Mostanság szigorú napirend szabályozza az életemet. Korán reggel kelek, gondosan háromnegyed órával később a kelleténél, kávét főzök, utána egy frissen megnyitott, üres dokumentumot nézek néhány órán át, növekvő pánikkal a gyomromban, aztán délelőttönként néha ügyintézek, déltől dolgozni próbálok a cégnél, éjszakánként meg rosszul alszom, mert valaki másnak a szorongó álmait kapom tévedésből. Valaki másét, aki nappal rendszeresen a világot menti meg az Őrült Zseniktől, netán egyéb felelősségteljes munkát végez, mondjuk orvos. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen felriadok az éjjel közepén, és hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy valamit elfelejtettem, egyúttal elönt a szörnyű bizonyosság, hogy ennek rettenetes következményei lesznek; olyan erővel tör rám a felismerés, hogy kiugrok az ágyból is, majd kitisztul a fejem pár pillanat múlva és akkor jövök rá, némileg értetlenül, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi az a fontos valami, amit elméletileg elfelejtettem. Csak állok a szoba közepén, zavartan pislogva és az utcáról beszűrődő fényben is látom, hogy a macska szemrehányóan néz vissza rám.
Elcsúszott az időérzékelésem is. Az előbb kellett rádöbbennem, hogy bár legalább két hétnek tűnik, valójában az előző hétvégén történt, hogy megejtettük már-már hagyományosnak mondható látogatásukat állandó tettestársunknál és kiváló vendéglátónknál Debrecenben*. Eddig négyszer jártam a városban, és minden alkalommal esett a hó vagy még előző napról maradt ott – kivéve, amikor jéghideg eső szakadt egész éjjel. Most már senki nem meséli be, hogy ez azért van, mert mindig télen megyünk, hiszen Budapesten például rendes tavasz volt, amikor most elindultunk. Valószínűleg Debrecenben örök tél uralkodik, nincs más magyarázat. Viszont a sűrű ködről, ami elöntötte a belvárost, valószínűleg mi tehettünk, szerintem a pórusainkból áradt szét, amikor gyanútlanul nekiálltunk a Gormenghast című gótikus könymonstrumról fecsegni. Azt hiszem, szeretem Debrecent, de nemcsak ezért, hanem mert nagy baráti beszélgetések és a többé-kevésbé folyamatos élelem- és alkoholbevitel emléke kapcsolódik hozzá.
Ha pedig írás, tegnapelőtt majdnem szent esküvéssel fogadtam meg – megint –, hogy most aztán évekre abbahagyom ezt az egész szenvedést, amit egyesek írásnak neveznek. Jelenleg egyetlen dolog tart vissza ettől, hogy a tavalyi évben (meg még azelőtt, te jó ég) tett ígéreteimnek hála túlságosan sok barátommal szúrnék ki, ha minden függőben lévő dolgon megnyomnám a STOP gombot, de nem tudom, meddig szerencsétlenedek itt egyéb dolgok rovására.
*(Öt éve már, állapítottuk meg A Nagy Levinnel a debreceni éjszakában állva, egy alumínium és króm amerikai dinerutánzat előtt, ami azért a szocreál lakótelep szélére építve nem kicsit torzítja a valóságot, szóval öt éve, hogy először fogtunk össze erre a hatalmas kalandra, akkor még csak ketten, hát igen, elhullik a virág, eliramlik, aminek kell, és jöhet a szomorkás hegedűcincogás.)
6 megjegyzés:
Elkúrtam, csak tüntetés ne legyen.
"Igen, vén vagy, mint az országút, és most már hiába is kezdenél el hízni, nem tudnád elsimítani a ráncaidat. Most már hiába jön a paladin a csodalámpával, öreg maradsz, amíg milliomos nem leszel az írásaidból, mert akkor sajna muszáj lesz Hawaii-ra menni, az meg fiatalít, tudvalevőleg. Majdnem annyira, mint a milliomos-lét.
Na. Üdvözlet Srakkertől meg nyolc sörtől. (Srakker gépelt, a sörök csak segítettek.)"
nyilvánvalóan nem fogsz tudni írni, amíg át nem áll az életed az új kerékvágásba, az pedig nem egy hét. Semmit se tanultatok az alkotómunkáról azon az egyetemen? :-)
Az új kerékvágásnak kellett volna írásra sarkallnia, attól tartok...
Tudom, ez világos, de ahhoz előbb meg kell azt szoknia. A tolószékesek se a baleset másnapján kezdenek el szájjal festeni, hanem először megbékélnek, hogy nincs kezük, megtanulnak anélkül gombolkozni, stb. (Bocsánat, ha ez túl durva hasonlat :-)
Üzenem a nyolc sörnek, hogy Srakkert üdvözlöm és úgy érzem, egy ilyen milliomos-státusz még talán tudna motiválni! Számlaszámot tudok küldeni.
isolde: bölcsészkarra jártam, tehát elenyészően keveset tanultunk az alkotómunkáról... :D
A terv amúgy valahogy úgy festett, hogy ha írni nem bírok rendesen, a fordításba meg kezdtem belefásulni,akkor használjam ki a rendesen fizetős, de szintén kreatív melót. Titokban bíztam abban, hogy alkotómunkára sarkall, ami az elején egyébként működött, ez a vicc. De már elmúlt, ehhehe.
Megjegyzés küldése