(barcelona, első rész: a mozaik)

Barcelonát úgy raktuk össze, mint egy városnyi kirakóst. Addig csavarogtunk egy-egy negyedben, hogy az utcákból hézagosan összeállt a környék hangulata, aztán átmentünk a város valamelyik másik részébe, ott megismételtük ugyanezt, és így tovább, szóval pár nap alatt lett egy elnagyolt várospuzzlénk, amit rengeteg dologgal ki kell még tölteni legközelebb. Mindeközben rengeteg gyalogoltunk.

(Persze a Barcelona-készlethez már korábban megvolt egy csomó darab, filmekbõl, albumokból, gótikus-ködös spanyol regényekből – parkok, tornyok, sikátorok meg a kék ég –, de soha nem állt össze egyetlen nagy képpé; ezért akartam évek óta eljutni, csak valami mindig közbejött.)

Ott volt például a Barri Gótic, a Gótikus Negyed (nyilván ezzel kezdem, mi mással), a keskeny utcákkal, a váratlan sarkokkal és a szabálytalan terekkel. Mindenhol magas házak és erkélyek, azokon rengeteg növény. És szélforgók. Templomok meg öreg kapubejárók. Amikor pedig este lett, minden megváltozott, de csak egy kicsit, a kirakatokat fémredőnyök takarták, a lármás utcákból kontrasztosan üres sikátorok nyíltak, ahol a kapuk elé kitett szemetes zsákokat kerülgettük a csendben, és a kanyarok mögül néha újabb magányos turisták bukkantak elő.

(Az egyik délelőtt valahol itt láttuk meg a párhuzamos valóságból átlógott alteregómat. Az illető lezser vászoninget visel és reggelente leugrik a közeli kávézóba, aztán egy nagy üveg narancslével a kezemben megy issza írni a tetőtéri szobájába, ahol nincsen internet, mert úgy nem lehet dolgozni [– tette hozzá keserűen, a való életből merítve].)

A L’Eixample negyed, ahol a hostel volt, viszont cseppet sem kanyargós és sikátoros, sőt. A 19. században tervezték meg szigorúan vonalzóval, négyzetrácsba rendezett utcákkal és sugárutakkal. A kovácsoltvas lámpaoszlopok cirádái passzolnak Gaudí furcsa házaihoz, és rengeteg a zöld növény meg a fa, ami valószínűleg nagyon sokat segít abban, hogy Barcelona belső része nagyon barátságos helynek tűnik.

Többször nézelődtünk a Rambláról nyíló fedett piacon, ahol jégkásában hűtötték a préselt gyümölcslével teli poharakat, nyüzsgés volt, sajtok és sonkák, zöldség, gumicukor, gyümölcs, meg a magamfajtának örökké egzotikus rész, ahol ezerféle halat árultak és még lassan mozgó rákokat; egy H.P. Lovecraft kisregényre elegendõ csáp és tapadókorong kellette magát a pultokon. Innen kisétáltunk a Raval peremére, ahol a turisták mellett már mozognak a helyi erők, szemét van és graffiti, bár a modern városrendezés miatt itt még csak sejteni, milyen lehet az igazán rosszabb része.

Jártunk a tengernél, bár az első nap délutánján ebből annyi lett, hogy a kikötőben elhevertünk egy pálmafa alatt, a meleg kövön (a három óra alvás bosszúja). Két nappal később a part másik részére mentünk, a fövenyre, a napernyõk közé, de elégtelen felszereléssel érkeztünk és csak térdig gázoltunk a tengerbe.

Kétszer jártunk a város felett. Először a (Szent Euláliáról elnevezett) katedrális tetejére lifteztünk fel, a vízköpők fölé, ahonnan egészen a tengerig belátni a tetővilágot, ami mediterrán városhoz hűen lapos, és rengeteg a terasz, az art deco pavilon, az antenna és a villámhárító.

Másnap magasabbra, a Tibidabo-hegyre mentünk, amit a város legtöbb pontjáról  látni, a tetejére épített katedrálissal együtt. Ehhez metróztunk, aztán az egykori villák között gyalogoltunk felfelé a kék villamos vonala mellett, végül felültünk a fogaskerekűre. De egyszer csak ott álltunk a magasban, a lábunk elõtt a várossal, a hátunk mögött a már említett álgótikus katedrális tömbjével és egy száz éves vidámparkkal, ahol verklizene szólt. (És azt hiszem, lehet ebben egy zafóni történet is az angyalokról, az ördögökről, és a spanyol kisfiúról, aki azért jött, hogy felüljön a világháborús repülőt mintázó játékra.

Mivel Spanyolországban a megszokottnál is súlyosabban tör ki rajtam a kávéfüggőség, rengeteg kávét ittunk. Ettünk is, egyszer a kedvenc húgomtól szerzett címen, ahol a tulaj komótosan nézte a focit a szomszédos asztalnál és remek paellát adtak meg tisztességes sangríát. Egyszer ettünk tapast egy turistáknak szánt helyen, bár attól maga az étel még jó volt; másnap a kikötõ közelében újráztunk, és hatalmas kupac fõtt kagylót meg tortillát kértünk a cafeteríában, ahol vágni lehetett a füstöt, csilingelt a játékgép és öreg helybéliek itták a pohárka borukat.

Az utolsó napot a Barri Góticóval zártuk. Délután még mindig új helyeket találtunk, ahol a kávézókban turisták ültek, a templom előtti kõpárkányon pedig öreg hobók és öreg kutyák aludtak; közben az egyik bárban atlétatrikós fickó játszott elektromos gitáron bluest. A másik téren már ránk esteledett, de a rögtönözött piacon még sajtot árultak és olívaolajat. A kövön ücsörögve sörözünk dobozból, turisták mászkáltak körülöttünk, mögöttünk csavargók beszélgettek, elõttünk egy fiú meg egy lány az új ikeás ágyat cipelte hazafelé és megérkezett a robogójával a pizzafutár, szóval búcsúképként teljesen összeállt a mediterrán tabló.

(stop! summertime)

Csutortokon ejfelkor meg osszedobaljuk a hatizsakot, aztan alszunk harom orat. Utana ulunk egy repuloteren az oszben, aztan egy repulon az evszakok kozott, mig alattunk hegyek sodrodnak elfele, aranypartok es egy tenger, aztan ulni mar csak egy vonaton kell, de az a nyarba visz meg az eddig ismeretlen varosba. Egy nagyon kevesse reszletes terkeppel es kifejlett deneverosztonnel tajekozodva megis hamar megtalaljuk a hostelt, ahol nem, nem es nem alszunk el, onnantol pedig mar visz a felfedezes ereje. Ujabb orak, meg tobb kave, nagyon sok szuk, arnyekos utca, es mire esteledni kezd es elkezd kiutni a nem-alvas, Barcelona olyan, mintha mar napok ota itt lennenk.

(amelyben a szerző nosztalgiával gondol vissza a közelmúltra)

Rájöttem, hogy meg kell örökítenem a hétvégéimet, különben úgy húzódik vissza a nyár, hogy kizárólag csúnya, kellemetlen dolgok hevernek majd utána. Leszámítva a Szigetet, természetesen, de azon kívül csupa kellemetlenség, a költözés, teljesen váratlan kiadások (ebből nagyon sok), feszültség, aggódás, káromkodás (szintén sok), péntek éjjel zárba tört kulcs, ilyesmik.

Pedig az augusztus huszadikai, hosszú hétvége a szülővárosomban pontosan olyan volt, amit már most elő lehet szedni és nézegetni. (Így értékelődik fel az otthoni környezet: az ember ritkán jár haza és csupa jó dolgot csinál ott.)

Például előástam az öreg biciklit, ami önmagában még nem újdonság, viszont most pont azon a lakótelepen gurultam át vele, ahol a gyerekkoromat töltöttem. A filmes visszaemlékezések egyik kedvenc megoldása, amikor a főhős körül kiszínesedik a környezet, és ebből tudjuk, hogy az a múltbéli táj. Velem ez éppen fordítva történt, szürke toronyházakra és a murvás parkolókra emlékszem, erre most kiderült, hogy azóta színesre festették az épületeket, megnőttek a fák és egészen vidám az összkép, már amilyen vidám egy lakótelep lehet.

Persze mindezt igazából a múltidézéshez nagyon értő Bradbury epigonjaként kellett volna megírnom, a nosztalgia szépiaszínű szűrőjén át: a biciklit, ami kattogva, csattogva, sufnituningolt időgépként repít le a hegyről; vagy a felismerést, hogy ugyanazon a padkán döccentem meg az Áruház mellett, mint utoljára tizennyolc éve. Egy Bradbury-klóntól viszont kicsit furcsa lenne, hogy a főhős valójában kocsmázni megy az öreg járgánnyal, aztán teljes hangerőn üvölteti a Motörheadet a lejátszóban (már megint), miközben hazafelé hajt a kihalt éjszakai utcákon, mert az abszolút metál.

És ez még csak a csütörtök este volt. Pénteken a csajommal strandoltunk, lángost ettünk, hagytuk, hadd süsse a fejünket az utolsó igazán forró nyári nap, és nyakig merültünk a termálvízbe, ha mégis feltámadt az ősziesedő szél. Szombaton még messzebbre autóztunk, egy zöld arborétumba, ahol külön táblával jelölték a veszélyes ősvadont, ami gyanúsan emlékeztetett egy normális erdőre. Még megnéztük a természettudományi múzeumot is, itt utoljára általános iskolás koromban jártam, ezért az egész kisebbnek és kopottabbnak tűnt, de valószínűleg ugyanazok a kitömött állatok néztek ránk az illúzióerdőkből meg a vízfesték-ég alól, mint valaha régen.

A másik hétvége, amit meg kell örökítenem, az egészen friss, a múlt héten történt, amikor látványosan beköszöntött ősz. Most nem távolról indítottunk, hanem közelről – ezúttal Jud és woof jöttek, nem mi mentünk hozzájuk –, de ha túrázni nem is indultunk el, minden más ugyanolyan (jó) volt, mint júniusban, a társaság, a sajt, bor, a pálinka meg a beszélgetések. Nem is aludtuk ki magunkat másnap, ezért lazításképpen a várost jártuk, ettünk és moziba mentünk, hogy valamikor este itthon eldőljünk, miközben a képernyőn Rosencrantz (vagy Guildenstern) dobálta a pénzérméket a levegőbe.

(tömbösítve és hosszan: sziget 2010)

Az elmúlt két hét már most valószínűtlen masszának tűnik, mintha ez a sok minden tavaly történt volna, esetleg egy párhuzamos valóságban. (No, you think it's the future, but it's actually set in the past. / It's not Earth. / It's all a dream.) Ezzel jár, ha az albérletkeresés, -találás, a Sziget és a költözés nagyjából ugyanarra az egy hétre esik, és menet közben csak félmondatokat van idő leírni. Ezért most csak ülök itt, és maradok inkább a tömbösítésnél, de így is maratoni lett.

