(emergency – protocol – initiated)

Az elmúlt egy hétben bekapcsolhatott a szükségáramkör az agyam kreatív központjában, ahol egy ideje csak vörös fények villogtak, szirénák üvöltöttek és egy szenvtelen női hang számolt visszafelé a dekontaminálás kezdetéig.

Kipofoztam egy angol nyelvű flash fictiont (amihez whoisnot olyan remek illusztrációt készített, hogy alig várom a pillanatot, amikor az iromány kikerül a netre [még nem tudom, mikor]), aztán egy régebbi, hosszú írásomat szedtem elő, ami elméletileg hamarosan debütál a szélesebb közönség előtt. A hétvégén pedig egészen sokáig jutottam egy teljesen új novellában, és már onnan tudtam, hogy jó úton járok, amikor az összes régi tünetemet észrevettem magamon – oldalankénti identitásválság, pótcselekvésként mosogatás, folyamatosan osztódó új ötletek a fejemben.

És az olyan spontán kitöréseket se felejtsem, mint amikor a múltkor leültünk tapsival sörözni, és a második korsónál minden átmenet nélkül elmeséltem neki a dilemmáimat a történelmi fantasymmel kapcsolatban, és utána egy óráig beszélgettünk olyasmikről, hogy micsodák is laknak a várak alatt vagy a varázslók akkor akadémikusok-e; tapsi rengeteg hasznos ötletet adott és teljesen feldobott a lelkesedése.