A város titkos folyosóin vittem őket befelé, a szürke házak közé. Elhagytuk a szélesebb utcák fényeit, hatalmas, lusta cseppekben esett az eső, homlokomba húztam a fekete kapucnimat, mintha Budapest Igorja lennék, igaz, a hatás kedvéért illett volna nyüszítve felvihognom, amikor megérkeztünk az avatatlanok számára észrevehetetlen bejárathoz. Aztán bementünk a világos téglafalak, szedett-vedett berendezési tárgyak közé, ki a tűzfalakkal körülvett udvarra, ahol az esőben csillogtak az asztalok és egy hatalmas, funkciótlan kémény magasodott mellettünk. „Ilyet nem találtok Amerikában”, mondtam olyan büszkén, mintha én építettem volna a Szimpla kertet, pedig csak azt akartam, hogy gyanútlan vendégeim, Lez meg Tiffany valami egyedi élménnyel térjenek vissza az Államokba, és azt hiszem, ez sikerült. Később egyre nagyobb lett a tömeg, az udvarra kinyüzsögtek a poharakat szorongatók, bent megrekedt a fülledt ázottruha-szag meg a füst, mi pedig meglehetősen sokat ittunk és jól éreztük magunkat.
Egyébként hiányolom a romkocsmákat. (Lehetett volna belőlük külföldön reklámozható, egyedi turistalátványosság is, de inkább unalmas apartmanházakat építenek a helyükön.)
Lez egyébként mindig meglep valamivel, mert amikor kiment Amerikába, még azt sem tudtam, hogy szereti a képregényeket, de azóta nem csak túltett rajtam rajongásban, de állandóan igazi kincseket hoz ajándékba. Tiffanyval meg egy élmény beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen cáfolja a sztereotípiákat, amelyek az európaiakban az amerikai turistákról élnek.
Másnap folytattam a társasági zsizsegést, ezúttal a könyvfesztiválon, ahová mindig csak néhány órára szoktam kilátogatni, ha egyáltalán, szeretem én az irodalmat, de ilyen mennyiségben megüli a gyomromat. Most még a szokásosnál is kevesebbet láttam a kínálatból, nem volt erőm a pultok előtt tülekedni, inkább csak megsétáltattam magamat a könyvek között. Szerencsére volt B–terv, ismerősökkel és barátokkal találkoztam, többek között a két Csillával, akik regényeket dedikáltak (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Tóth Csilla: Körbe ég), Kirával, Magyarország egyik legjobb borítófestőjével, és László Zoltán írókollégával, akit ezúton fel is vennék az oldalsó bloglistába, ha már.
Vasárnap pedig, hogy a hétvégére feltegyem a koronát, Tapsi invitálására elmentem Woven Hand koncertre, és milyen jól is tettem. A Woven Handet még évekkel ezelőtt láttam először, Szigeten és teljesen letaglózott, aztán a lemezeiken – bármennyire is jók – ez az érzés annyira nem jött át, de most, élőben megint a nyersesség és az energia dominált.
A Woven Hand (lemezen) nekem az isten háta mögötti Amerikát idézi, hegyeket, erdőket, temetési meneteket és üres tornácokat egy kisvárosban. A koncerthangulat más, mert a városka ugyanaz, de idegen érkezik, nem sokkal az eső után, csattanva vágja be rozoga furgonja ajtaját, nehéz bőrkabátot visel, a fején kalapot, kezében régi Biblia, szemében különös áhítat, úgy indul el a helyi büfé felé.
Itt bele lehet hallgatni. És pont a Winter Shaker, az egyik kedvencem az első szám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése