2016. május 12., csütörtök

(„mióta akarok róla írni”-rovat, 154. rész: róma)



Ez a post másfél hónapja kikerülhetett volna, ha nem átkoznak meg a koboldok, akarom mondani, ha nem hatalmasodik el rajtam a teljes nihil, ami megakadályozta, hogy bármit befejezzek, amit egyáltalán elkezdtem. Azonban Rómáról mindenképpen meg akartam emlékezni, mert rendkívül kellemes pár napot töltöttünk ott.

Mivel húsvétkor utaztunk, már nem a fogcsikorgató télből indultunk, utólag mégis két kép maradt meg bennem legélénkebben: amikor a szállásunktól egy sarokra lila virágba borult lombok borítják be az utcát, illetve nem túl messze már narancsokkal teli fát fotózok egy bérház előtt.

Kissé tartottam tőle, mennyire lesz leküzdhetetlen a tömeg Rómában húsvétkor (nem lelki okokból jártunk ott éppen akkor, hanem azért, mert így hozta az időbeosztás), azonban néhány kiemelt turistacélpontot leszámítva nem volt vészes. Mivel szokás szerint csavarogtunk, sokat és sokfelé, egészen mozaikszerűek lettek a benyomások.

Trastevere kerülete az egyik kedvencem lett. A folyó egyik kanyarulatában bújik meg, és teljesen érthető okokból tipikus turistamágnes, de még ez sem tudja elvenni az élvezeti értékét, különösen akkor, ha az ember teljesen kihalt utcákon fotóz robogókat, napozó macskákat és minden házfalat elborító cserepes futónövényeket. Tetőteraszok, macskaköves utcák, bárok, fazsalus ablakok, kávé és fagyi.

A szállásunk ismét airbnb volt, és nem arctalan ügynökségé, hanem pár helyi huszonévesé. A hatalmas lakásban egymás hegyén-hátán álltak az eklektikus bútorok, a négy másik lakót alig láttuk, annál többet haveroztunk a két barátságos macskával. Esténként a kihalt lakáson végigvisszhangzott a felső szomszéd kissé bizonytalan zongoragyakorlata, mi pedig az erkélyen boroztunk.

A szállás egyébként a belváros peremén éppen csak túl volt, a régi városfal mellett, a Colosseumtól negyed órára gyalog, ahol turistából nem is akadt olyan nagyon sok. A tripadvisornak hála felfedeztünk egy családi trattoriát a közelben, ahol népes olasz családok ettek, a főnök néha odaült a barátaihoz és nagyon jó volt a pizza.

Róma belvárosáról lehetne nagyon sokat írni, de az sem adná vissza az élményt – macskaköves utcák és paloták, római romok, várfalak és épületcsonkok, amiket benőtt a város, zsákutcák, ahol az összehajoló falak tövében egy lélek sem jár, csak robogók parkolnak, cédrusok, madárcsicsergés és persze rengeteg espresso a különböző kis kávézókban. (És a Keats-Shelley emlékház, ami kihozta belőlem a valaha angol romantikából államvizsgázó egyetemistát és a gótikusan spleenes költőt, majdhogynem egyszerre.)

A Vatikánba elővételben vásároltuk a jegyet, ami a kastélyhegy tövében kígyózó sor láttán kiváló ötletnek bizonyult, és még így is fél óráig tartott bejutni a kijelölt vezetővel. Odabent még ezt a rengeteg embert is elnyelték a gigászi csarnokok, bár Raffaello termeiben megfogadtam, hogy inkább utólag elolvasok mindent, amit ott nem bírtam az emberiszony miatt. A Sixtusi kápolna még annál is letaglózóbb, mint gondoltam, és döbbenetes, amikor tudatosul, hogy az egyetemes kultúrtörténetbe beépült képek csak részei a hatalmas egésznek, a józan ész, az ízlés, a kismillió tábla és hangszórón bemondott figyelmeztetések ellenére mégis pózolva fotózkodó turisták pedig szomorúan emlékeztetnek arra, hogy az emberek egy része menthetetlen. (A shopban vásárolható pápa-merch tényleg csak színesítő elem.)

