(a központi allokációs modul, ahol élünk)

A múlt héten arra ébredtem, hogy már felkelt a Nap, de még kitartott a reggeli köd, ezért a sokadik emeletről nézve puha, borostyánszínű semmiben ázott a világ. Az utcaszint nem látszott, a ködből úgy buktak elő a panelházak, az irodaépületek és az ormótlan felüljáró, mintha egy szocreál Felhőváros lakója lennék.

És akkor az emeleti folyosóról még nem is beszéltünk, ami mindig nagyon tiszta, hosszú és zárt, a végében egyetlen ablakkal. Végig csillogó linóleum borítja, és padlótól plafonig beépített fémszekrények szegélyezik, szóval olyasmi, ahogyan a modernséget harminc-negyven éve elképzelték.
Ha az indító hasonlatnál maradunk, és feltételezzük, hogy a dolgozó magyar nép egy alternatív valóságban antigravitációs kolóniát létesített egy gázóriáson, akkor azt mondanám, az albérletem valahol az úttörők holoklubja és az antigravitációs pingpong-terem között helyezkedhet el.