(magaddal hoznád az ébrenlétbe, de)

Nagyon ritkán álmodok igazán álomszerű dolgokat, sokakkal ellentétben (különös tekintettel a filmek vagy könyvek szereplőire, akik ilyenkor furcsa logikájú, mégis valóságos helyzetekbe keverednek). Ma éjjel viszont teljesen összefüggő történet részese lettem, ahol még az is felmerült bennem, hátha nem valóság az egész, viszont megcáfoltam. Ettől lett igazán hihető az öreg, sötét, de barátságos ház és ezért volt nagyon, nagyon magányos dolog küldetésre indulni a másvilágon.

Olyan pedig sohasem történt, hogy ébredéskor azonnal leírom az egészet egy füzetbe, most mégis ezt csináltam. Közben a vörhenyes hajnalból rendes reggel lett, és kétségbeesetten éreztem, hogyan csorog el az álom életszerűsége, mint víz a rosszul tartó dugó mellett. Aztán visszaaludtam és jöhettek a szokásos összevisszaságok.

(fikcióturista bárhol)

Először járok olyan hotelben, amit hivatalosan még meg sem nyitottak.

Ez csak elsőre furcsa érzés – amikor megáll az autó, sehol egy lélek, az épület túl csendes, túl sötét a szemerkélő esőben. Aztán kijönnek értünk, elmondják, hogy csúszott a nyitás, de welcome, és bent minden csillog, vagy az utolsó suvickolásra vár, az étteremben felpakolt székek, a kanapékon még soha, senki sem ült, az egyik oldalszárny előtt létrák, munkagépek.

Ez az a pillanat, amikor izgalmassá válik az egész. Mintha betévedtünk volna a kulisszák mögé, a meg sem született szálloda formálódó valóságába, ahol valahol már bábozódnak a leendő történetek és még képlékeny minden.

(ezért istenek meg legendás hősök járnak ide lakni, mert egy éjszaka itt még annyi ideig tart, ameddig ők akarják és fizethetnek lélekkel, kártyával vagy tenger alól felhozott arannyal)

Aztán felbukkan még pár vendég, akik szintén idő előtt kaptak szobát, a varázs megtörik. Maradnak a hétköznapi pozitívumok, minden nagyon csendes, tiszta, újdonságszagú, és például tudom, hogy senki sem aludt még az ágyamban.

(égiháború, fiktív kalap)

"Egész héten szöveget írtam, délelőtt megáztam, már megint szakad az eső, és még a koktél sem hideg?!"
— meggyötört játéktervező egy másik meggyötört játéktervezőnek péntek este

Napok óta borzalmas küzdelem zajlik a háztetők felett. Zivatart követ napsütés és fordítva, néha morajlás hallatszik messziről, fenyegetően. Egy csatamezőre járok futni, az égi háborúban kiontott felhőnedvek hatalmas tócsáit kerülgetem a szigeten.

Talán ezért is lett ilyen furcsa ez a hét, kapkodós és fejfájós. Egy ostromlott város mindennapjai a változó frontvonalak között.

A hétfő este viszont maga volt a nyugalom. Egy belga sörözőben ültünk kettesben, nagyon sötét és nagyon vörös söröket ittunk, és beszélgetés közben a rézholmikat néztük, a fabútorokat, a régi reklámplakátokat a falon; a zene gramofonlemezeket és cigarettázó dívákat idézett. Nem meglepő, hogy az este egy pontján finoman átsodródtunk egy történetbe, ahol puhakalapom lett, meglazított nyakkendőm és pimasz modorom, amiért kaptam egy szelíd fiktív pofont, aztán visszatértem Afrikából és egy automobilos üldözés után egyfedelű repülőgéppel szálltunk a tenger felé.

(szájban zömök)

Tavaly júniusban az esők után mentünk pincetúrára, és Pécs körül olyan harsányan zöldellt a táj, mintha tévedésből újra elindították volna a tavaszt. Idén kánikulában érkeztünk, ezért nem gyalogoltunk a természetben, lustán hagytuk, hadd vigyen a vonat Villányig. A forróság arra kifejezetten alkalmas, hogy az ember még jobban értékelje a behűtött rozét, a vízpermetet fújó ventillátorokat, a lugasokat meg a pincéket.

Most, hogy második alkalommal élvezhettük woof és Jud pazar vendéglátását egy hétvégére, határozottan kezdtek kirajzolódni egy formáló hagyomány alapvetései, például megint rengeteg sajtot ettünk, pástétomszerű dolgokat, rétest meg csilis babot (nem egyszerre). Újra hangos felolvasást tartottunk a helyi borkultúra lapjából, ahol olyanokat mondanak, mint

szép aranysárga színvilágból jön a határozott vajas, füstöltsonkás illat, mégis körtés-barackos gyümölcsös jelleget is felfedezhetünk benne.

Idén – akárcsak tavaly – az aktuális számból választottunk mottót. A bizarrul hangzó szájban zömök nyerte azt a megtiszteltetést, hogy a résztevők láncpostjainak legyen a közös pontja*. Érzem, hogy missziót teljesítünk, mert ha kellően kitartóak vagyunk, évek múlva szlenggé válhatnak a címeink, ez aztán szájban zömök, öcsém, mondják majd az utcán, a zsaruk hogy távolról indítottak már.

Az talán egyértelmű, hogy ittunk sokat, de szépen elosztva, később lekéstünk egy vonatot, ezért szocreál kisfilmet idézve a kihalt állomás épületében adtuk körbe az egyik pincészet borát, de végül visszajutottunk Pécsre, ahol éppen fesztivál zajlott, sokan tolongtak az utcán, szólt a zene, mi pedig középkori romokon ülve még eltüntettünk egy üveggel valahogyan. Másnapra nem is maradt más, mint az alkoholmentes levezetés, a világ dolgainak kibeszélése és a hazamenetel.

* woof és BePe – aki idén már velünk tudott tartani – felmentést kapott, a többiek itt olvashatóak: AnnGel, Jud (képekkel) és Tapsi.

(ha nem tudjuk, mit ajándékozhatnánk a környezetünkben élő poshmodern darkfentezi sikeríróknak)

Csak egy pónit szerettem volna születésnapomra, helyette kékes-lilás nyári zivatart kaptam, ami éppen hörögve, morogva kúszik a házunk felé a városon át. Gyorsan ki kell találnom, mit esznek a viharok és elférnek-e az ablak alatti zugban.

(voltak hajók is)

Tegnap este tizenegykor még a barátaimmal ültünk a Duna partján a kőkorláton, mögöttünk hársfák, előttünk az elöntött rakpart, velünk átellenben a Parlament. Turisták jöttek és mentek, érdeklődő kutyák szimatoltak a víznél, kis csoportokba verődve beszélgettünk, Vid pedig vadul gépelt a laptopján. Szóval majdnem úgy néztünk ki, mint egy üdítőital, életmódmagazin vagy mobilnet reklámja, csak rengeteg munka lett volna leretusálni a kompozícióról a sok sört és cigarettát.

A képen ráadásul nem látszott volna a víz illata, meg az sem, hogy abban a néhány órában a lépcsőkről, a szalagkorlátokról, a felfestésekről előttünk vonult vissza a folyó.

Az ilyen esték miatt szeretem mégis a nyarat.

(városálom)

Tegnap éjjel a taxi hátsó üléséről néztem az ismeretlen utcákat, és megint az jutott eszembe, hogy minél hosszabb ideig élsz egy városban, annál különösebb érzés azokra a részekre tévedni, ahol még sohasem jártál. Minden részlet ismerős, a táblákon a betűk, a házakon a kopás, a felüljárók, a kukák, a színek meg a sínek, összességében mégis teljesen idegen, főleg éjszaka. Ilyen lehet várost álmodni.