–1

A mínusz 1. napon bejutás előtt nem sokkal visszamondták a már megbeszélt albérletemet (később lett jobb, de ezt akkor nem tudhattam), késtem is háromnegyed órát, aztán a kapunál érvénytelennek találták a jegyünket, ezért echnattal még másfél órát álltunk sorban különböző helyeken, mire mégis átvergődtünk a hídon (egészen nosztalgikus élmény volt). Szerencsére felnőtt ember módjára kezeltem a szituációt, és az odabent tartózkodó barátaim, rosseb, schizo és a Vegyészmérnök formális üdvözlése után három másodperccel meg is ittam az első néhány pálinkát. A Kispál és a Borz három órás búcsúkoncertje az előzmények miatt stresszoldássá, majd össznépi mulatozássá fajult, vidáman tukmáltuk és/vagy locsoltuk egymásra a sört, néha újabb pálinkákat ittunk, valaki eltévedt és mindenki üvöltött, azt hiszem.
A Kispál és a Borz zenekart nagyjából tizenhat évesen kezdtem hallgatni a metálkodós / ipari / grunge zenéim mellett (– hebegte magyarázkodva), ezért a középiskolás és a korai egyetemista korszakom egyik meghatározó tartozéka lett, de az ezredforduló után elhanyagoltam őket, leszámítva az évente egy koncertet. Amennyire ezt a fenti tényezők miatt megítélhettem, a búcsú remek összegzése volt úgy mindennek. Masszív nosztalgiafaktorral, amit azért jelentősen oldott, hogy azok a barátaim, akikre nosztalgiával gondoltam volna vissza, ott dülöngéltek mellettem azokra a számokra, amiket abban a bizonyos korszakban együtt hallgattunk vagy énekeltünk a konyhákban, koncerteken, autókban és úton hazafelé, éjjel. Na jó, majdnem mindenki ott dülöngélt, egyvalakit leszámítva, de eshunak felmentése van (több ezer kilométernyi), és egyébként is, majdnem sikerült eljutnia.


Régen látott

A Sziget legfontosabb része számomra nem is a zene, hanem a szociális élet, mert ilyenkor találkozom ritkán látott barátaimmal. Szerdán transferatu és barátnője társaságában ittunk hajnalig, de előtte még egymás mellett ugráltunk vidáman a Madnessre (még egy zenekar, amit csak a Szigeten hallgatok meg, de ott már másodszorra). Az egy éve nem látott adryrekával a The Hives alatt szerveztünk találkozót, és nem sokkal később olyan ismerőseim is felbukkantak, akikről nem csak azt nem tudtam, hogy kint vannak, hanem azt sem, mi van velük. Hétvégén az örökös szombati sztárvendég, MAC mutatta be az elkényelmesedetteknek (a közeli söröspultok kínálatát okosan felhasználva), hogyan kell úgy inni, mint régen, déltől hajnalig; a maximum pontos gyakorlatot kecses és elegáns elhanyatlással zárta egy padon, mint a nagykönyvben.

És meg kell említenem Pablo nevű spanyol barátomat is, mert nyolc évvel ezelőtt nála és családjánál laktam Madridban pár hónapot. Pablo előtte és utána Budapesten élt egy darabig, aztán elment világot látni és utoljára Dél-Amerikából jelentkezett néhány éve, szóval mi sem természetesebb, hogy szerdán kaptam tőle egy üzenetet, hogy találkozzunk a Szigeten. Na, erről van szó.

Metál

Többek szerint nekem szeretnem kellene az Iron Maident (vagy legalábbis jobban, mint a Kispált), mert többször és sokáig volt hosszú hajam, metálzenekaros pólóm, a legtöbb zenében, amit hallgatok, torzított a gitár, és még karika is jutott a fülembe; de valahogy mindig elkerültük egymást, csak a lemezborítóik hagytak bennem mély nyomokat kölyökkoromban. Ezért szombaton lucia kitalálta, hogy korrepetálni fog minket AnnGellel Iron Maidenből, így elmentünk a Nagyszínpadhoz, ahol lucia néha olyanokat mondott, hogy most jön a népzenei motívum vagy elmagyarázta, miért szerethettem volna fogékonyabb koromban az aktuális számot. Fogékonyságomat bizonyítandó léggitároztam, abszolút nem gúnyból, de azt hiszem, rajongó nem leszek most már.

Horizontot tágít

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amire valaki elvonszol, hogy ezt látnod kell, idén Bright ragadott magával a Soerii & Poolek bulijára. A névadó duó mellett volt luchadormaszkos billentyűs, csirkének öltözött ember, kézen álló törpe, sztriptíztáncosnők és vízipisztolyból locsolt abszint. Meg legalább két szám, amit utána napokig lehetett üvölteni a Hilltopnál az első két palack után. A negyven perces beállás mondjuk majdnem eltántorított.

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amit teljesen véletlenül hallasz meg, mert hajnal van és éppen eszel valamit egy padon, hogy ne fájjon a gyomrod, és a szomszéd színpadon megszólal a zene. Odamész, megnézed, ott ragadsz. Ez lett idén a B-terv.

És minden Szigeten akad egy csomó zenekar, akiket meg akartál nézni, de későn értél ki, berúgtál, éppen beszélgettél, máshol jártál, és az idén sem volt ez másként.

Nem szomorú vasárnap

A vasárnap ismét igazolta, hogy mindig az utolsó este a legmozgalmasabb. Aznap láttam a legtöbb koncertet, meglepetésvendégekkel találkoztam, például Lammal, akiről ott derült ki, hogy civilben már leveleztünk, kilátogatott d. (akinek egyik ifjú ismerőse éppen a Kispál-búcsúról lelkesedett, ezért kiszámoltam, hogy akkor jártam az első koncertjükön, amikor az illető megszületett; a mécses azonban csak kicsit később tört el [nem], amikor szóba került decensen őszülő halántékom).
Közben vettem időkibővítőt a Hilltopnál (kevés szódával, palackban) és végigjártam a Muse, a Fear Factory és a Yeasayer koncertjeit, hogy az utolsó Muse számra még visszaérjek, majd egy fatörzsnek dőlve fogadjam a többieket, akik felváltva ugráltak, léggitároztak és énekeltek, illetve büszkén hallgattam, hogy a csajom Muse-on a tömeg tetején szörfölt. Később hatalmas vihar kerekedett, leszakadt az ég, isolde pedig hihetetlen győzködések árán rávett a különösen ütős meggypálinka megkóstolására, ennek is köszönhetően az ideig Szigetet (is) azzal zártuk, hogy vállalhatatlan zenékre mulattunk.

(gyors lista mindenfélékről)

Mert emlékeztetnem kell magamat, hogy az élet nem csak napfényes, hahotázós lakáskeresés, hanem kőkemény andalgás, sörözés és szociális élet.

Szóval az elmúlt másfél hétben történt olyan is, hogy a Duna mellett ültünk az árnyékban, ahol lapos kavicsokkal próbáltam kacsázni a vízen, aztán cápaméretű hekket ettünk, hogy megidézzem a gyerekkori nyarakat.

Az egyik este pedig filmekről meg forgatókönyvekről beszélgettünk szakértő barátommal; közben egyre lelkesebbek lettünk, és nagyon sok forró teát kellett meginnom, mert túl sokat beszéltem fájó torokkal.

Múlt szombaton rá kellett jönnöm, hogy reneszánszukat élik a budapesti romkocsmák. Azt hittem, pár éve leáldozott a mozgalomnak, idén viszont szinte egymásba érnek az új helyek a belvárosban, és Budapest közepe lassan egyetlen hatalmas romkocsmává változik majd. Ez a kép akkor jutott eszembe, amikor whoisnot és razzor társaságában söröztünk a Fogasház nevű intézmény belső udvarán. A név alapján egy Clive Barkeres helyre számítottam, és a Fogasház tényleg olyan, csak a hasonlat nem ijesztő-undorító, hanem groteszkül komor értelmében. Szóba került mindenféle izgalmas téma, és egy ponton razzor (aki többek között a biotech-bionformatika-futurizmus stb. témában értekező www.biopunk.hu ura) olyan érdekeseket mondott a sufnilaborokról, hogy az elhangzottak kombinálódni kezdtek a fejemben egy hirtelen jött vízióval (ahol egy szemcsés videófelvételen Budapest pudvás szíve felgyorsítva mállik, pusztul és omladozik). Bárcsak jobban bármit értenék a tudományhoz, most írhatnék egy tényleg aktuális témára épülő sci-fi történetet.

Vasárnap Bright vendégeiként teszteltük az 1982-es kiadású Pac-Man táblás játékot, ebből akár számítógépes játékot is lehetne csinálni, mondta a mr. a a második játszma környékén; később szóba került a sok megevett bogyó és a Pac-Man emésztése. Utána pedig rászoktattuk L-t és alie-t a BANG! című, méltán kedvelt westernes-pisztolypárbajos kártyajátékra.

Már most olyan, mintha mindez hónapokkal ezelőtt történt volna. Közben itt a Sziget, ami alapvetően felborítja a tér és idő törékeny egységét.

(lakások masszája)

Egy ideje már idegen lakásokkal álmodok, fényképekről ismert és személyesen látott szobákból épül a labirintus a tudatalattimban (– írta, és közben az Inception járt a fejében).

Két héttel ezelőtt még úgy gondoltam, váratlanul költözni kellemetlen, de úgyis akadnak normális alternatívák. Azóta döbbenetesen sok időt töltök az albérletkereső oldalakon, illetve telefonálással és mászkálással; eddig eredménytelenül. A határidő közeledik, a szorongás fokozódik, lassan semmi másról nem tudok beszélni és semmi mással nem foglalkozom szabadidőmben.

(Ha nem vigyázok, a csajom egyszer azzal fogad majd, hogy ez így nem mehet tovább. Hát nem látod – kiáltja, és drámaian elhanyatlik a hófehér díványon, amit addig még be kell szereznem –, mit tesz velünk a megszállottságod? Természetesen megbántva tagadok, ő azonban megnyitja a böngésző előzményeit: a kizárólag ingatlanokból álló, végtelen lista láttán összeomlok és zokogva megígérem, hogy ezentúl minden másként lesz. A szenvedély azonban nagy úr, ezért éjszaka kiosonok a nappaliba, és a sötétben, remegő kézzel válogatok a másfél szobás albérletek között.)

Mint a minap d. bölcsen megjegyezte, nem könnyítem meg a dolgomat. Ez igaz, valaha tényleg különösebb gond nélkül laktam kollégiumban vagy egy sötét udvar földszintjén, később pedig nagymamabútorok és kaktuszok között, de az nagyjából 13-15 évvel ezelőtt történt, azóta elkényelmesedtem és nehezen teljesíthető igényeim lettek. Most nem szívesen költöznék olyan házba, ahova nem szívesen járnék be sötétedés után, de olyan földszinti lakásba sem, aminek az ablakát két lépés választja el a barnára festett tűzfaltól (két szombati gyűjtés). Ráadásul megfelelő helyet találni nem lehetetlen, csak rendkívül nehéz: az egyik ilyet nem sokkal azelőtt adták ki, hogy odaértem, a másikat meg egy nappal a szóbeli megegyezés után.

Szóval kutatok tovább, építem a labirintust a fejemben.

(new season will premiere this fall)

Nem szeretek költözni, tudom, senki sem szeret, de túl gyors a tempó: három nyár, három lakóhelyváltás. Mintha egy tévésorozat ritmusában élnék, ahol a showrunnerek minden évadban radikálisan újítanak a díszleteken (pedig az sok pénzbe kerül). Lassan beérném azzal, ha legfeljebb a főcímzenéhez nyúlnának.

A költözéssel az is baj, hogy indiszkrét kérdéseket hoz elő, például meddig akarod ezt csinálni?, és a válaszban olyan szavak szerepelnek, mint lakásvásárlás, jövőkép, gúnyos kacaj.

A fentiek megírása közben egyébként végig furcsa deja vu kerített hatalmába, amíg rá nem jöttem, hogy a tavaly ősszel írtam valami egészen hasonlót – csak nem ide – az életem és a tévésorozatok különös párhuzamairól. Úgy tűnik, bizonyos dolgok nem változnak, illetve ideje újabb komplikált hasonlatokat találnom az életemre.

(lenne szíves átfáradni a másik blogba egy pillanatra?)

