(lakások masszája)

Egy ideje már idegen lakásokkal álmodok, fényképekről ismert és személyesen látott szobákból épül a labirintus a tudatalattimban (– írta, és közben az Inception járt a fejében).

Két héttel ezelőtt még úgy gondoltam, váratlanul költözni kellemetlen, de úgyis akadnak normális alternatívák. Azóta döbbenetesen sok időt töltök az albérletkereső oldalakon, illetve telefonálással és mászkálással; eddig eredménytelenül. A határidő közeledik, a szorongás fokozódik, lassan semmi másról nem tudok beszélni és semmi mással nem foglalkozom szabadidőmben.

(Ha nem vigyázok, a csajom egyszer azzal fogad majd, hogy ez így nem mehet tovább. Hát nem látod – kiáltja, és drámaian elhanyatlik a hófehér díványon, amit addig még be kell szereznem –, mit tesz velünk a megszállottságod? Természetesen megbántva tagadok, ő azonban megnyitja a böngésző előzményeit: a kizárólag ingatlanokból álló, végtelen lista láttán összeomlok és zokogva megígérem, hogy ezentúl minden másként lesz. A szenvedély azonban nagy úr, ezért éjszaka kiosonok a nappaliba, és a sötétben, remegő kézzel válogatok a másfél szobás albérletek között.)

Mint a minap d. bölcsen megjegyezte, nem könnyítem meg a dolgomat. Ez igaz, valaha tényleg különösebb gond nélkül laktam kollégiumban vagy egy sötét udvar földszintjén, később pedig nagymamabútorok és kaktuszok között, de az nagyjából 13-15 évvel ezelőtt történt, azóta elkényelmesedtem és nehezen teljesíthető igényeim lettek. Most nem szívesen költöznék olyan házba, ahova nem szívesen járnék be sötétedés után, de olyan földszinti lakásba sem, aminek az ablakát két lépés választja el a barnára festett tűzfaltól (két szombati gyűjtés). Ráadásul megfelelő helyet találni nem lehetetlen, csak rendkívül nehéz: az egyik ilyet nem sokkal azelőtt adták ki, hogy odaértem, a másikat meg egy nappal a szóbeli megegyezés után.

Szóval kutatok tovább, építem a labirintust a fejemben.