(művészfilmből a holdra)

A Gyár nevű darkgótindusztriális hely meglepő fordulattal egy gyár területén található, annak is az eldugottabb részén, ahová nem biztos, hogy eltaláltunk volna, de végül előbukkant egy biztonsági őr a semmiből és segített. Ha valaha készítenék magyar Max Payne-klónt, innen venném hozzá a pályákat – tátongó udvarok, komor téglaépületek, vaslépcsők, létrák, hatalmas kémények. Lenyűgözött az ipari romantika (már megint).

Valaha régen többször jártunk a Vudu nevű darkgótindusztriális helyre. Bontásra ítélt, öreg épület volt Csepelen, körülötte lassan eldózeroltak mindent, a lépcsőházat meg évekkel később kölcsönkérték az Inland Empire egyik nyomasztó jelenetébe. Ez a mostani (a Vudu szellemében szervezett) este azonban nem csak a lépcsőházzal idézte meg a David Lynch-szerű filmeket.

A Gyárban mozaikmintás a padló, vörösek meg feketék a színek, az ablakból betört ablakú, néma csarnokokra látni, és amikor megérkeztünk, az egyetlen vendég egy francia-angol művész-dokumentumfilmet nézett egy kifeszített vásznon. Akkor gyorsan ittunk valami töményet. Később aztán sokan lettek, hangosodott a zene, ittunk még, és indulás után nem mászhattam fel egy tetőre, ezért majdnem lementem egy bunkerbe.

A pozitív értelemben vett szürrealitás a már megidézett Fehérvári Zenei Napokon sem engedett, egyrészt a helyszín miatt (egy ipari parkban rendezték, öklömnyi sziklákkal felszórt fehér, holdbéli talajon), másrészt a fesztiválbuszok nem euklideszi menetrendjének köszönhetően, és akkor nem is említettem azt, hány olyan ismerőssel találkoztam, akikről hosszú hosszú évek óta nem is hallottam, és az mindig jó. Barátaim szilaj jókedve is ragadósnak bizonyult, de velük ellentétben olcsón megúsztam, mert nem voltam rosszul másnap.