Ha a bizarr szakmákat – például a rákhalászok vagy kanadai favágók életét – bemutató tévésorozatok végre elérnének a műfordítókig*, akkor a luciánál tartott közös brainstorming nyugodtan lehetne egy bevezető epizód.

Eredetileg részletesebben akartam írni arról, hogy kedden felkerestük luciát a hegyen (ahol örök ősznek és éjszakának kellett volna lennie, de mégsem) és a többieket elnyomva, hangosan szakmáztunk, viszont lucia azóta olyan tökéletesen összefoglalta az egészet, hogy csak linkelni tudom. (A kattintás túlsó végén múltbéli csődörök és védtelen fordítóagyak.) Itt van.

* „mai adásunkban ritka szavakat zsigerelnek és a szinonimák között turkálnak!”

(a vándorló palota)

Tulajdonképpen borítékolható volt: a mostani albérletbe közel egy év halogatás után már behúzattam a netet, mire másfél hét alatt kiderült, hogy váratlan okok miatt a tulajdonosnak szüksége lesz a lakásra, és hamarosan mehetek tovább. Még nem száz százalék (ez egyszerre jó és rossz, reménykedés és tervezés szempontjából), de elég valószínű.

Nyilván nem a net a lényeg, nincsen hűségnyilatkozat, viszont mennyire jellemző.

Eszembe is jutott a tavalyi keresgélés, az idegesség, az egyre közeledő határidő, a polcokra gombostűzött csipketerítők, a nagymamabútorok, a kaktuszok, az idegenszag. De leginkább arra a lakásra emlékszem, ahonnan a leggyorsabban távoztunk, mert olyan volt, mint egy öregember nyomasztó álma – David Lynch bármikor leforgathatott volna egy komplett filmet a nappaliban, csak előtte szólnia kellett volna a díszleteseknek, hogy csináljanak valamit, mert ez így túl komor.

(cookies need love like everything does)

A sokat emlegetett szakmai ártalmak miatt rég feketére kérgesedett a szívem, nyilván ezért találom émelyítően szuperaranyos-görcsösenvidámnak a „kellemes dolgok” címre hallgató lánclevelet. Ebben hosszú listába gyűjtik az élet apró örömeit – akkorákat nevetni, hogy az arcod is belesajdul, vagy a füvön sétálni, amikor öntözik, nem is beszélve az aranyos kölyökkutyák tutujgatásáról. A minap éppen ezeket az ellenérzéseimet taglaltam a kocsmában (ahol felmerült, hogy akik ilyen leveleket küldözgetnek, valószínűleg órákon át lamentálnának a vizes cipőjükről, ha át kellene sétálniuk a fellocsolt gyepen), amikor Zyro megkérdezte, milyen lenne a darkfentezisikeríró/fordító listája az élet apró örömeiről.

Az alapvető dolgokat szerencsére gyorsan összeszedtük a többiekkel:

– megcsodálni a novemberi homályból kibukkanó templomtornyokat és kőcsipkéket
– hosszasan gyönyörködni egy esőben ázó ipari létesítmény látványában (lehetőleg bezárt gyár legyen [egy ködben úszó, ódon város szélén])
– amikor végre sikerül felszámolni az egyik kényszervállalkozásodat
és
– amikor egy év elteltével a könyvkiadó végre kifizeti a tartozását.

Kiindulási pontnak jó is lesz.

(felhőroncs, bicikli, nyár)

Nyár van, ezért estefelé szoktam futni a szigeten, nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hőség helyett maximum fülledt és nehéz a levegő. Különösen akkor, ha előtte egy gyors vihar végigveri a várost. Ez történt hétfőn is, de hazafelé legalább láttam olyat, amit utoljára évekkel ezelőtt.

Most a hídról néztem a magányos felhőt az égen, bámulatos roncsként úszott a Hold előtt és időnként felsistergett a gyomrában egy-egy villám. Egy haldokló villanykörte pislákol így, mégis kinéztem belőle, hogy mire teljesen sötét lesz, utoléri a zivatarflottát a messzeségben.

Nyár van, ezért múlt szombaton hajnalban biciklivel gurultam végig a szülővárosomon. Utoljára három éve csináltam ilyet, hazafelé mégis a középiskolás emlékek jöttek elő, amikor még volt olyan, hogy nyári szünet és biciklivel jártam kocsmázni meg hajnali ötig tartó maratoni szerepjáték-partikra. A kihalt utcák akár a múltban is lehettek volna, az autópilóta zökkenő nélkül navigált át a park melletti szuroksötét ösvényen. Cycling down memory lane.

Nyár van, ezért elkínzottan bámulom a betűk hűlt helyét a képernyőmön, és hideg dinnyét szeletelünk kis darabokra, és rozéfröccsöt iszunk éjjel a Városligetben és nagyon, nagyon melegünk van, amikor az éppen nálam nyaraló macska befészkeli magát közénk, de nem mozdulunk, mert hallod, dorombol.

(félig üres vagy félig nem)

Régebben úgy gondoltam, a sors a jó dolgokat azonnal kompenzálja valami rosszal, de mostanában...

Ugyan már, kit akarok becsapni, nyilván még mindig így gondolom. Ha a tökéletes júniust szinte azonnal követi a nagyon fogfájós hét (azt pedig pár rendkívül kellemetlen óra a fogorvosi székben, és még nincsen vége), plusz a feltámadó kreatív hullám teljes halála és egyéb bosszúságok, nehéz nem hinni az elméletben.

Viszont megkopott a régi magabiztosság. Erősödik a hang, ami higgadtan megjegyzi, hogy a fogfájás a júniust is elronthatta volna, de nem tette, majd célzatosan rámutat pont az utóbbi egy hét pozitívumaira. Amikor a csajommal elmentünk randizni (még mindig szoktunk ilyet), vagy csak úgy ücsörögtünk egy kőpárkányon a nagyon nyári alkonyatban; vagy éppen Tapsi meghívására egy svéddel meg egy finnel keveredtünk spontán pálinkázásba, és ott a szombat is, amikor az ősnövényzettel benőtt, gangos kocsmaudvaron váltottuk meg a világot rosseb, schizo és TJ társaságában.

Már a pesszimizmus sem a régi.

(a júniusról, amit a küszöbön hagyott egy jóakaróm)

Gondolkodtam a minap ezen a júniuson, mennyi minden történt, számolgattam, ez tényleg most lett volna, meg az, sőt amaz is? Végül rájöttem, hogy a június egy nagy ajándékdoboz volt a születésnapomra, az a fajta, amiből nagyon sokáig csak pakol az ember kifelé, aztán amikor elkezdené összeszedni a dolgokat (mint teszem most én), akkor meg nem fér vissza a fele sem. Teljesen lehetetlennek tűnik, miképpen sikerült több hónapot belezsúfolni durván negyven napba (mert nagyvonalúan hozzácsapom a május utolsó pár napját és a július elejét)?

Sok mindenről írtam, és van, amiről nem. A tengerről csak érintőlegesen, a félszigetre épült városról semmit, pedig ott a házak ajtajáig ért a víz, macskaköves utcákra esett a langyos eső és sirályok mászkáltak a kőpárkányon. Nem említettem a borfesztivált a szülővárosomban, ahol az angol vendégek megtudták, hogyan itat egy igazi magyar nagybácsi. Elsikkadt a mr. a partija a nyári napforduló közelében (nem tudatosan szerveződött így, de utólag könnyű meglátni az okozatot az enyhén véres húsok, a pogány rítusok és a gangon dohányzás között). Közben az esős monszunévszakból lassan kánikula lett, ami három dolgot jelent, barátok, sör és kerthelyiség.

Igazából ebből még ki akartam hozni valami olyasmit, mennyire örültem ennek a júniusnak, köszönetet akartam mondani a családomnak és a barátaimnak, de innen csak egy lépés lenne, hogy hálálkodjak a producernek, a stábnak és a rendezőnek is, vagy leírjam azt a gyűlölt szót, hogy pörgés.

(nem, a róka nem átvitt értelemben értendő; a róka az egy állat)

Amikor múlt szombaton, szürkület után életre keltették a tábortüzet a kollégák, addigra a pataknál már ereszkedett lefelé a ködszerű félhomály és folyamatosan kerülgetett minket egy számítónak tűnő róka. Ebből ott helyben ki lehetett volna hozni egy mágikus történetet a céges hétvégére érkező játékfejlesztőkről, a különös erdőről és a beszélő ravaszdiról, de a kreativitás nagyon hamar inkább vidám népdalok éneklésére szűkült. Utólag persze csábító a gondolat, hogy egy darab sült hússal és két vércseppemmel esetleg rávehettem volna a jószágot, hogy hűséges inasom legyen és együtt induljunk kalandokra a fákon is túl, ahol fantasy-szerzőként szerzett tapasztalataimmal próbálom megoldani a mesebeli királyságok problémáit, de így sem volt rossz. És még a patakba sem esett bele senki.

A céges pihenés egyébként kifejezetten jól sikerült, azzal úgysem nagyon lehet mellélőni, ha a csapatépítést a közös ivás, evés és másnaposság garantálja. Az egyetlen problémám az, hogy nem néhány évvel ezelőtt került rá sor, amikor még többen voltunk.

(magaddal hoznád az ébrenlétbe, de)

Nagyon ritkán álmodok igazán álomszerű dolgokat, sokakkal ellentétben (különös tekintettel a filmek vagy könyvek szereplőire, akik ilyenkor furcsa logikájú, mégis valóságos helyzetekbe keverednek). Ma éjjel viszont teljesen összefüggő történet részese lettem, ahol még az is felmerült bennem, hátha nem valóság az egész, viszont megcáfoltam. Ettől lett igazán hihető az öreg, sötét, de barátságos ház és ezért volt nagyon, nagyon magányos dolog küldetésre indulni a másvilágon.

Olyan pedig sohasem történt, hogy ébredéskor azonnal leírom az egészet egy füzetbe, most mégis ezt csináltam. Közben a vörhenyes hajnalból rendes reggel lett, és kétségbeesetten éreztem, hogyan csorog el az álom életszerűsége, mint víz a rosszul tartó dugó mellett. Aztán visszaaludtam és jöhettek a szokásos összevisszaságok.

(fikcióturista bárhol)

Először járok olyan hotelben, amit hivatalosan még meg sem nyitottak.

Ez csak elsőre furcsa érzés – amikor megáll az autó, sehol egy lélek, az épület túl csendes, túl sötét a szemerkélő esőben. Aztán kijönnek értünk, elmondják, hogy csúszott a nyitás, de welcome, és bent minden csillog, vagy az utolsó suvickolásra vár, az étteremben felpakolt székek, a kanapékon még soha, senki sem ült, az egyik oldalszárny előtt létrák, munkagépek.

Ez az a pillanat, amikor izgalmassá válik az egész. Mintha betévedtünk volna a kulisszák mögé, a meg sem született szálloda formálódó valóságába, ahol valahol már bábozódnak a leendő történetek és még képlékeny minden.

(ezért istenek meg legendás hősök járnak ide lakni, mert egy éjszaka itt még annyi ideig tart, ameddig ők akarják és fizethetnek lélekkel, kártyával vagy tenger alól felhozott arannyal)

Aztán felbukkan még pár vendég, akik szintén idő előtt kaptak szobát, a varázs megtörik. Maradnak a hétköznapi pozitívumok, minden nagyon csendes, tiszta, újdonságszagú, és például tudom, hogy senki sem aludt még az ágyamban.

