Barcelonát úgy raktuk össze, mint egy városnyi kirakóst. Addig csavarogtunk egy-egy negyedben, hogy az utcákból hézagosan összeállt a környék hangulata, aztán átmentünk a város valamelyik másik részébe, ott megismételtük ugyanezt, és így tovább, szóval pár nap alatt lett egy elnagyolt várospuzzlénk, amit rengeteg dologgal ki kell még tölteni legközelebb. Mindeközben rengeteg gyalogoltunk.
(Persze a Barcelona-készlethez már korábban megvolt egy csomó darab, filmekbõl, albumokból, gótikus-ködös spanyol regényekből – parkok, tornyok, sikátorok meg a kék ég –, de soha nem állt össze egyetlen nagy képpé; ezért akartam évek óta eljutni, csak valami mindig közbejött.)
Ott volt például a Barri Gótic, a Gótikus Negyed (nyilván ezzel kezdem, mi mással), a keskeny utcákkal, a váratlan sarkokkal és a szabálytalan terekkel. Mindenhol magas házak és erkélyek, azokon rengeteg növény. És szélforgók. Templomok meg öreg kapubejárók. Amikor pedig este lett, minden megváltozott, de csak egy kicsit, a kirakatokat fémredőnyök takarták, a lármás utcákból kontrasztosan üres sikátorok nyíltak, ahol a kapuk elé kitett szemetes zsákokat kerülgettük a csendben, és a kanyarok mögül néha újabb magányos turisták bukkantak elő.
(Az egyik délelőtt valahol itt láttuk meg a párhuzamos valóságból átlógott alteregómat. Az illető lezser vászoninget visel és reggelente leugrik a közeli kávézóba, aztán egy nagy üveg narancslével a kezemben megy issza írni a tetőtéri szobájába, ahol nincsen internet, mert úgy nem lehet dolgozni [– tette hozzá keserűen, a való életből merítve].)
A L’Eixample negyed, ahol a hostel volt, viszont cseppet sem kanyargós és sikátoros, sőt. A 19. században tervezték meg szigorúan vonalzóval, négyzetrácsba rendezett utcákkal és sugárutakkal. A kovácsoltvas lámpaoszlopok cirádái passzolnak Gaudí furcsa házaihoz, és rengeteg a zöld növény meg a fa, ami valószínűleg nagyon sokat segít abban, hogy Barcelona belső része nagyon barátságos helynek tűnik.
Többször nézelődtünk a Rambláról nyíló fedett piacon, ahol jégkásában hűtötték a préselt gyümölcslével teli poharakat, nyüzsgés volt, sajtok és sonkák, zöldség, gumicukor, gyümölcs, meg a magamfajtának örökké egzotikus rész, ahol ezerféle halat árultak és még lassan mozgó rákokat; egy H.P. Lovecraft kisregényre elegendõ csáp és tapadókorong kellette magát a pultokon. Innen kisétáltunk a Raval peremére, ahol a turisták mellett már mozognak a helyi erők, szemét van és graffiti, bár a modern városrendezés miatt itt még csak sejteni, milyen lehet az igazán rosszabb része.
Jártunk a tengernél, bár az első nap délutánján ebből annyi lett, hogy a kikötőben elhevertünk egy pálmafa alatt, a meleg kövön (a három óra alvás bosszúja). Két nappal később a part másik részére mentünk, a fövenyre, a napernyõk közé, de elégtelen felszereléssel érkeztünk és csak térdig gázoltunk a tengerbe.
Kétszer jártunk a város felett. Először a (Szent Euláliáról elnevezett) katedrális tetejére lifteztünk fel, a vízköpők fölé, ahonnan egészen a tengerig belátni a tetővilágot, ami mediterrán városhoz hűen lapos, és rengeteg a terasz, az art deco pavilon, az antenna és a villámhárító.
Másnap magasabbra, a Tibidabo-hegyre mentünk, amit a város legtöbb pontjáról látni, a tetejére épített katedrálissal együtt. Ehhez metróztunk, aztán az egykori villák között gyalogoltunk felfelé a kék villamos vonala mellett, végül felültünk a fogaskerekűre. De egyszer csak ott álltunk a magasban, a lábunk elõtt a várossal, a hátunk mögött a már említett álgótikus katedrális tömbjével és egy száz éves vidámparkkal, ahol verklizene szólt. (És azt hiszem, lehet ebben egy zafóni történet is az angyalokról, az ördögökről, és a spanyol kisfiúról, aki azért jött, hogy felüljön a világháborús repülőt mintázó játékra.
Mivel Spanyolországban a megszokottnál is súlyosabban tör ki rajtam a kávéfüggőség, rengeteg kávét ittunk. Ettünk is, egyszer a kedvenc húgomtól szerzett címen, ahol a tulaj komótosan nézte a focit a szomszédos asztalnál és remek paellát adtak meg tisztességes sangríát. Egyszer ettünk tapast egy turistáknak szánt helyen, bár attól maga az étel még jó volt; másnap a kikötõ közelében újráztunk, és hatalmas kupac fõtt kagylót meg tortillát kértünk a cafeteríában, ahol vágni lehetett a füstöt, csilingelt a játékgép és öreg helybéliek itták a pohárka borukat.
Az utolsó napot a Barri Góticóval zártuk. Délután még mindig új helyeket találtunk, ahol a kávézókban turisták ültek, a templom előtti kõpárkányon pedig öreg hobók és öreg kutyák aludtak; közben az egyik bárban atlétatrikós fickó játszott elektromos gitáron bluest. A másik téren már ránk esteledett, de a rögtönözött piacon még sajtot árultak és olívaolajat. A kövön ücsörögve sörözünk dobozból, turisták mászkáltak körülöttünk, mögöttünk csavargók beszélgettek, elõttünk egy fiú meg egy lány az új ikeás ágyat cipelte hazafelé és megérkezett a robogójával a pizzafutár, szóval búcsúképként teljesen összeállt a mediterrán tabló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése