elmozog a Föld, földrajzilag.
Én: (szűkölő hangot hallatok, közben megérkezik a földszintre a lift).
Néni: Viszlát!

Elmozog. A Föld. Földrajzilag.

2014. február 17., hétfő

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)


…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.