(nUmb3r2)

Ha a mindennapjaimat vissza lehetne fejteni színtiszta kóddá (hogy nagy, zakatoló gépek nyomtassák leporellóra későbbi elemzés céljára), akkor a múlt hét végén furcsán erőteljes lenne életem számoszlopai között a háromszor öt jelenléte, mert

– a hétvégén volt a harmadik ötéves érettségi találkozóm (és ugyanolyan jól sikerült, mint az előző kettő, semmi feszengés vagy rongyrázás, szinte mindenki eljött, és úgy rákapcsoltunk, hogy hajnali egykor nagyon udvariasan köhécseltek az étteremben, mert egy órája már mentek volna haza, hajnali három és négy között pedig a kocsmában jelezték, hogy igazából régen bezártak), illetve

– éppen öt éve dolgozom játékfejlesztő/szövegíróként, és pénteken jelent meg a harmadik játékunk (Stratégia! Kereszteslovagok! Szaracénok! Izgalom! Alternatív történelem!).

Persze veszélyes gondolatmenet ez, mert hirtelen mindennek száma lesz: a mostanában elolvasott történeteknek, a naponta kötelezően lefordítandó betűmennyiségnek, a tervezett postoknak és cikkeknek, a kreatív dolgoknak, amikkel foglalkozni kellene, és ha számok vannak, akkor biztosan jelentenek is valamit, és…

Szóval egy filmben most jönne a rész, ahol ülök az asztalnál, kezemet a halántékomra szorítom, és ragyogó számok, sőt Számok nyüzsögnek a fejem körül, mint a darazsak, felvillannak, elhalványodnak, gyorsulva forog körülöttem a kamera, én pedig azt motyogom magam elé, hogy menjetek el miért nem hagytok békén már.