Az álomszerű hangulat megteremtésében egyébként sokat segített, hogy indulás előtt gyorsan lehajtottam még egy utolsó tequilát a különböző alkoholok mellé, hiszen akkor jó ötletnek tűnt (sohasem az). Tegnap parti volt ugyanis az L-nél, ahol nagyon sok ember fért el viszonylag kis helyen, mert egyszerre jelentek meg az L régi és képzeletbeli barátai, mármint mi, hogy alie-t plagizáljam. „A bloggerek, igaz?”, kérdezte valaki, mások óvatosan megpróbálták megtudni, mi is az blog és mennyi időt kell naponta dolgozni vele, kicsit olyan érzés volt, mintha lenne egy egzotikus szakmánk (ami mellesleg jó).

(posztamszterdam)

A múlt héten főleg társadalmi életet éltem, sörrel és irodalmi áthallásokkal. Az egyik alkalommal AnnGellel és Renierrel közösen védtük H. P. Lovecraft munkásságát (hibáit is elismerve) Búvárzenekar és Tapsi ellenében, akik egy ponton nem átallottak halszerű párhuzamokkal élni a nem euklideszi rettenetek mesterével kapcsolatban. Igaz, ezt komoly alapozás előzte meg, ahol kitárgyaltuk az angol kísértethistóriák máig működő megoldásait, illetve az áltörténelmi romantikus regények mintájára – ahol a vad viking/indián/kalóz beleszeret a jámbor/vadóc/ranchtulajdonos kisasszonyba – kitaláltuk, hogy még a rendszerváltás körüli ponyvaáradatban meg kellett volna honosítani a magyar változatot, a mongol hódítós/törökbasás/labancezredeses romantikus regényt*.

* (ilyenkor szokott kiderülni, hogy ezek már régen léteznek)

A másik találkozót kissé félrevitte egy felvetésem, miszerint minden scifi-témájú játékfranchise címébe kell legalább egy X betű. (A kezdeti ötletroham után, témától teljesen függetlenül bármikor felharsanhatott a kórus, hogy aha, algofex, aha, mexokás!). Azért beszéltünk másról is. És söröztünk.

A hétvégén kiderült, hogy az özönvizeket követő első napsütéses napon az erdőben futni maga a tinihorror-filmélmény. Vagy minimum a film kezdő jelenete: magányos alak rohan a sűrű aljnövényzetben, a nyomában a szörnyetegek, és ha csak egyszer megáll, azonnal vége, felfalják, kiszívják a vérét.
Nyomorult szúnyogok.

A hetet végül azzal zártam, hogy elmentem megnézni egy hastáncbemutatót. A csajom – mint fellépő – félt, hogy biztosan unatkozni fogok, de felhívtam a figyelmét, hogy éppen amiatt kellene aggódnia, mert alulöltözött hölgyeket nézek, akik csábosan lejtenek előttem; remélem, ezzel sikerült eloszlatnom a kétségeit.

Közben akadtak még negatív fejlemények fordításügyben, pozitívabbak írásügyben, de ezekről majd máskor.

(preamszterdam)

Levették az ország arcáról a rászorított, szürke esőpárnát, még mielőtt teljesen megfulladt volna. Úgy pislogok a hirtelen fényben, mint aki hónapok óta nem látott ilyesmit, pedig két héttel ezelőtt egyszer már nyáriasnak tűnt az idő.

Az ráadásul egy olyan hétvége volt, hogy három napig eltartott. Belefért egy születésnapozás, egy szerepjáték-parti – évekig tiszta voltam, de újabban alkalmi visszaesőnek számítok –, ami a játékosaimnak hála remekül sikerült, mert a nyomasztó háttérhez jól passzoltak a téboly szélére sodródott kormányügynökök tarantinós konfliktusai (fekete öltöny, meglazított nyakkendő és egy különös őszi erdő).

