2020. május 20., szerda

(ide meg majd jöhet valami hatásvadász cím)


Hogyan is kell ezt csinálni? Mi is ez a "blog", ez a formabontó, újszerű közlési forma, amit a beatzenétől megvadult fiatalok írnak kólamámorban fetrengve? Van bármi értelme másfél év klinikai halál után reanimálni egy már előtte is tetszhalott felületet? [Utólagos kiegészítés: mivel az első és az utolsó mondat begépelése közben eltelt majdnem másfél hónap, utólag is bebizonyosodott, hogy a hatásvadász költői kérdések néha valós kétségeket tükröznek.]

Végül csak egy világjárvány kellett ahhoz, hogy a bezártság kínjában újra nekiálljak az írásnak. A bloggal kezdtem, hiszen (gondoltam ravaszul) ahhoz nem kell kitalálni semmit, majd jönnek a mondatok egymás után, aztán elkap a gépszíj és egyszer végre be is fejezek valamit. Ebből az lett, hogy minden mást írtam, csak ezt a blogot nem, mert ehhez sajnos tényleg nem lehetett kitalálni semmit (jó, végül is lehetett volna, de akkor minek ez az egész), és 2019 egy olyan történet, ami nem ereszt, sebet hagy és nyomasztó, ezért egyáltalán nem szeretek rá visszagondolni, közben mégis túl sokat és túl sokszor jut eszembe.

Ez a történet, mint számtalan másik, arról szól, hogy valaki eltéved a rengetegben. Nem ezzel kezdődik, hiszen a főhős jóval korábban elveszett már abban az erdőben, egyre kevésbé tudta, merre tart, lassan elszakadt a társától, és még így sem vette észre, hogy meg kellene fordulnia. Nem, 2019 tavasza az a pillanat a sztoriban, amikor egyszer csak egyedül találja magát a vadonnak abban a részében, ahol nincsenek már ösvények, nem múlik az örök szürkület, minden fatörzs vénséges, göcsörtös, rosszindulatú árnyék, súlya van a nyirkos levegőnek, belélegezni is nehéz, és lassú szívdobbanások ütemére pislákolnak az égen a csillagok. A sötét tündérek birodalma ez, ami már nem is erdő, hanem egy túlságosan elhúzott, barokkos hasonlat, ami semmit nem ad vissza abból az élethelyzetből, amikor hónapokon keresztül  az ébredés utáni első, ösztönös gondolatod a megkönnyebbülés, hogy minden csak álom volt, majd ezt követi a gyomorszorító felismerés, hogy nem, az életed bizony felismerhetetlenül megváltozott és minden pillanatát gyűlölöd. És ez így megy minden nap.

És ha már ez erdő, mint motívum végigvonul ezen a poszton, akkor valahol az is idekívánkozik, hogy néha tényleg azt hittem, nincsen kivezető út onnan, ahol az önpusztítás, az inszomnia, a fizikai tünetekkel bíró szorongás és az egyéb póklények élnek, vagy hiába gondoltam azt alkalmanként, hogy végre kijutottam a fényre – mert történtek őszintén jó dolgok is, amelyekre viszont szívesen emlékszem vissza, csak nem sok –, viszonylag hamar kiderült, hogy onnan továbbra is csak a fák közé lehet visszamenni. Nagyon hosszú idő, rengeteg baráti (és némi professzionális) segítség, meg nagy adag szerencse kellett hozzá, hogy kínkeservesen kivergődjek a tüskés ágak közül, de végül sikerült – legnagyobb meglepetésemre. Közben sikerült olyan csodálatos helyekre utaznom, ahol még sohasem jártam, ami furcsán ellenpontozta az év rettenetes nyomorát,  de el kellett múlnia az ősznek, mire egyenesbe kerültek a dolgok. Év végére lett egy macskám (köszönhetően az egyik legönzetlenebb gesztusnak, amit valaha megélhettem), komoly munkával kizökkentem az önpusztító spirálból, és találkoztam egy lánnyal egy másik, kedves történetből („A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele”*).

Szóval blog, ismét, meglátjuk, mi lesz belőle 2020 tavaszán. Addig van még néhány részlet, amire korábban azt írtam volna, hogy „ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor”, hátha ez lesz most a más alkalom.

 * Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő

 

 

 

 


3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Welcome back! Igazán örülök, hogy visszatértél. Remélem, gyakrabban fogsz ide írni.
De ha csak másfél havonta, hát másfél havonta. :)

gollum

Spaceboy írta...

Nagyon jo ujra olvasni a blogot, nem hiaba van meg a listamon ;)

Es persze annak is orulok, hogy az erdobol kikeveredtel...

brainoiz írta...

Köszönöm szépen az olvasást, a bátorítást és azt, hogy még itt vagytok!

(Valóban majdnem másfél hónap lett az új posztig, de mentségemre szóljon, eddig azt hittem, csak két hét telt el, az időérzékem még nem tért vissza.)