(odakint a hideg)

Szakadozik a köhögésem, tompul a nyomás a fejemben, de tart még a megfázás, ezzel számomra hivatalosan is itt a tél. Ebből az ablakból most először látok havat, tompítja az éles betonperemek látványát, nem karcolják fel annyira az eget.

A múlt hét érdekes statisztikája, hogy nagyon sűrűnek indult, aztán egy kivétellel minden tervezett program elmaradt. Amit nem az utolsó pillanatban mondtunk le, az szétesett magától (ez volt a Metropia című animáció az anilogue fesztiválon, ahol öt perc után elvált egymástól a kép meg a hang, de legalább visszaadták a pénzt, és valahol illett is a film reménytelen, esős világvége-hangulatához; el is mentünk inni helyette.)

A negyedévente esedékes szombati szerepjáték-alkalom viszont utólag is megmentett mindent. A nyolcvanas évekbe helyezett történet a korszak klasszikus horrorjai előtt tisztelgett, mondjuk úgy, hogy megfakult színekkel, zajos hangeffektekkel meséltem a ködöt, a többiek pedig zseniálisan hozták a kisvárosi középiskola jellegzetes figuráit. Paradicsompirosan fröccsent a vér, sötét alak mozdult a tejüveg ablakon túl, és szürkére fonnyadt, halott kukoricamezők között menekült a szurkolókórus szőke cicababája.