(égiháború, fiktív kalap)

"Egész héten szöveget írtam, délelőtt megáztam, már megint szakad az eső, és még a koktél sem hideg?!"
— meggyötört játéktervező egy másik meggyötört játéktervezőnek péntek este

Napok óta borzalmas küzdelem zajlik a háztetők felett. Zivatart követ napsütés és fordítva, néha morajlás hallatszik messziről, fenyegetően. Egy csatamezőre járok futni, az égi háborúban kiontott felhőnedvek hatalmas tócsáit kerülgetem a szigeten.

Talán ezért is lett ilyen furcsa ez a hét, kapkodós és fejfájós. Egy ostromlott város mindennapjai a változó frontvonalak között.

A hétfő este viszont maga volt a nyugalom. Egy belga sörözőben ültünk kettesben, nagyon sötét és nagyon vörös söröket ittunk, és beszélgetés közben a rézholmikat néztük, a fabútorokat, a régi reklámplakátokat a falon; a zene gramofonlemezeket és cigarettázó dívákat idézett. Nem meglepő, hogy az este egy pontján finoman átsodródtunk egy történetbe, ahol puhakalapom lett, meglazított nyakkendőm és pimasz modorom, amiért kaptam egy szelíd fiktív pofont, aztán visszatértem Afrikából és egy automobilos üldözés után egyfedelű repülőgéppel szálltunk a tenger felé.

(szájban zömök)

Tavaly júniusban az esők után mentünk pincetúrára, és Pécs körül olyan harsányan zöldellt a táj, mintha tévedésből újra elindították volna a tavaszt. Idén kánikulában érkeztünk, ezért nem gyalogoltunk a természetben, lustán hagytuk, hadd vigyen a vonat Villányig. A forróság arra kifejezetten alkalmas, hogy az ember még jobban értékelje a behűtött rozét, a vízpermetet fújó ventillátorokat, a lugasokat meg a pincéket.

Most, hogy második alkalommal élvezhettük woof és Jud pazar vendéglátását egy hétvégére, határozottan kezdtek kirajzolódni egy formáló hagyomány alapvetései, például megint rengeteg sajtot ettünk, pástétomszerű dolgokat, rétest meg csilis babot (nem egyszerre). Újra hangos felolvasást tartottunk a helyi borkultúra lapjából, ahol olyanokat mondanak, mint

szép aranysárga színvilágból jön a határozott vajas, füstöltsonkás illat, mégis körtés-barackos gyümölcsös jelleget is felfedezhetünk benne.

Idén – akárcsak tavaly – az aktuális számból választottunk mottót. A bizarrul hangzó szájban zömök nyerte azt a megtiszteltetést, hogy a résztevők láncpostjainak legyen a közös pontja*. Érzem, hogy missziót teljesítünk, mert ha kellően kitartóak vagyunk, évek múlva szlenggé válhatnak a címeink, ez aztán szájban zömök, öcsém, mondják majd az utcán, a zsaruk hogy távolról indítottak már.

Az talán egyértelmű, hogy ittunk sokat, de szépen elosztva, később lekéstünk egy vonatot, ezért szocreál kisfilmet idézve a kihalt állomás épületében adtuk körbe az egyik pincészet borát, de végül visszajutottunk Pécsre, ahol éppen fesztivál zajlott, sokan tolongtak az utcán, szólt a zene, mi pedig középkori romokon ülve még eltüntettünk egy üveggel valahogyan. Másnapra nem is maradt más, mint az alkoholmentes levezetés, a világ dolgainak kibeszélése és a hazamenetel.

* woof és BePe – aki idén már velünk tudott tartani – felmentést kapott, a többiek itt olvashatóak: AnnGel, Jud (képekkel) és Tapsi.

(ha nem tudjuk, mit ajándékozhatnánk a környezetünkben élő poshmodern darkfentezi sikeríróknak)

Csak egy pónit szerettem volna születésnapomra, helyette kékes-lilás nyári zivatart kaptam, ami éppen hörögve, morogva kúszik a házunk felé a városon át. Gyorsan ki kell találnom, mit esznek a viharok és elférnek-e az ablak alatti zugban.

(voltak hajók is)

Tegnap este tizenegykor még a barátaimmal ültünk a Duna partján a kőkorláton, mögöttünk hársfák, előttünk az elöntött rakpart, velünk átellenben a Parlament. Turisták jöttek és mentek, érdeklődő kutyák szimatoltak a víznél, kis csoportokba verődve beszélgettünk, Vid pedig vadul gépelt a laptopján. Szóval majdnem úgy néztünk ki, mint egy üdítőital, életmódmagazin vagy mobilnet reklámja, csak rengeteg munka lett volna leretusálni a kompozícióról a sok sört és cigarettát.

A képen ráadásul nem látszott volna a víz illata, meg az sem, hogy abban a néhány órában a lépcsőkről, a szalagkorlátokról, a felfestésekről előttünk vonult vissza a folyó.

Az ilyen esték miatt szeretem mégis a nyarat.

(városálom)

Tegnap éjjel a taxi hátsó üléséről néztem az ismeretlen utcákat, és megint az jutott eszembe, hogy minél hosszabb ideig élsz egy városban, annál különösebb érzés azokra a részekre tévedni, ahol még sohasem jártál. Minden részlet ismerős, a táblákon a betűk, a házakon a kopás, a felüljárók, a kukák, a színek meg a sínek, összességében mégis teljesen idegen, főleg éjszaka. Ilyen lehet várost álmodni.

Az álomszerű hangulat megteremtésében egyébként sokat segített, hogy indulás előtt gyorsan lehajtottam még egy utolsó tequilát a különböző alkoholok mellé, hiszen akkor jó ötletnek tűnt (sohasem az). Tegnap parti volt ugyanis az L-nél, ahol nagyon sok ember fért el viszonylag kis helyen, mert egyszerre jelentek meg az L régi és képzeletbeli barátai, mármint mi, hogy alie-t plagizáljam. „A bloggerek, igaz?”, kérdezte valaki, mások óvatosan megpróbálták megtudni, mi is az blog és mennyi időt kell naponta dolgozni vele, kicsit olyan érzés volt, mintha lenne egy egzotikus szakmánk (ami mellesleg jó).

(posztamszterdam)

A múlt héten főleg társadalmi életet éltem, sörrel és irodalmi áthallásokkal. Az egyik alkalommal AnnGellel és Renierrel közösen védtük H. P. Lovecraft munkásságát (hibáit is elismerve) Búvárzenekar és Tapsi ellenében, akik egy ponton nem átallottak halszerű párhuzamokkal élni a nem euklideszi rettenetek mesterével kapcsolatban. Igaz, ezt komoly alapozás előzte meg, ahol kitárgyaltuk az angol kísértethistóriák máig működő megoldásait, illetve az áltörténelmi romantikus regények mintájára – ahol a vad viking/indián/kalóz beleszeret a jámbor/vadóc/ranchtulajdonos kisasszonyba – kitaláltuk, hogy még a rendszerváltás körüli ponyvaáradatban meg kellett volna honosítani a magyar változatot, a mongol hódítós/törökbasás/labancezredeses romantikus regényt*.

* (ilyenkor szokott kiderülni, hogy ezek már régen léteznek)

A másik találkozót kissé félrevitte egy felvetésem, miszerint minden scifi-témájú játékfranchise címébe kell legalább egy X betű. (A kezdeti ötletroham után, témától teljesen függetlenül bármikor felharsanhatott a kórus, hogy aha, algofex, aha, mexokás!). Azért beszéltünk másról is. És söröztünk.

A hétvégén kiderült, hogy az özönvizeket követő első napsütéses napon az erdőben futni maga a tinihorror-filmélmény. Vagy minimum a film kezdő jelenete: magányos alak rohan a sűrű aljnövényzetben, a nyomában a szörnyetegek, és ha csak egyszer megáll, azonnal vége, felfalják, kiszívják a vérét.
Nyomorult szúnyogok.

A hetet végül azzal zártam, hogy elmentem megnézni egy hastáncbemutatót. A csajom – mint fellépő – félt, hogy biztosan unatkozni fogok, de felhívtam a figyelmét, hogy éppen amiatt kellene aggódnia, mert alulöltözött hölgyeket nézek, akik csábosan lejtenek előttem; remélem, ezzel sikerült eloszlatnom a kétségeit.

Közben akadtak még negatív fejlemények fordításügyben, pozitívabbak írásügyben, de ezekről majd máskor.

(preamszterdam)

Levették az ország arcáról a rászorított, szürke esőpárnát, még mielőtt teljesen megfulladt volna. Úgy pislogok a hirtelen fényben, mint aki hónapok óta nem látott ilyesmit, pedig két héttel ezelőtt egyszer már nyáriasnak tűnt az idő.

Az ráadásul egy olyan hétvége volt, hogy három napig eltartott. Belefért egy születésnapozás, egy szerepjáték-parti – évekig tiszta voltam, de újabban alkalmi visszaesőnek számítok –, ami a játékosaimnak hála remekül sikerült, mert a nyomasztó háttérhez jól passzoltak a téboly szélére sodródott kormányügynökök tarantinós konfliktusai (fekete öltöny, meglazított nyakkendő és egy különös őszi erdő).

A hétvége harmadik napján moziba mentünk és végre megnéztük a 9 című filmet (ez az animációs 9). Célközönségnek éreztem magamat, mert volt benne posztapokaliptikus romváros, gyárak, hatalmas gépek, gyönyörűen aprólékos látvány, szereplőnek meg sok életre keltett rongybaba, bár kissé túl jól lőtték be az ízlésemhez, ezért sem felnőtt-, sem gyerekfilmnek nem nevezném. A rétegfilmek határozott előnye, hogy csak mi ketten voltunk a moziban, ami remek dolog, bár megkértem a csajomat, hogy nevessen a nem vicces részeken, pusmogjon, esetleg telefonáljon, mert nem vagyok hozzászokva a nyugodt szórakozáshoz, de nem tette. Aztán elmentünk az Állatkertbe.

(A múltkor az okkult hímzőegyletben megemlítettem, hogy mi így ketten még nem jártunk az Állatkertben, mire fagyos szemrehányással néztek rám; már utaztunk a Libegőn, mondtam megsemmisülve, de mentegetőzésem nem hatotta meg őket.)

Általában felemás érzéseim vannak az állatkertekkel kapcsolatban. Egyrészt bezárt állatok laknak ott, a ketrecek mellett mindenhol kijózanító ismertetők lógnak, kihalófélben, visszaszorulóban, veszélyeztetett, utolsó példány. Valójában a látogatók egy része zavar igazán, mint az etetni tilos tábla előtt álló vastag nyakú orkok, akik éppen azt tanítják a gyerekeiknek, hogyan kell chipset hajítani a majmoknak. Aztán amikor mégis eljutok az Állatkertbe, az ellenérzéseim hamar elmúlnak, és ez most is így történt.

(amszterdam)

Végre eljutottam Amszterdamba: a (z egészen hosszú) hétvége remek volt, a város majdnem olyan, amilyennek képzeltem. Csendes csatornapartok, hidak és nagyon vékony, nagyon magas házak. A víztől alig centikre parkoló autók, lakóhajók tetejére kipakolt fotelek. Rengeteg leláncolt bicikli és a lassítás nélkül suhanó biciklisek. A coffeshopok környékén gomolygó tömör fűszag. Kávézások az utcára kitett székeken meg kocsmatúra, kedvenc húgom és E. társaságában. Általánosan vidám hangulat. Piacon vásárolt sajt és kenyér.

A szálloda szintén egy vékony és magas ház volt (azt hiszem, valaha így kerülték ki az épületek alapterületére vonatkozó szigorú szabályokat; az emeletre szűk és majdnem függőleges lépcső vezetett, ekkor hősünk megértette, hogy a házak homlokzatából kiálló rudak a bútorok bejuttatására szolgálnak). Valahol a határvonalon helyezkedtünk el a belváros és a vöröslámpás negyed között, ami még az éjszakai kocsmatúrán sem látszott olyasminek, amit a név sugallt: az utcán hömpölygött a kedélyes tömeg, lármás angolok ittak a pubokban, decens idős hölgyek és amerikai csoportok ballagtak a fétisboltok mellett, szóval egészen mellékesnek tűnt, hogy nagyon alulöltözött lányok pózoltak a piros fénnyel megvilágított ablakokban.

Közben szombat délután a tavaszból hideg ősz lett, de olyan meggyőzően, hogy meg kellett néznem az előző napi képeket, jól emlékszem-e a napsütésre. (Addigra sikerült összefotóznom egy vizuális közhelygyűjteményt a belvárosról, mínusz szélmalom meg tulipán.) Néztünk replikaként felépített vitorlás hajót a szakadó esőben, sorban álltam Rembrandtért, söröket válogattunk egy boltban legalább száz különböző fajtából, és a végén még a légiközlekedés sem okozott problémákat (a hónapokkal ezelőtt beszerzett repülőjegy előnye a baráti ára, a hátránya, hogy közben véletlenszerűen vulkánok törnek ki és ilyesmik).

Az alvás lassú eróziója

Négy nap után lassan feltűnik, hogy valami nincsen rendben, és úgy csorog el az alvásra szánt idő, mintha hajszálrepedés lenne az éjszakáimon. A belső óra minden reggel makacsul ugyanakkor ébreszt, ami korán van, miközben tolódik át a hajnalba az időpont, amikor végre képes vagyok elaludni. A tünetek fokozatosan súlyosbodnak. Először kevésbé hat a második kávé, aztán a harmadik sem működik, nehezebben koncentrálok a lefordítandó mondatokra és egyre többször ütök mellé a billentyűzeten. Ráadásul folyamatosan fúrják a betont a lépcsőházban, kisgyerek bömböl az emeleten, a világból ebben a négy napban kiveszett minden, ami kicsit is a tavaszra emlékeztetett. Kegyetlen az ég, viharos szél hordja a hideg esőt, hiába van május, annak is közepe, amikor egy héttel ezelőtt még kézben szorongattuk napközben a kabátot. Közben pedig nem hagy békén egy történet formálódó csírája, amiben a fekete tündérek zeppelinje valóságzátonyra fut egy budapesti lakótelepen.

Úgy képzelem, hogy az egyik pillanatban még egy formálódó fantáziavilágban szállítják az első őszi viharokat, majd a következőben fülsértő recsegéssel-ropogással akadnak meg a magyar rögvalóság egyik kilógó betontömbjén. A jármű megfeneklik egy lakótelepi lépcsőház alagsorában. Odakint éppen napfényes májusi hajnal van és csend.

A bíbor és arany zeppelin teljesen kitölti a biciklitároló és a szemétledobó aknája közötti folyosót, azonban a nagy része így is a lett-volna-térben pihen, a tervrajzokról végül kitörölt helyeken. A hajó oldala több ponton felhasadozik, a kormányos fülkéjéből postaládák lesznek, a kapitány szalonjában száraz levelekké változnak a díszes párbajtőrök. A raktérből kiszabadult viharok pillanatok alatt szétfutnak az egész országban. A napfényes május váratlanul őszbe fordul.

A kapitány járt már fantáziát vesztett valóságokban, és tudja, hogy hamarosan tovább kell állniuk, különben mindannyian varjakká változnak. Így is kell nekik négy nap, mire a zeppelin üzemkész állapotba kerül. A hajó fikciómérnökei addig mindent megtesznek, hogy elkerüljék a feltűnést. Ebben az időszakban senkinek sem jut eszébe lemenni az alagsorba. Akik hallják a szerszámok zaját, azt hiszik, a szomszédnál kezdődött megint a felújítás, mindig egy emelettel távolabb.

A zeppelin üzemanyagtartályait a lakók álmaiból elszivattyúzott percekkel töltik fel. A vihargondozók az elszökött rakományt édesgetik vissza. A zivatarok először rájuk sem hederítenek – saját fogalmaik szerint remekül szórakoznak, fákat csavarnak ki, vezetékeket tépnek le, árvizeket okoznak, de nagyon lassan azért mégis sikerül a raktér felé csábítani őket.

Az induláshoz azonban még mindig hiányzik egy indítótörténet, ami visszalőné őket a valóságból a fiktív térbe, ahová tartoznak. A fikciómérnökök hosszasan vitáznak: mit tegyenek, ha itt nincsenek dokkok, ahol megfelelő történetet adnának alájuk a hivatásos mesélők.

És nem csak számukra fogós ez a probléma, én is elakadok ezen a ponton. Ebből így nem lesz sztori, és végül az egészet félreteszem aznapra.

Ma reggel kipihenten ébredek, másfél órával később, mint amit a belső vekkerem mostanában rám kényszerített.  A viharos időjárás közben barátságtalanná szelídült, majdnem elállt eső, lenyugodott a szél. Senki sem fúr a házban. Hétvégére jó időt mondanak.

Juhász Viktor, 2010. május 18.

Ha valakinek úgy tartaná kedve, a villámnovella a Creativ Commons licensszel vihető. (Nevezd meg - Ne add el - Ne változtasd)

(a foglalkozási ártalmakról ismét)

Tegnap valamit elkezdtem írni ide arról, hogy nem bírom kialudni magamat mostanában, a házban folyamatosan fúrnak és novemberi, gyilkos szél csapkodja a hideg esőt az ablaknak, erre villámnovella/flashfiction lett belőle, valóságzátonnyal meg vihargondozókkal.

(az archívum a tanúm, nem az első eset)

Egészen beborult az ég, mire kora este elindultam a cégtől, fokozatosan szürkülő felhők préselték a májusi fülledtséget az öreg utcákba. Két sarokra a céltól már csöpögött az eső, abban a pillanatban pedig, hogy megérkeztem a térkövekre kitelepített asztalokhoz és köszöntem a luciának, a tetők fölött átcikázott egy villám.

…ha már az előző alkalommal szóba került, milyen mellékhatásai lehetnek, amikor valaki huzamosabb ideig dolgozik nyers, tisztítatlan darkfentezivel.

(Később nem villámlott többet és nem esett az eső sem; még van remény, úgy tűnik.)

(a hagyományőrzés fontosságáról)

Kiváló hétvégét zártunk, hagyományosan, ezt ennyi május elsejei elvonulás után ki lehet jelenteni. Kényelmes szállás a falu szélén, ahol az erdő van (a falu állandóan más, de mindig van mellé erdő), béke volt, napsütés, maximális hangerőre tekert madarak, barátok, és persze a kemény munka, hiszen az a sok pálinka nem issza meg magát egyedül, ezért kora délutántól késő estig elszántan pusztítottuk a készletet. Közben szórakozásképpen fát vágtunk, krumplit pucoltunk, tüzet raktunk, főztünk vagy társasjátékokkal ütöttük el az időt. Másnap pedig várat néztünk, ami szintén majdnem mindig kötelező gyakorlat.

A helyi duglászfenyőkről amúgy rögtön az jutott eszembe, hogy jé, ezek a fák nőnek Twin Peaksben is; a szállás pedig, a meredek dombetetőn álló épületünk (az erkély fölé erősített mohos szarvasagancsokkal) adta magát, hogy cikázó villámot képzeljek mögötte az égre. Ezt teszi az emberrel, ha túl régóta tréningezik arra, hogy egy napon poshmoderndarkfantasysikeríró/fordító legyen. Tisztára olyan ez, mint veszélyes anyagokkal dolgozni, csak nekem az asszociációs központom mutálódott.

(download / in progress)

Lássuk csak.

– a könyvfesztiválon ülök a Millenáris parkjában a barátaimmal a füvön; ismerősökkel beszélgetek az egyik standnál; újabb barátok érkeznek; a közelben sörözésre kerül sor.

– megindul velünk a libegő a János-hegy tetejére, a talpunk alatt házak, fák, lépcsők és ösvények; a hátunk mögött Budapest egyre nagyobbra terpeszkedik és toronyházakat növeszt, nyilván a sok hirtelen napfénytől; a nyakunkat tekergetjük, hogy lássuk.

– letérünk az ösvényről és hirtelen csend lesz az erdőben; mintha csak mi ketten lennénk itt, meg a madár, aki magában beszél.

– az év első estéje egy nyitott kerthelyiség lugasában.

Ezeket gyorsan lementeném abba a mentális mappába, ahonnan majd a megfelelő technikai fejlődés után az emlékképekből rekonstruálnak egy remek tavaszi hétvégét.

(ezt szeretem így tavasszal)

Megyek az esőben, és amikor felnézek a belvárosi tetőkre meg a párkányokra, málladozó szobrok arcáról csorog rám a víz. De semmi gótikus borongás, még az ég színe is fémesen világos, inkább békebeli és ódon minden. Ruganyosak a lépteim, egy furcsa pillanatra egyszerre sustorog az eső a valóságban és a zenében, amit hallgatok.

Másnap maradnak a felhők, de nem esik, és olyan illata van a levegőnek, mint amikor kölyökkoromban a hosszú tél után végre kitolhattam a biciglit a tárolóból.

(memória, meteorológia)

Nagyon mélyen alszom mostanában, pedig ez ritka, és néhány napon belül sokadszorra álmodok a középiskolai osztálytársaimmal

(de nem olyat, mint tavaly ősszel, amikor egy külvárosi romkocsmában mulattam velük, amíg egyszer csak tudatosult bennem, hogy nem az osztálytársaim, sőt nem is hasonlítanak rájuk, ellenben vámpírok, de ezen a ponton elrepültek, felkelt a Nap, és egyedül maradtam a hideg, nyári hajnalban, a gyártelepek között)

ráadásul bizonyos szavakra, színekre, illatokra újabban azonnal és élesen országokat, városokat, embereket dob fel a tudatalattim, de jó dolgokat, semmi borongós nosztalgiázás. Tegnap a kocsmában váratlanul megszólalt egy régi Cure-lemez, azonnal tizennégy évet ugrottam vissza az időben.

Tulajdonképpen nem meglepő ez, tavasz van és sokat esett mostanában az eső, ilyenkor úgyis minden szaporán iparkodik elő a nyirkos, tapadós feketeségből, a kertben gombák, csigák meg giliszták, a memóriám elfeledett sarkában az emlékek.

(Sokat firkálok a füzeteimbe, amikor esik az eső.)

(summa)

Pénteken a barátaimmal kocsmákat figyeltünk meg természetes budapesti közegükben, először egy néhai áruház szétbontott emeletén, a füstüveg táblaablakok mellett üldögélve, egy kerülettel később pedig egy régi bérház átszabott szobáiban. Ettől szombatra enyhén másnapos lettem (talán a tömény-sör kombinációnak is lehetett némi köze hozzá), de délre egészen hamar elmúlt, mert az ablakban napfény volt, a konyhában kávéillat, a lábamban kellemes izomláz, a monitoron meg egy szinte teljesen lefordított regény. Délután ráadásul csinos lányok táncoltak csak nekem meg a spanjaimnak egy rendezvényen, amire elmentem drukkolni a fellépőknek.

A vasárnapból leginkább az a magától értetődő mozdulatsor maradt meg, amikor a hazalátogató húgommal egymásra néztünk, megfogtuk a kávésbögréket és lerogytunk sorozatot nézni, mint nagyjából két éve, amikor sokszor meglátogatott, hogy ne üljek a lakásban mogorván és egyedül. Erről eszembe is jutott, azóta mennyi minden változott a pozitív irányba, például hamarosan egy éve lesz annak, hogy mentem haza egy hídon éjszaka, vörös volt a Hold és egyáltalán nem fáztam a vékony kabátban, biztosan a sok vigyorgás miatt.

Hétfőn megérkezett az eső meg a hűvös levegő, de még erről is csupa jó dolog ugrott be (zöld fű, vörös téglaházak, a friss, vizes illat mindenhol, plusz műanyag pohárban gőzölgő tea, tejjel és cukorral). Ezek után szinte borítékolni lehetett, hogy a kedd nem lesz jó, nem is lett az, és ezzel nagyon feldicsértem ezt a dühítően ócska napot, de gyorsan a hétvégemmel kezeltem magamat, és most, az utolsó betűk környékén már érzem, hogy hatott a gyógyszer.

(hosszú, csapongó)

Létezik az a horrorfilmes fordulat, amikor szegény túlélő nyomorultak már tényleg leszúrták, feldarabolták, olvasztóba dobták a szörnyet, de még gyanúsan nem virradt meg a reggel. És valóban, egyszer csak felhangzik a vészjósló zene, aztán valahonnan ismét a nyakukba szakad a rém. Hát ilyen érzéseim vannak az idei téllel kapcsolatban.

A minap az archívumot túrtam, mert tudni akartam, mit csináltam egy adott év adott napján, ami nem derült ki, ellenben rádöbbentem, milyen kiszámíthatóvá vált a blog öt év alatt (plusz a törölt időszakok). Lassan évszakot lehet igazítani hozzá. Ha például túlbonyolított hasonlatot írok a tavaszról, utána nagyjából egy hónap fagyos szél, eső és szürkeség következik (a nyár jele az egzisztenciális pánik, az őszt a motivációhiány miatti kesergés jelzi). Arra is rá kellett jönnöm, milyen jó, hogy nem tavaly március van. Annál már csak az a jobb, hogy tavalyelőtt március sincsen.

(Most márciusban volt eddig egy túl rövid teszt-kocsmatúra, sok könyv, új zenék, tópart nádassal és kékesfekete vízzel, egy népes találkozó, ahol sokat ittam és a kelleténél kevesebbet beszélgettem egy csomó emberrel, pedig akartam.)

A legfrissebb hír pedig az, hogy összetűzésbe keveredtem a domináns renddel és dacoltam az autoriter hatalom által önkényesen felállított sémákkal. A rendőrségről érkezett levél ezt úgy fogalmazta meg, hogy szabálytalanul parkoltam. Egy vidéki város peremén. Egy zsákutca végében. Éjfélkor.
Ez több kérdést felvet, egyrészt nem tudom, miért voltam éppen ott szabálytalan, másrészt az is rejtély, miért egy több megyével távolabbi város rendőrkapitánysága küld nekem levelet, harmadrészt ki lehetett az éber illető, aki arra járt és a sok parkoló autó közül engem talált meg magának. De legalább semmi sem akadályozza gengszter-hip-hop karrierem beindítását, és első klipem rögtön be is mutatja majd a súrlódásomat a törvénnyel. A szám címe DEAD End lesz, egy parkolóban fogok a spanokkal integetni (természetesen több kiló fuksz lóg majd a nyakamban). A kamera ráközelít a lábamra, amikor keményen rátaposok a forgalom elől elzárt területre, Yo dawg, cops ain’t no tellin’ me where I put my ride in da muthafu’kin’ hood, mondom majd, és ujjammal formázok fegyvert a közlekedési táblának, pak! pak! pak!

(tudom, mit tennél valamelyik nyáron)

Néptelen tengerparton kellene állni és hallgatni a sirályokat. Macskaköves sikátorban ballagni a katedrális felé a délvidéki forróságban. Az északi szélben hangával borított dombok között autózni, jéghideg tavakba mártani az ujjakat. Igazi szaunában izzadni, kolostorokat nézni a ködben, kávét rendelni árkádok alatt, gyalogolni, ülni, füzetbe írni csak úgy.

Nem nyugdíjbiztosítós reklámfilmhez írom össze ötleteket, csak megtaláltam a fejemben a régi listát a tervezett utazásokról. Nem fenyeget a veszély, hogy bármelyik megvalósulna, bár több esély van rá, mint például tavaly volt. Nem mintha ez bármit jelentene, de a tudat vigasztaló.

És akkor távlati tervnek ott van még az L-től elirigyelt "lólépésben és cikkcakkban abban a hatalmas országban, az óceánon is túl" fantázianevű projekt, amihez már csak sok szabadidőt, rengeteg pénzt és vízumot kellene szerezni, ha, egyszer, majd.

(coming to a world near you)

Javában zajlik a tavasz tesztvetítése, még sokszor karcos az ég, sistereg a hang, csúszkálnak a hőfokok, néha elmegy, aztán visszatér a napfény, és javasolnám, hogy a végső vágásnál mindenképpen hagyják ki a hideg szelet, de amit eddig láttam, azzal elégedett vagyok.

(nothing says i love you / in a nerd way / like...)

Ölhetnék sárkányt, győzhetnék le fekete lovagot, kitanulhatnám a Szél Tizenhárom Útját egy tibeti kolostorban, hozhatnék messziről csillagot, ékkövet, kitalált állatokból darabkákat, de egyiket sem találtam elegendő kihívásnak, ezért nem maradt más: addig nem nézem meg a Big Bang Theory új részeit egyedül, amíg a Hölgy haza nem tér az óceán túlpartjáról.

(winter nowhereland)

Péntek délután még annyira tél volt, hogy a külvárosokon túl a vonat legalább tizenöt percig száguldott a végtelen, fehér semmiben, mintha karbantartás miatt az összes megjeleníthető objektumot kikapcsolták volna a világban. Pedig csak egy töltésen haladt a szántóföldek között: lent, a földön vastagon állt a hó, az ég színtelen volt, és a köd miatt nem látszott a határvonal a kettő között. Még egy árva bokor sem törte meg a nagy semmit. Aztán újra felbukkantak a fák, városok jöttek, pályaudvarok, gyárak a derengésben, de a szürreálisan intenzív tél-élményt már nem tudták feledtetni.

A tél egyébként fontos eleme volt a tervnek, mert még tavaly december végén találtuk ki, amikor térdig gázoltunk a hóban a Margitszigeten és vacogva arról álmodoztunk, hogy ilyenkor egy fürdőhelyen kellene ülni a meleg vízzel teli medencében. A terv a hétvégén maradéktalanul teljesült, még a záradéka is, mert egy befagyott tó is került, nádassal, kacsákkal, partra húzott vitorlásokkal, ahová ki lehetett sétálni a melegből, csak úgy a kontraszt kedvéért.

Szombaton, éjfél után pedig történt valami a téllel (a rosszullétek mindig a hajnali órákban érkeznek, miért lenne egy évszak a kivétel), mert este még mart a szél, vasárnap reggelre viszont kisütött nap, a levegőnek már majdnem tavaszillata volt, és a vonatúton hazafelé alig lehetett látni hófoltokat.

(életkép naptárral és varázsitallal)

Úgy járunk körbe a laptoppal meg a netbookkal a lakásban, mint egy információvadász törzs harcosai, és ádáz hajsza folyik egy védtelen wifihálózat után. Ravasz préda, hol eltűnik, majd feltűnik, az utolsó pillanatban surran ki a kezükből, de végül beszorítottuk az ablakba és most mohón tömjük magunkba az internetet.

Métellyel a múltkor kitaláltuk, hogy ha a New York-i tűzoltók adhatnak ki képes naptárat a testület válogatott tagjairól nőknek, akkor valószínűleg tátongó piaci rést töltene be a darkfenteziírók hasonló vállalkozása. A tizenkét szerencsés szerző gótikusan keveset takaró, de méltóságteljes öltözetben pózolna katedrálisokban vagy sírkövek között, esetleg behavazott, sötét udvarokon meg ködös gyártelepeken. Gépeléstől izmos felkarok, setét álmoktól parázsló szemek! És egy ilyen naptárban természetesen mindenki Mr. November lenne.

Azt pedig már régen meg akartam osztani a világgal, hogy az Alaptábor nevű törzshelyünkön az egyik ágyas meggypálinkát pontosan olyan formájú, zömök palackban adják, mint a varázsitalokat az összes számítógépes játékban. A pirosas szín alapján healing potionre vagy berserkeritalra tippeltünk, ezért le kellett tesztelnem. Szerintem gyógyított.

(akciófilmváros)

A nyolcvanas évek ugyan mélyen lerakódott a tudatalattimban, mostanában mégis szivárognak elő képek, néha zenék is (igen, az a dobgéphangzás), vagy aktuálisan az akciófilmvárosok ideája. Mert a nyolcvanas évek akciófilmjei mintha teljesen egyforma amerikai metropoliszokban játszódnának, függetlenül attól, minek hívják éppen. Nincsenek élhető terek, csak párával megült hátsó utcák, sikátorok, sodródó szemét, graffiti, tűzlétra; sokkal hosszabb az éjszaka, mint a nappal, és legtöbbször a néptelen sugárutakon túl, a háttérben ragyognak a kivilágított felhőkarcolók. Vagy a neonfeliratok.

Ha a történet a jövőben játszódik, a város akkor sem sokat változik. Legfeljebb magasabbak lesznek a tornyok, több a fekete üveg és sokkal szebben izzanak a neonok.

[Akkoriban a neon volt a jövő, az világította be az esős cyberpunk metropoliszokat. Mégis jobban járt, mint a zöld betűk a monokróm képernyőkön, a dohányzó hősök vagy a foncsorozott napszemüveg, és nekem még mindig elsősorban a jövő fénye marad, és csak másodikként (sőt paradox módon) a múlt, a nyolcvanas évek szimbóluma.]

(15 feet of pure white snow)

Valódi tél lett megint erre a hétvégére, amikor színtelen az ég, magasan áll a hó és ettől hatalmas lesz a csend; ezt hiányolhatják azok, akik a „hol vannak már azok az igazi régi telek?” kérdéssel siratják ifjúságukat (és most valószínűleg vadul szidják az időjárást).

A valódi tél újabb felvonása tegnap délután érkezett, nagyjából abban a percben, amikor leszálltam a fővárosból érkező vonatról, a szakadó hó pedig nagyon gyorsan és alaposan a vidéki kúriát a dombon, amitől azonnal eszembe jutott Stephen King Ragyogás című regénye (jó, sövénylabirintus nincsen a kertben, de igényem lenne rá).

A Ragyogás az én esetemben egyébként is sok szállal kapcsolódik a télhez. Amikor angolul olvastam negyedikes gimnazistaként, akkor éppen hetente kétszer ingáztam Budapestre az egyetemi felkészítőre, és a fejemben azóta is remekül kiegészítik a regény képeit (behavazott szálloda a hegyen, magány, vadon, kihalt terek) a regény olvasásának a képei (hideg november, üres, kopott délutáni vonatok, a tóparti üdülőövezet lezárt házai és a szürke, hideg víz).

Hogy a tél-Ragyogás-gimnázium asszociációs láncot visszazárjam az elejére, a középiskolás éveimről meg nagyon sokszor jut eszembe a tél, mert akkor költöztünk a kertvárosba és azon a télen szakadt le az óriási havazás. Át is élhettem újra a régi szép időket, amikor ma reggel másfél óra alatt kiástam a házat a hóból, beöltözve, fújtatva, sajgó izmokkal és verejtékezve, bár a macsós imidzsen valószínűleg sokat rontott, hogy Sherlock Holmes hangoskönyvet hallgattam közben angolul.

