(szájban zömök)

Tavaly júniusban az esők után mentünk pincetúrára, és Pécs körül olyan harsányan zöldellt a táj, mintha tévedésből újra elindították volna a tavaszt. Idén kánikulában érkeztünk, ezért nem gyalogoltunk a természetben, lustán hagytuk, hadd vigyen a vonat Villányig. A forróság arra kifejezetten alkalmas, hogy az ember még jobban értékelje a behűtött rozét, a vízpermetet fújó ventillátorokat, a lugasokat meg a pincéket.

Most, hogy második alkalommal élvezhettük woof és Jud pazar vendéglátását egy hétvégére, határozottan kezdtek kirajzolódni egy formáló hagyomány alapvetései, például megint rengeteg sajtot ettünk, pástétomszerű dolgokat, rétest meg csilis babot (nem egyszerre). Újra hangos felolvasást tartottunk a helyi borkultúra lapjából, ahol olyanokat mondanak, mint

szép aranysárga színvilágból jön a határozott vajas, füstöltsonkás illat, mégis körtés-barackos gyümölcsös jelleget is felfedezhetünk benne.

Idén – akárcsak tavaly – az aktuális számból választottunk mottót. A bizarrul hangzó szájban zömök nyerte azt a megtiszteltetést, hogy a résztevők láncpostjainak legyen a közös pontja*. Érzem, hogy missziót teljesítünk, mert ha kellően kitartóak vagyunk, évek múlva szlenggé válhatnak a címeink, ez aztán szájban zömök, öcsém, mondják majd az utcán, a zsaruk hogy távolról indítottak már.

Az talán egyértelmű, hogy ittunk sokat, de szépen elosztva, később lekéstünk egy vonatot, ezért szocreál kisfilmet idézve a kihalt állomás épületében adtuk körbe az egyik pincészet borát, de végül visszajutottunk Pécsre, ahol éppen fesztivál zajlott, sokan tolongtak az utcán, szólt a zene, mi pedig középkori romokon ülve még eltüntettünk egy üveggel valahogyan. Másnapra nem is maradt más, mint az alkoholmentes levezetés, a világ dolgainak kibeszélése és a hazamenetel.

* woof és BePe – aki idén már velünk tudott tartani – felmentést kapott, a többiek itt olvashatóak: AnnGel, Jud (képekkel) és Tapsi.