(amelyben a szerző nosztalgiával gondol vissza a közelmúltra)

Rájöttem, hogy meg kell örökítenem a hétvégéimet, különben úgy húzódik vissza a nyár, hogy kizárólag csúnya, kellemetlen dolgok hevernek majd utána. Leszámítva a Szigetet, természetesen, de azon kívül csupa kellemetlenség, a költözés, teljesen váratlan kiadások (ebből nagyon sok), feszültség, aggódás, káromkodás (szintén sok), péntek éjjel zárba tört kulcs, ilyesmik.

Pedig az augusztus huszadikai, hosszú hétvége a szülővárosomban pontosan olyan volt, amit már most elő lehet szedni és nézegetni. (Így értékelődik fel az otthoni környezet: az ember ritkán jár haza és csupa jó dolgot csinál ott.)

Például előástam az öreg biciklit, ami önmagában még nem újdonság, viszont most pont azon a lakótelepen gurultam át vele, ahol a gyerekkoromat töltöttem. A filmes visszaemlékezések egyik kedvenc megoldása, amikor a főhős körül kiszínesedik a környezet, és ebből tudjuk, hogy az a múltbéli táj. Velem ez éppen fordítva történt, szürke toronyházakra és a murvás parkolókra emlékszem, erre most kiderült, hogy azóta színesre festették az épületeket, megnőttek a fák és egészen vidám az összkép, már amilyen vidám egy lakótelep lehet.

Persze mindezt igazából a múltidézéshez nagyon értő Bradbury epigonjaként kellett volna megírnom, a nosztalgia szépiaszínű szűrőjén át: a biciklit, ami kattogva, csattogva, sufnituningolt időgépként repít le a hegyről; vagy a felismerést, hogy ugyanazon a padkán döccentem meg az Áruház mellett, mint utoljára tizennyolc éve. Egy Bradbury-klóntól viszont kicsit furcsa lenne, hogy a főhős valójában kocsmázni megy az öreg járgánnyal, aztán teljes hangerőn üvölteti a Motörheadet a lejátszóban (már megint), miközben hazafelé hajt a kihalt éjszakai utcákon, mert az abszolút metál.

És ez még csak a csütörtök este volt. Pénteken a csajommal strandoltunk, lángost ettünk, hagytuk, hadd süsse a fejünket az utolsó igazán forró nyári nap, és nyakig merültünk a termálvízbe, ha mégis feltámadt az ősziesedő szél. Szombaton még messzebbre autóztunk, egy zöld arborétumba, ahol külön táblával jelölték a veszélyes ősvadont, ami gyanúsan emlékeztetett egy normális erdőre. Még megnéztük a természettudományi múzeumot is, itt utoljára általános iskolás koromban jártam, ezért az egész kisebbnek és kopottabbnak tűnt, de valószínűleg ugyanazok a kitömött állatok néztek ránk az illúzióerdőkből meg a vízfesték-ég alól, mint valaha régen.

A másik hétvége, amit meg kell örökítenem, az egészen friss, a múlt héten történt, amikor látványosan beköszöntött ősz. Most nem távolról indítottunk, hanem közelről – ezúttal Jud és woof jöttek, nem mi mentünk hozzájuk –, de ha túrázni nem is indultunk el, minden más ugyanolyan (jó) volt, mint júniusban, a társaság, a sajt, bor, a pálinka meg a beszélgetések. Nem is aludtuk ki magunkat másnap, ezért lazításképpen a várost jártuk, ettünk és moziba mentünk, hogy valamikor este itthon eldőljünk, miközben a képernyőn Rosencrantz (vagy Guildenstern) dobálta a pénzérméket a levegőbe.