(karácsony, düh, béke, zombik)

A karácsonnyal egy ideje meglehetősen felemás a viszonyunk. A tavalyi nagyon rossz volt (fekvőgipsz), a tavalyelőtti pedig bizonyos értelemben sorsfordító (magánélet), ezért idén úgy kerülgettük egymást a szeretet ünnepével, mintha egy fehér bundájú szép, nagy kutya lenne, ami régen barátságosan viselkedett, aztán két alkalommal is megvadult és csúnyán viselkedett.

Az előjelek annyira idén sem voltak biztatóak, mivel a múlt hét elején az egyik könyvkiadónak sikerült elsőként elérnie évtizedesnél hosszabb pályafutásom során, hogy azt mondjam, akkor innentől nem fogunk többé együtt dolgozni. Az ok részletezésétől eltekintenék, mert egyrészt személyes, másrészt mondjuk nyolc évvel ezelőtt (még lelkesen és optimistán) én is csak vállat vontam volna miatta. Azóta viszont az összes kiadónál tapasztalható problémák – az állandó tartozások, illetve a felismerés, hogy a pontosan és jól elvégzett munka semmit sem számít – a kényszervállalkozóság szépségeivel kombinálva teljesen megsemmisítették az ingerküszöbömet a könyves szakmában. Ironikus módon egy novellám éppen most kapott volna zöld utat a kiadó magazinjában, de hát ez van, majd lesz vele valami (vagy nem), és kicsit sajnálom azt a három jó regényt, amit így nem fogok lefordítani jövőre, de azt hiszem, ezzel is képes leszek együtt élni valahogyan.

A heppiendes része a történetnek annyi, hogy az affér végül nem rontotta el a karácsonyt, örülhettem a hazalátogató húgomnak, a családomnak, Anngelnek, aki hősiesen viselte krízist, illetve a barátaimnak, akiket MAC frissen beszerzett társasjátékában zombikat irányítva próbáltam legyőzni a játék tulajdonosával együtt, de pimasz módon nem hagyták, hogy megegyük az agyukat.