A hétvége harmadik napján moziba mentünk és végre megnéztük a 9 című filmet (ez az animációs 9). Célközönségnek éreztem magamat, mert volt benne posztapokaliptikus romváros, gyárak, hatalmas gépek, gyönyörűen aprólékos látvány, szereplőnek meg sok életre keltett rongybaba, bár kissé túl jól lőtték be az ízlésemhez, ezért sem felnőtt-, sem gyerekfilmnek nem nevezném. A rétegfilmek határozott előnye, hogy csak mi ketten voltunk a moziban, ami remek dolog, bár megkértem a csajomat, hogy nevessen a nem vicces részeken, pusmogjon, esetleg telefonáljon, mert nem vagyok hozzászokva a nyugodt szórakozáshoz, de nem tette. Aztán elmentünk az Állatkertbe.

(A múltkor az okkult hímzőegyletben megemlítettem, hogy mi így ketten még nem jártunk az Állatkertben, mire fagyos szemrehányással néztek rám; már utaztunk a Libegőn, mondtam megsemmisülve, de mentegetőzésem nem hatotta meg őket.)

Általában felemás érzéseim vannak az állatkertekkel kapcsolatban. Egyrészt bezárt állatok laknak ott, a ketrecek mellett mindenhol kijózanító ismertetők lógnak, kihalófélben, visszaszorulóban, veszélyeztetett, utolsó példány. Valójában a látogatók egy része zavar igazán, mint az etetni tilos tábla előtt álló vastag nyakú orkok, akik éppen azt tanítják a gyerekeiknek, hogyan kell chipset hajítani a majmoknak. Aztán amikor mégis eljutok az Állatkertbe, az ellenérzéseim hamar elmúlnak, és ez most is így történt.

(amszterdam)

Végre eljutottam Amszterdamba: a (z egészen hosszú) hétvége remek volt, a város majdnem olyan, amilyennek képzeltem. Csendes csatornapartok, hidak és nagyon vékony, nagyon magas házak. A víztől alig centikre parkoló autók, lakóhajók tetejére kipakolt fotelek. Rengeteg leláncolt bicikli és a lassítás nélkül suhanó biciklisek. A coffeshopok környékén gomolygó tömör fűszag. Kávézások az utcára kitett székeken meg kocsmatúra, kedvenc húgom és E. társaságában. Általánosan vidám hangulat. Piacon vásárolt sajt és kenyér.

A szálloda szintén egy vékony és magas ház volt (azt hiszem, valaha így kerülték ki az épületek alapterületére vonatkozó szigorú szabályokat; az emeletre szűk és majdnem függőleges lépcső vezetett, ekkor hősünk megértette, hogy a házak homlokzatából kiálló rudak a bútorok bejuttatására szolgálnak). Valahol a határvonalon helyezkedtünk el a belváros és a vöröslámpás negyed között, ami még az éjszakai kocsmatúrán sem látszott olyasminek, amit a név sugallt: az utcán hömpölygött a kedélyes tömeg, lármás angolok ittak a pubokban, decens idős hölgyek és amerikai csoportok ballagtak a fétisboltok mellett, szóval egészen mellékesnek tűnt, hogy nagyon alulöltözött lányok pózoltak a piros fénnyel megvilágított ablakokban.

Közben szombat délután a tavaszból hideg ősz lett, de olyan meggyőzően, hogy meg kellett néznem az előző napi képeket, jól emlékszem-e a napsütésre. (Addigra sikerült összefotóznom egy vizuális közhelygyűjteményt a belvárosról, mínusz szélmalom meg tulipán.) Néztünk replikaként felépített vitorlás hajót a szakadó esőben, sorban álltam Rembrandtért, söröket válogattunk egy boltban legalább száz különböző fajtából, és a végén még a légiközlekedés sem okozott problémákat (a hónapokkal ezelőtt beszerzett repülőjegy előnye a baráti ára, a hátránya, hogy közben véletlenszerűen vulkánok törnek ki és ilyesmik).