(olvasod, és nosztalgia)

Julia began to play a game that entailed travelling on the tube and randomly popping out at stations with interesting names: Tooting Broadway, Ruislip Gardens, Pudding Mill Lane. Usually the above-ground reality disappointed her. The names on the tube map evoked a Mother Goose cityscape, cosy and diminutive. The actual places tended to be grim: takeaway fried-chicken shops, off-licences and Ladbrokes crowded out whimsy. (Her Fearful Symmetry)

Ez a bekezdés Audrey Niffenegger új könyvéből van (ő Az időutazó felesége című nagyszerű regény szerzője), amit isoldétől kaptam kölcsön, és viszonylag ritkán szoktam idézgetni, de ez a részlet, ami a Londont felfedező amerikai lányról szól, majdnem egy az egyben elkapta azt, amit évekkel én is éreztem a városban az első két hétben.*

(Jó lenne megint arrafelé járni. És ha ott vagyok, meg kell néznem a Highgate Cemeteryt. Tulajdonképpen miért is nem néztem meg eddig?)

isolde ismertetője a regényről

* némi Neil Gaimanes felhangokkal, főleg akkor, amikor rendszeresen az Islington negyed Angel nevű metrómegállójánál szálltam fel a földalattira (obskúrus utalás, ha valaki nem olvasta a Neverwhere című regényt).

(ilyen volt, ilyen lett)

Hó van még mindig, bár a lenti téren már olyan vékonyra taposták, hogy foltokban kikopott, mint a szőnyeg egy leharcolt albérletben. A lyukakon átlátszik a igazi város, a hóesés előtti –  olvadás utáni világ, ami szürke és csúnya.

(A múltkor három nap alatt négyszer jártam meg a főváros-vidék távot, és közben váratlanul leesett a friss hó. A kontraszt tévéreklámért  kiáltott: csinos nő fogja az országot, a kamerába mutatja, villog a felirat, hogy előtte, gyors vágás, aztán jön az utána, ahol ugyanaz a táj, csak fehér, és egy csapásra élhető helynek látszik minden, a falvak, a városok, még a senkiföldje is a sínekkel, gyárakkal meg raktárakkal is, eltűntek a sebek, a foltok, az egészségtelen színek. Felirat: HÓ™.)

Azon is gondolkodtam, hogy azért nem írok-e, mert nincsen miről, vagy csak megint nincsenek meg a szavak, amikkel írni lehetne. Valahol a kettő között van az igazság. Ki kellene találnom, mit kezdjek szegény ötletszilánkokkal a fejemben, valami nagyon széttört odabent, történetek roncsai között bóklászok, de már azt sem tudom, eredetileg egyáltalán épek voltak-e. Szóval a szokásos, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Egyéb: Mostanában jó megint sokat olvasni. Utazni sem lenne rossz.

(noiz rennt)

Hideg van, hó és jég, kénytelen voltam majdnem két év után ismét edzőterembe menni, hogy fussak, pedig eddig szabadon száguldoztam a vadonban, mint a természet zabolátlan kreatúrája. A régi hely egyébként egy pincében volt, ezért ott nem fordulhatott volna elő az, hogy váratlanul egy régi barát integet felém az utcára néző panorámaablak túloldaláról, másrészt az előző teremben nem szereltek kisméretű tévéképernyőket a futópadok elé. Másfél éve nem nézek tévét (ez nem a szokásos túlzás, egy évig nem volt készülékem se, most ugyan van, de kikapcsolva, mert nem jön bele a falból a delej, mármint nem az áram, hanem a műsor), ezért igazi kultúrsokként ért a negyvenvalahány csatorna. Miután leküzdöttem a nagyon erős belső késztetést, hogy a Nóta tévére fussak, maradtam a kapcsolgatásnál, és hatvan perc alatt a következő következtetéseket vontam le: kikapcsolt hanggal is azonnal felismerhetőek a magyar popszakma hímjei, mert még mindig rég letűnt görényfrizurát hordanak (felül tépett, oldalt kiborotvált), a híradóból egy téli napon annyi derül ki a nagyvilágról, hogy esik benne a hó; nagyon elszoktam a szinkronizált sorozatoktól; és továbbra sem fogok előfizetni semmire.

(net nélkül felgyűlik, 3: csikorgó város)

Mostanában fémesen döngő, utána hosszan súrlódó hanggal áll meg velem a metró, cyberpunk gyárvilágra gondolok ilyenkor, low-tech arénaharcok kürtszavára, rozsdás csarnokokra. Aztán feljövök a hideg estébe, és a közeli irodaház tetején a szellőzőkből gomolyog a meleg levegő, egyforma szögben hajlanak meg a vastag páraoszlopok és szabályos sorokat alkotnak a fekete háttér előtt, ettől az egész épület filmszerű, a sok egymásra dobált üveg- és kőkocka átalakul az elképzelt világ egyik minisztériumává.

(net nélkül felgyűlik, 2: évekről)

Érdekesen alakult ez a 2009. Nagy hátránnyal indult, mert fekvőgipszben kezdtem, viszont életem eddig legrosszabb évét követte, ami azért elég alacsonyra tette a lécet. Munkafronton nem lett jobb, csak rosszabb: mindazt a jót, ami szakmailag történt tavaly (mert volt munkám, nem is kevés; hihetetlen, de megjelent a King Arthur és jelenleg jó kritikákat kap; lejött az online Rost magazinban egy egypercesem, amit szeretek), elnyomta a sok negatívum. Most éppen megint nagyon elegem van a fordításból (pontosabban a körülményeiből), nem látom, merre vezet a játékfejlesztés, már az emlékét is elfelejtettem a pénzügyi stabilitásnak és egyáltalán nem írok semmit.

Ezt ellensúlyozva azonban egyszer csak elkezdtek történni remek dolgok is, ráadásul kitartottak végig. Külföldek és belföldek, tópartok és vonatok, plédek a földön, lábnyomok a hóban, meg rengeteg más, ami finoman, de határozottan áttolta a tavalyi évet a kellemes tartományba. Maradhatna ez a tendencia.

(net nélkül felgyűlik, 1: a szilveszterről)

Még az év végi okkult hímzőszakkörben arról beszélgettünk suematrával, ki hol fog szilveszterezni, valahogy így:

noiz: Hosszas kihagyás után a barátaimmal bulizunk a Városomból. Lassan többen vagyunk Budapesten, mint ott, alakul a diaszpóra.
suematra: Helyi specialitásokat fogtok enni, a saját nyelveteken beszéltek és saját zenéitekre táncoltok?

Ez nagyjából így is történt. Igaz, a táncot nem tudom, mert a hajnali részek kissé homályosak. Pedig nagyon szolidan kezdtünk, de a későn érkező D., aki számos szilvesztert látott már velünk, annyira megdöbbent a józanságunkon, hogy pironkodva nekiálltunk inni. Ezután viszonylag a papírforma szerint alakult minden, részemről kásás hangú észosztással, majdnem-elalvással az első metrón, illetve a délelőtt tizenegykor, ébredéskor (az ágyamban, nem a kocsiszínben) még valószínűsíthetően alkoholos állapotban, ami viszont semlegesítette a másnapot.

A hétvégét a lassú regenerálódásra szántuk, kellett hozzá egy évadnyi sorozat bedaralása és a Moon (Hold) című film spontán megtekintése moziban. A Moon teljesen jó scifi, és (szerintem) remek példája annak, milyen az, amikor a szűkös költségvetés, a kevés szereplő és a szűk terek használnak a történetnek.

(karácsony, düh, béke, zombik)

A karácsonnyal egy ideje meglehetősen felemás a viszonyunk. A tavalyi nagyon rossz volt (fekvőgipsz), a tavalyelőtti pedig bizonyos értelemben sorsfordító (magánélet), ezért idén úgy kerülgettük egymást a szeretet ünnepével, mintha egy fehér bundájú szép, nagy kutya lenne, ami régen barátságosan viselkedett, aztán két alkalommal is megvadult és csúnyán viselkedett.

Az előjelek annyira idén sem voltak biztatóak, mivel a múlt hét elején az egyik könyvkiadónak sikerült elsőként elérnie évtizedesnél hosszabb pályafutásom során, hogy azt mondjam, akkor innentől nem fogunk többé együtt dolgozni. Az ok részletezésétől eltekintenék, mert egyrészt személyes, másrészt mondjuk nyolc évvel ezelőtt (még lelkesen és optimistán) én is csak vállat vontam volna miatta. Azóta viszont az összes kiadónál tapasztalható problémák – az állandó tartozások, illetve a felismerés, hogy a pontosan és jól elvégzett munka semmit sem számít – a kényszervállalkozóság szépségeivel kombinálva teljesen megsemmisítették az ingerküszöbömet a könyves szakmában. Ironikus módon egy novellám éppen most kapott volna zöld utat a kiadó magazinjában, de hát ez van, majd lesz vele valami (vagy nem), és kicsit sajnálom azt a három jó regényt, amit így nem fogok lefordítani jövőre, de azt hiszem, ezzel is képes leszek együtt élni valahogyan.

A heppiendes része a történetnek annyi, hogy az affér végül nem rontotta el a karácsonyt, örülhettem a hazalátogató húgomnak, a családomnak, Anngelnek, aki hősiesen viselte krízist, illetve a barátaimnak, akiket MAC frissen beszerzett társasjátékában zombikat irányítva próbáltam legyőzni a játék tulajdonosával együtt, de pimasz módon nem hagyták, hogy megegyük az agyukat.

(Arthur Conan Doyle meets Chuck Palahniuk)

Pár nappal ezelőtt whoisnotnál olvastam azt a remek stílusgyakorlatot, ahol Raymond Carver stílusában gondolta újra a Drakula egyik jelenetét (itt megtalálható). Amikor megtudtam, hogy ez a boingboing éppen futó kiírása, ahol egy ismert mű egy jelenetét kell egy másik ismert szerző stílusában újraírni, éreztem, hogy ezt ki kell próbálni (ha már kortárs magyar író és költő is voltam egyszer), és nem a győzelem, hanem a részvétel kedvért: a mezőny nagyon erős, rengeteg kiváló remix született, érdemes végignézni. Itt az eredeti kiírás és a kommentek. Ez meg a pályaművem:

The Scarlet Club

(The Study in Scarlet by Sir Arthur Conan Doyle rewritten in the style of Chuck Palahniuk’s Fight Club)

Smiling, nodding, my friend Stamford leads me into the laboratory. I’m not even surprised that there are laboratories in the bowels of these hospitals.

I’m a doctor.

London is foggy and the sky looks sick and brown. Stamford is not really my friend. I was in the war and I’ve just returned to London. I have nobody in England, and I am as free as air. I’m also thin as a lath and as brown as a nut. I’m a doctor who is in need of lodgings. I also have scars. It’s good that we are in a hospital.

This is a lofty chamber, lined and littered with countless bottles.

Broad, low tables. Retorts. Test-tubes.

Little Bunsen lamps.

Their blue flickering flames.

The smell hurts my head.

There is only one student in the room. He hears us and springs to his feet with a cry of pleasure, test-tube in his hand. I have found a re-agent, he says.

This is Doctor Watson, Stamford says.

I stare. Little Bunsen lamps. Their blue flickering flames.

The man in the lab coat says, “You have been in Afghanistan, I perceive.”

He says, “Don’t ask anything now.”

He says, “The question now is about hemoglobin.”

Neither of us blinks. He tells us about blood and practical medico-legal discoveries. I want to tell him about blood. I was in the war.

You wake up in Afghanistan. You are going to bring home honours and promotion.

You wake up in London and you have nothing but misfortune and disaster.

I tell him I’m impressed.

The man in the lab coat holds out his hand as he speaks and I notice that it is all mottled over with pieces of plaster, and discoloured with strong acids. I wonder if he did this to himself on purpose.

His eyes fairly glitter as he speaks. He puts his hand over his heart and bows as if to some applauding crowd.