Az egyik legnagyobb élménynek az a kis étterem bizonyult, ahova ajánlás alapján mentünk, de még így is alig találtuk meg, zsebkendőnyi hely, zöld kockás abroszokkal, egymás mellett szorongó turistákkal és törzsvendégekkel meg az olaszul harsogó személyzettel. Étlapot nem kaptunk, bár kiderült, hogy kérhettünk volna, de nem akartunk, rájuk bíztuk magunkat, és nagyon jól is tettük. Csak az előétel és a tészta után érkező főfogást utasítottuk el, mert nem fért volna belénk, mire pincérünk nagyon elszomorodott, és látszott, hogy össze fog törni, ha desszertet sem kérünk, ezért kértünk (ketten egyet, nem bántuk meg).

Ezután még egyszer visszatértünk Trasteverébe antikváriumokat járni, utána átballagtunk a fél városon, a szállás felé tartva még utoljára leültünk a Vittorio Emmanuel gigaemlékmű lépcsőjére, majd végigsétáltunk a Fórumon, ahova húsvét után visszaengedték az autókat. Alkonyodott és végül csak lőttem egy képet a szelfibotos hordák között a Colosseumról, ami mellett naponta kétszer mentünk el addig sznob módon nem fényképezve, majd még egy kis macskadögönyözés, aztán reggel indulás hazafelé.

Már megint egy város, ahova vissza kell menni.

2016. május 11., szerda

(ingovány)




"Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben." (Michael Ende)

A Végtelen történetből (miből másból) vett idézettel tudnám leginkább összefoglalni az elmúlt néhány hónap lehangoló vergődését, bár a Szomorúság Ingoványa helyett a sokkal kevésbé mesés nevű, a Teljes Motiválatlanság, a Világ- illetve Önutálat Ingoványában tévelyegtem. Az, hogy mindennek mi volt az oka, teljesen lényegtelen (illetve leírva amúgy is csak egy szánalmas midlife crisis szürke lenyomata maradna belőle), mindenesetre a teljes kiégést antiszociális visszahúzódás és  mogorvaság kísérte, miközben koloncként lógott rajtam több elkezdett és félrehajított írnivaló, a gyűrött cédula pedig, amire valamikor felkapartam a tennivalók listáját, lassan sárgásra porosodott az asztalomon.

Február végén eljutottam odáig, hogy egyszerűen félretoltam mindent, aztán kitaláltam, hogy inkább világgá megyek pár napra, feltöltődni, kizökkenni, majd hetekkel később végül beletörődtem, hogy még erre is képtelen vagyok. Attól még továbbra sem találtam a helyemet sehol, és csak úgy gázoltam előre a nagy, nyúlós szürke semmiben, agresszíven morogva a világra.

Most valami mégis mocorog, ha erőtlenül is, leginkább azóta, hogy végül elkezdtem másokkal is beszélgetni a dologról, és ettől hirtelen sokkal szánalmasabbnak tűnt az egész, mint amilyennek úgy magamban gondoltam addig (pedig az sem volt semmi). Meg közben történtek remek dolgok, még márciusban összehoztunk egy év után egy szerepjáték-partit, ahol én meséltem, utána jártunk Rómában húsvétkor, találtam mindenféle kincseket kamaszkori kreatív (hatalmas macskakörmöket képzeljük ide) fázisomból, elvállaltam pár novellafordítást, jártam a könyvfesztiválon, aztán újabb remek parti jött, ahol már játszottam, a héten elutazom egy rendezvényre a készülő játékunkat prezentálni, és arra jutottam, hogy ezekről jó lenne mégis írni valamit.

Nem is elsősorban a közléskényszer motivál (azt tippelem, nincsen két számjegyű a blog olvasóinak jelenlegi száma), hanem az, hogy amikor utoljára a blogot használtam az írásundor leküzdésére a rendszeres frissítésekkel, akkor egyszer csak elkezdett működni a folyamat (és lett belőle két füzetnyi felhasználatlan töredék, de mit nem adnék most egy rendes töredékért).

A legszomorúbb egyébként az, hogy a fenti képre és idézetre a vázlatok turkálása közben bukkantam, a dátum szerint 2015 januárjából, enyhén hasonló körítéssel, mint most, ami csak azt mutatja, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de legalább azt az időszakot követte fellendülés.

Hátha így lesz most is.