Kellett nekem az őszi esőről beszélnem tegnap, jól felmérgesítettem a nyár távozó viharistenét, aki csak azért fordult sarkon, hogy igazán látványosan bevághassa maga mögött az ajtót. Tegnap késő este, amikor kiléptünk a kocsmából (tudom, úgy kell annak, aki geek barátaival sörözik) mennydörgéssel, villámlással súlyosbított ítéletidő várt ránk az utcán, és fröcsögve habzott fel a térdünkig a víz. Amikor pedig reggel felébredtem, a lakótelep toronyházai között már az őszi és a nyári viharok közös szörny-ivadéka tombolt, egy kisméretű viharkajdzsú, aki egyesítette a júliusi égszakadások sistergő, fortyogó dühét a novemberi esők hidegével és konokságával. Gondolom, végül aztán megérkeztek az időjárásfelügyelet fekete felhőhelikopterei és ledobták rá a realitástölteteket, mert amikor elindultam otthonról, az ég még fényesre suvickolt fémtálcára emlékeztetett, mostanra pedig elállt az eső és ismét kéken ragyog minden.
2014. szeptember 12., péntek
(duzzogó esőistenek)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
engem egyáltalán nem lep meg, hogy amikor kilépsz a kocsmából, villám hasít végig az égbolton, mennydörgés rezgeti meg a légyköpködte üvegtáblákat, és az eső olyan megállíthatatlanul, egyben érzéketlenül kezd ömleni, mint a sikátorban megkéselt húsz éves költő (amúgy is megtört) szívéből a vér, szóval nem tudom, miért rovod fel ezt az univerzumnak.
most, hogy így mondod, valóban a sokadik eset, még itt is írtam hasonlókról többször.
te jó ég, tényleg én lennék a lakótárs a Boulet-képregényből?!?!
a zseni képregény
Megjegyzés küldése