(hol kezdődik, hol végződik)

Az új albérlet ablakai egy lakótelepre néznek, a két panelsor közötti völgyre a kötelező óvodával, játszótérrel meg a fákkal, és ma reggel arra ébredtem, hogy az egészet kitölti a sűrű, sejtelmes őszi köd. Csak csodálni lehetett.

Nem sokkal azelőtt, még álmomban (költözésem óta gyakran álmodok) egy gigászi templomban szaladgáltam egy élőszereplős, de az FPS-ek logikájával működő lövöldözős játék szereplőjeként. A katedrális száz tornyán kőcsipkék voltak meg vaslétrák, az udvaron zombik, a főhajóban térkapuk a föld alatti helyekre, de én féltem, ezért egyiken sem mentem át, hogy szörnyeket irtsak és egyre jobb fegyvereket gyűjtsek magamnak. Ezért mire összeverődött az (egyébként tényleg létező) ismerőseimből álló csapat és elindultunk a végső pálya, a pokolba vezető kapu felé, nálam nem voltak meg a szükséges tápok a főellenfél ellen, csak nem mertem szólni. Viszont mire teljesen pánikba estem volna, az álom átalakult valami mássá.