(15 feet of pure white snow)

Valódi tél lett megint erre a hétvégére, amikor színtelen az ég, magasan áll a hó és ettől hatalmas lesz a csend; ezt hiányolhatják azok, akik a „hol vannak már azok az igazi régi telek?” kérdéssel siratják ifjúságukat (és most valószínűleg vadul szidják az időjárást).

A valódi tél újabb felvonása tegnap délután érkezett, nagyjából abban a percben, amikor leszálltam a fővárosból érkező vonatról, a szakadó hó pedig nagyon gyorsan és alaposan a vidéki kúriát a dombon, amitől azonnal eszembe jutott Stephen King Ragyogás című regénye (jó, sövénylabirintus nincsen a kertben, de igényem lenne rá).

A Ragyogás az én esetemben egyébként is sok szállal kapcsolódik a télhez. Amikor angolul olvastam negyedikes gimnazistaként, akkor éppen hetente kétszer ingáztam Budapestre az egyetemi felkészítőre, és a fejemben azóta is remekül kiegészítik a regény képeit (behavazott szálloda a hegyen, magány, vadon, kihalt terek) a regény olvasásának a képei (hideg november, üres, kopott délutáni vonatok, a tóparti üdülőövezet lezárt házai és a szürke, hideg víz).

Hogy a tél-Ragyogás-gimnázium asszociációs láncot visszazárjam az elejére, a középiskolás éveimről meg nagyon sokszor jut eszembe a tél, mert akkor költöztünk a kertvárosba és azon a télen szakadt le az óriási havazás. Át is élhettem újra a régi szép időket, amikor ma reggel másfél óra alatt kiástam a házat a hóból, beöltözve, fújtatva, sajgó izmokkal és verejtékezve, bár a macsós imidzsen valószínűleg sokat rontott, hogy Sherlock Holmes hangoskönyvet hallgattam közben angolul.