2020. július 12., vasárnap

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, második rész)

(Előzmények, első rész)

 Most, hogy utólag összeszedtem, mi mindent néztünk meg tavaly Izlandon, rájöttem, hogy  ennyire intenzíven talán még sosem kirándultam másik országban, pedig én az vagyok, aki ha reggel nekivág egy idegen városnak, estére általában egy szervezett utazás több napos programját kipipálta, és nem valami fura kényszerből, hanem mert szeretek felfedezni és ilyenkor nagyon tudok menni. Izlandon ez sokkal problémásabb lett volna, tekintve a léptékeket és a távolsági közlekedés hiányát, szóval ez nem jöhetett volna létre lucia nélkül, aki fáradhatatlanul és magabiztosan vezetett le hatalmas távolságokat. Valószínűleg az is sokat segített, hogy sohasem ment le a nap.



 A felfedezést a Golden Circle / Aranykörút névre hallgató körtúrával kezdtük, ami Reykjavík viszonylagos közelében érinti az összes nagyobb látványosságot, ennek megfelelően népszerű célpont, de mindenképpen úgy voltunk vele, hogy ha már eljöttünk idáig, ezt sem hagyjuk ki. Az első utunk az annyira azért nem zsúfolt Reykjadalur-völgybe vezetett, ami egy kopárságában is gyönyörű, lankás táj, ahol rengeteg apróbb hőforrás bugyog fel egymás után, kénszagú, miazmás patakok csordogálnak az út mentén és a lehető legváratlanabb helyeken törnek fel gőzoszlopok a sziklák közül, mintha füstölögne a táj, ami a hidegben valószínűleg nagyon ütős látvány lehet, mert így is az. Valameddig követtük az utat a magasba, közben készítettünk durván négyezer képet (ezt később minden nap és minden helyszínen megismételtük, hátha egyszer a fotónak sikerül visszaadni a valódi látványt), majd az időjárással kapcsolatos minden előzetes elvárásunkkal végleg leszámolva hevertünk egy kicsit a fűben a napon. Izland nyugati felén akkor éppen végig kánikula volt – szinte folyamatosan ragyogott a nap és húsz fokra kúszott fel a hőmérséklet, ezért Reykjavíkban természetesen már locsolták a gyepet. Aztán a közeli falu határában törpelovakat bámultunk, majd lucia meg sulemia elmentek instagram-kompatibilis képeket készíteni a fotogén invazív virágok mezejére, én kintről pedig megcsodáltam egy teljesen átlagos családi házat, aminek hőforrás volt a kertjében.

 

Visszaültünk az autóba, és átvágtunk az itt még egyáltalán nem zord izlandi vidéken a következő állomásunkhoz, a Kerið-kráterhez. Ez egy néhai vulkánkitörés helyén kialakult tó, körbe lehet sétálni odafent, aztán le lehet ballagni a kráterbe, miközben az ember a teljesen valószínűtlen színvilágú zuzmókban gyönyörködik. (A kráternek van tulajdonosa, aki belépőjegyet szed, ami állítólag Izlandon viszonylag ellentmondásos dolog, hiszen a táj mindenkié.)

 

Újabb autózás, újabb turistalátványosság: ha már itt jártunk, megnéztük a Geysirt, minden gejzírek névadóját, ami valóban látványos, főleg, amikor a földből sisteregve feltör a forró vízoszlop, még a sok ember és a hodálynyi szuvenírbolt ellenére is (legalább letudhattam a hűtőmágnesvásárlást), de messze ez volt a legkevésbé egyedi élményünk, ami persze nem szegény gejzír hibája, inkább a többi látnivaló tette magasra a lécet.

 

A Gullfoss vízesés, a következő megállónk például olyan lélegzetelállítóan hatalmas és letaglózó, hogy hiába van ott is szuvenírbolt meg rengeteg látogató, egyszerűen eltűnnek a Gullfoss mellett, ami több lépcsőben szakad le egy mély, kanyargós szurdokba, és napfényes időben nagyjából tíz méterenként produkál egy szivárványt (azt már a wikipediáról tudom, hogy egy időben ennek a vízesésnek volt egy tulajdonosa, ami elég menő lehetett, de ő odaadta az államnak).

 

Itt valamivel kevesebbet időztünk, mint szerettük volna, mert ketyegett az óra, időpontunk volt egy titkos lagúnába, ami annyira titkos, hogy honlapja van meg minden, de foglalni kell, ugyanis sem a tó, sem a fürdőépület nem olyan nagy. Szóval este tízkor a kicsit talán már tompuló napsütésben ültem a kénes, forró vízben a szabad ég alatt, a hűvös esti szélben, egy doboz izlandi sörrel a kezemben, aminek sohasem mertem átszámolni az árát forintban, finom pára sodródott a medence felett, nyugalom volt és béke. (Hát így töltöttem abban az évben a születésnapomat.)

 

Ha az eredeti terv szerint mégis egyedül utaztam volna, biztosan nem bérelek autót, akkor pedig esélyesen az Aranykörutat tettem volna meg mindenféle szervezett kirándulásokkal, pedig a harmadik napra időzített, déli partot átszelő túránkon kiderült,  hogy nagyon sok mindenről lemaradtam volna. Az az Izland, amit meg lehet nézni autó nélkül, rendkívül szép, de az igazán lélegzetelállító helyekhez már messzebbre kell menni.

