(hét)

A múlt hét kifejezetten betegesen érkezett, nem tetszett a színe, túl sok volt benne a télből meg az esőből, ráadásul hétfő délutánra elkapott a szokásos egzisztenciális pánik. Később aztán javult a helyzet, köszönhetően egy telefonos konzultációnak még az este (nem, nem a lelkisegélyt hívtam, hanem egy ún. noiz-hangulat-specialista hívott engem), kedden pedig egy könyvszakma-specifikus beszélgetés dobott a dolgon. Nem azért, mintha a könyvszakma, másik pénzkereső területem jól állna (éppen ellenkezőleg, semmi vidámság nincsen benne), hanem néha jó sorstárssal-baráttal együtt megvitatni ezt, ráadásul egy nagy adag pad thai mellett.

A szerda is jól sikerült, mert régi baráttal kávéztam, aztán whoisnottal söröztünk a bérházból kocsmává alakított Instantban. Az Instantban többször jártam már, az emeleten is, de valahogy sohasem figyeltem fel a fenti kocsmarészre, ráadásul az egyik szobában a mennyezeten (is) vannak a bútorok, fejjel lefelé, szóval gyanús nekem whoisnot, lehet, hogy az egészet csak a képzelete sarjasztotta körénk. A beszélgetés közben megfejtettük, miért nem írunk éppen (de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor, mint azt a Végtelen Történetben mondják), majd elindultunk hazafelé, két külön irányba, és pár utcával később már telefonon ötleteltünk arról a közös írásól, ami helyett végig arról beszéltünk, miért is nem foglalkozunk vele.

A hétvégébe aztán belefért némi ivászat, születésnappal kombinált koncert, egy átbeszélgetett séta, ahol éreztem azt az irodalmi túlzást, hogy ránk nehezedik a szürkület, és nem maradt más, mint egy semmitevéssel kitöltött vasárnap. Az egzisztenciális pánik ugyan nem szűnt meg, de enyhébb lett. Vagy átalakult, azt hiszem.