 

Amire a szigettel kapcsolatban legfeljebb a drónfotók készíthettek volna fel, azok a léptékek és a távolságok és a méretek, hogy nagyjából bárhol félre lehet húzódni, aztán percekig ácsorog az ember megnémulva, és a totálisan lefotózhatatlan látványt bámulja. Ráadásul a teljesen eltérő  hangulatú tájakat néha mintha egyetlen útkanyarulat választaná el egymástól, megy az autó a parti úton, jobbra a tenger, bal kéz felé egy legömbölyödött sziklafal, vízesésekkel, a tövében birkákkal, és egyszer csak fordulunk, és ott egy felhőbe burkolózó, furcsa, magányos hegy az út mellett, aztán megint két kanyar, és feltárul a végtelennek tűnő lapály, ahol a távolban, egy hegylánc torkában roppant gleccser fehérlik, mint egy szunnyadó, gigászi jégsárkány. Egy ponton feltűnt, hogy rendszeres időközönként olyan őszinte sóhajjal állapítjuk meg valamiről, hogy hátzdegyönyörű, mintha nem három és fél perccel ezelőtt ámultunk volna el ugyanezen kicsit máshol.

 

A déli túrára kora reggel indultunk el a Ring Roadon, amely a nevéhez hűen körbemegy Izland peremén, mint az egyetlen rendes betonút (a belső régiókba átlagos bérelt autókkal be sem szabad menni, csak a terepjáró kap engedélyt, és még itt is bevállaltuk a nagyon  vészjóslóan hangzó biztosítási plusztételt a homokviharra). Ez egy kétsávos betonút, ami néha átváltozik egy egysávos híddá, hogy izgalmas legyen, és télen lezárják. Ezen mentünk dél-délkelet felé, és sorban megálltunk minden érdekes látnivalónál, amiből olyan sok akadt, hogy félúton már elkezdtük lehúzogatni őket a listáról (így nem láttam a semmi közepén heverő, lezuhant amerikai gép roncsát például, de valamiért vissza kell térni ugye.) Kezdtük a vízesésekkel.

 

A Seljalandsfoss egyik attrakciója, hogy a magas szikláról lezúduló víztömeg mögé is be lehet sétálni, a másik, hogy rendkívül szép. A nagyjából fél órára onnan található Skógafoss másként lélegzetelállító, főleg az a jó benne, hogy közelről és távolról teljesen másként üt, és mivel viszonylag sok sorozatban szerepel, eléggé ikonikus. Izland amúgy is népszerű filmes helyszín, a Trónok harcából például egészen sok mindent forgattak, amire természetesen több utazásszervező is rárepült (különös ismertetőjelük a bájos Jon Snow-portéval és/vagy farkasokkal telepingált furgon).

 



Ilyen helyszín volt a következő megállónk, a Reynisfjara-part is, bár nekem csak ott esett le ez a kapcsolódási pont. Mivel Reynisfjara az egyik jellegzetes izlandi fekete tengerpart, már a program megtervezésekor teljesen egyértelmű volt, hogy ha kihagyom, kitagadnak a darkfentezi szakszervezetből. Mivel nem csak mi voltunk kíváncsiak a partra, kifejezetten jól  jöttek a hatalmas léptékek, még ennyire sok is ember is eltűnik azon a fövenyen, főleg, ha valaki hajlandó elsétálni kétszáz métert a tenger mellett. A festői környezet hatására lucia teljesen szárnyakat kapott, mint fotós, és sulemia meg jómagam idővel alternatív darkwave popduóként pózoltunk a sziklafal előtt, meg készült egy csomó kivéló fotó rólam is, a fekete sziklákon megtörő sötét hullámok háttere előtt természetes közegemben.

 




Ezután még pár órát autóztunk, hogy elérjük az aznapi túra végpontját. Jökulsárlón egy holdbéli táj közepén található gleccsertó, ahol még nyáron is áttetszően kék jégtömbök úsznak a vízen és fókák fickándoznak a tengertorkolatnál. Mire idáig elértünk, a reykjavíki nyárból fokozatosan lett ősz, és amikor lementünk a partra, ahol a fekete fövenyen, a ködben húzódó hatalmas távvezetékek tövében megláttam egy piros ruhás kisgyereket a víz mellett rohanni a szélben, úgyis, mint az egyetlen színes foltot a tájban, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, hátha egy füst alatt egy skandináv művészfilmbe kerültem.

 

A jéghegyekhez nem hajóztunk ki, bár lehetett volna, de a közelben még megálltunk egy másik gleccsertónál, ahol lélek sem járt, majd elindultunk visszafelé, ami még négy órás vezetést jelentett a véget nem érő nappalban, amit lucia egészen döbbenetes szívóssággal vezényelt le. Egyszer megálltunk pihenni a 291 főt számláló Víkben, a régió lüktető metropoliszában, ahol lehetett inni valamit (se előtte, se utána nem haladtunk el még egy kunyhó mellett sem), majd valamikor hajnalban értünk vissza Reyjavíkba, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy alkonyodni fog, alig nyolcszáz  kilométer után, szóval tényleg elmondhattuk, hogy aznap nem lustálkodtunk.