I like him. But I’m lost inside.

I’m a doctor. My name is Watson. I was in the war.

He plays the violin. I don’t care.

He says, "I think we may consider the thing as settled. That is, if the rooms are agreeable to you."

I say yes. I wonder how he knew about Afghanistan. But I don’t ask. My head hurts so much. We leave him working among his chemicals.

This is how I met Mr. Sherlock Holmes.

Forrás:
Az eredeti Study in Scarlet (az átírt rész az 5. oldal közepétől kezdődik)

(hét)

A múlt hét kifejezetten betegesen érkezett, nem tetszett a színe, túl sok volt benne a télből meg az esőből, ráadásul hétfő délutánra elkapott a szokásos egzisztenciális pánik. Később aztán javult a helyzet, köszönhetően egy telefonos konzultációnak még az este (nem, nem a lelkisegélyt hívtam, hanem egy ún. noiz-hangulat-specialista hívott engem), kedden pedig egy könyvszakma-specifikus beszélgetés dobott a dolgon. Nem azért, mintha a könyvszakma, másik pénzkereső területem jól állna (éppen ellenkezőleg, semmi vidámság nincsen benne), hanem néha jó sorstárssal-baráttal együtt megvitatni ezt, ráadásul egy nagy adag pad thai mellett.

A szerda is jól sikerült, mert régi baráttal kávéztam, aztán whoisnottal söröztünk a bérházból kocsmává alakított Instantban. Az Instantban többször jártam már, az emeleten is, de valahogy sohasem figyeltem fel a fenti kocsmarészre, ráadásul az egyik szobában a mennyezeten (is) vannak a bútorok, fejjel lefelé, szóval gyanús nekem whoisnot, lehet, hogy az egészet csak a képzelete sarjasztotta körénk. A beszélgetés közben megfejtettük, miért nem írunk éppen (de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor, mint azt a Végtelen Történetben mondják), majd elindultunk hazafelé, két külön irányba, és pár utcával később már telefonon ötleteltünk arról a közös írásól, ami helyett végig arról beszéltünk, miért is nem foglalkozunk vele.

A hétvégébe aztán belefért némi ivászat, születésnappal kombinált koncert, egy átbeszélgetett séta, ahol éreztem azt az irodalmi túlzást, hogy ránk nehezedik a szürkület, és nem maradt más, mint egy semmitevéssel kitöltött vasárnap. Az egzisztenciális pánik ugyan nem szűnt meg, de enyhébb lett. Vagy átalakult, azt hiszem.

(alternatív szórakozóhely, minden értelemben)

Szombaton elmentünk a Déli pályaudvar egykori utasellátójában nyitott szórakozóhelyre. A Chachacha elméletileg a retróhullámot lovagolja meg, de inkább olyan, mint egy fiatalos mulató abban az alternatív valóságban, ahol a szocializmus még most sem ért véget. Ami az én esetemben nem kifejezetten negatív kritika (a múltkor isolde azt mondta, ezt a helyet én is írhattam volna magyar rögvalóságos stílusparódiának, amit ezúton is köszönök neki). Külsőre amúgy telitalálat a Chachacha, ha valaki nem kap hidegrázást a retrótól: adott a pályaudvar szocreál betontömbje, plusz a hatalmas belmagasság, a Kádár-korszak díszcsempéi és a roppant üvegablakok, de azért viszonylag hamar elmenekültünk. Az állandó hideg, a neonfény és a gyér vendégkör a kongó térben együttesen olyan érzést keltett, mintha az előbb említett alternatív népköztársaság végóráit élnénk a videodiszkóban, mielőtt bevonulnának az imperalistia megacégek gyarmatosító csapatai, de ez még nem probléma, a rossz és egyre hangosodó zene (meg az árfekvés) annál inkább. Mindenesetre egyszer érdemes megnézni.

(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.

(életem egy nyolcada egy játékban és néhány mondatszörnyben)

Pontosan emlékszem a dátumra, 2005. november 15-én kezdtem el dolgozni a Neocore-nál egy bizonyos King Arthur című játékon, ami akkor már készült egy ideje. Lassan kialakult, mit is kellene csinálni, mint ún. concept designer, például egy ponton fogtam a készen kapott elemeket, és mindent eltekergettem meg elcsavargattam rajtuk, amit lehetett, és ettől mintha érdekesebben működött volna az egész. Könyvtáraztam, a netet túrtam, háttértörténeteket találtam ki, zsarnok királyokat, fanatikus lovagokat és gonosz tündéreket; ennek egy része bekerült a játékba (és vagy átalakította azokat a játékdizájn vagy nem), egy része kimaradt, a King Arthur pedig egyre nagyobb lett, csak úgy dagadozott a mágiától, a szörnyektől és a katonáktól.

Sokat gépeltem, ötleteket, dokumentációt, sajtóanyagot, hangulatfestő szöveget, táj-, hős- és egységleírást, meg amit kellett. Főleg angolul, nagy ritkán magyarul*, és ehhez lefordítottam sok mindent, amire a játékban vagy azon kívül szükség volt. És állandóan csodáltam a grafikusokat, a programozókat, a terepszerkesztőket, a többi dizájnert, meg mindenki mást, akikhez képest az én részem teljesen jelentéktelen.

(* félreértések elkerülése végett: a fejlesztőcég magyar, a játék végig angolul íródott)

Idővel megérkezett TJ barátom is dizájnerként, lett egy Crusaders: Thy Kingdom Come című játékunk, illetve kávétól felpörögve összeötleteltünk fél tucat egyéb projektet, ami nem jutott túl a jegyzetelés-konceptrajz-dokumentáció szentháromságon. Irodákat váltottunk, kevés emberből sokan lettünk, aztán megint kevesen, sajnos az anyagi gondok kitartottak. Közben megváltozott az életem, nem is egyszer, megváltozott a lakóhelyem, nem is egyszer, abbahagytam a fordítást, elkezdtem a fordítást, hozzácsaptam a magazinszerkesztést, próbáltam írni otthon, aztán megint nem írtam, végül két-három év után a játékhoz is egyre ritkábban, mert kevés lettem rá egyedül, így szövegíróból mások szövegének gondozója lettem.

Ez a sok minden nyüzsög a fejemben ma (négy évvel és tíz nappal azután, hogy elkezdtem itt dolgozni), a King Arthur hivatalos megjelenése alkalmából. Pedig a szóözön kikerülhető lett volna néhány mondattal, ha mondjuk azt írom, hogy "büszke vagyok / izgatott vagyok / furcsán érzem magamat / akárhogyan is, de lezárult egy szakasz az életemben", és mellédobom a linkeket:

A King Arthur a Steamen

A játék honlapja

Technikai apróságok:
A King Arthur jelenleg a Steamen vásárolható meg online, angol nyelven. Úgy tudom, jövőre lesz dobozos kiadásban németül, lengyelül, oroszul, csehül meg magyarul is. (Ez a fordítást már járt itt, tapsi és búvárzenekar műve, és az is kiderült, milyen érdekes saját mondataimat mások fordításában látni. Majdnem annyira fura, mint oroszul hallani a szinkronhoz készült szövegeimet). Egyelőre semmi pontosat nem bírok mondani.

(a különös, magas ház a ködben)

Na jó, ez azért mégis túlzás, motyogtam tegnap éjjel csak úgy magamnak, persze alig titkolt elégedettséggel. Éppen átautóztam a kihalt vidéki városon, és megérkeztem a dombtetőre vezető utca aljához. Mindenhol máshol hideg és tiszta volt az éjszaka, csak az egész kertvárost – az egykori szőlőhegyet, ahol lakunk, fent a tetején –, borította be a köd, mint egy hatalmas kupola.

(„hegyesszögek, melyek rendelkeztek a tompaszögek minden sajátosságával”)

"The last amorphous blight of nethermost confusion which blasphemes and bubbles at the centre of all infinity – the boundless demon sultan Azatoth, whose name no lips dare speak aloud…" (H.P. Lovecraft: The Dream-Quest of Unknown Kadath)

Most  már tudom, hogy azok, akik az összeszerelhető íróasztalokat tervezik, különleges emberek, mert éjszakánként álmokat sugároz az elméjükbe Azatoth, a káosz démoncsászára (meg a körülötte kuporgó, tébolyult csontfurulyások); munkáik kódolt térképek ahhoz a beavatási rítushoz, amit az átlagemberek „íróasztal-szerelésnek” is hívnak, pedig a rend ősi harcában segít a káosz ellen.

A megvilágosodás akkor ért, amikor már szétpakoltuk a leendő bútor alkatrészeit, és láttuk, milyen sok van belőlük (túl sok túl sok), és nem akadt közöttük teljesen egyforma. Ha a méretük vagy a formájuk hasonlított, akkor a parányi eltérésekre kellett figyelni, az őrjítő rejtélyt pedig bonyolította a százféle tipli, csavar, fémbigyó kombinációja. És még nem is beszéltünk  az összeszerelési útmutatóról, ami a legfertelmesebb tréfa az egészben, hiszen azt a hatást kelti, mintha segítene a munkában. A műszaki ember antitézise vagyok, ezért percek alatt makogó ronccsá silányított a kódokkal, nyilakkal és nem-euklideszi szögekkel ellátott papírlapok tanulmányozása. Szerencsére apám műszaki ember, leküzdötte a kihívást, fejben felépítette az Instrumentumot, majd habozás nélkül nekiveselkedett és összerakta. Igazi hérosz.

(mint a rozsda)

Ha esetleg elrabolnának egy mélyűrből érkező idegen faj tudósai, és az emlékeimben turkálva próbálnák felépíteni Budapestet egy másik bolygón (azt ugyan nem tudom, miért állna szándékukban Budapestet rekonstruálni, mármint azon kívül, mert a mélyűrből érkeztek és tudósok, de mindenesetre remélem, nem engem választanának a célra), különös egy város születne. A peremén például mindig ősz lenne, még akkor is, ha a belvárosban perzsel a nyár.

A múltkor ugyanis Budapest szélén jártam – a széle alatt a buszvégállomások körüli zónákra kell gondolni – , és váratlanul rájöttem, hogy az utóbbi években kizárólag ősszel keveredtem a külső kerületekbe, főleg a budai hegyek valamelyik pontjára. Ezért az én emlékeimben itt mindig ősz van, annak is a borongósabb változata, ami az este, csendes és kellemes, az utcalámpák fénye szétfolyik a ködben, avar van, pocsolya, sok üres lépcsősor, a messzeségben homályos derengésben úszik a város.

Aztán meg akartam örökíteni lucia bloggeres utóhalloweenjét is, nem kevés késéssel, ahová a vámpír- és boszorkakosztümöt reciklálva látogattunk el (igen, még mindig én voltam a vámpír; és mint lucia fogalmazott, úgy jöttünk, mintha civilben lennénk, csak kicsit több sminkkel, ami egy poshmoderndarkfentezi sikerírónak egyértelmű elismerés). Szerencsére AnnGel már írt arról, milyen jó, hogy neki már nem kell írnia, hiszen a többiek remekül megörökítettek mindent, és tényleg, ezért csak linkelek hozzá.

Illetve szerettem volna jajongani azon, hogy a múltkori nagy hajtás után itt a kreatív nihil első pár jele, miért is gondoltam, hogy megúszhatom, de inkább azzal zárnám, hogy szerencsére Srakkerrel összeültünk egy konstruktív ötletelős szeánszra, ahol ittunk sört, túl sok cigaretta fogyott, viszont ettől tényleg rengeteg remek elképzelést hordtunk halomba, egymás szavába vágva, miközben a háttérben egy bácsi gitáron Charlie-számokat játszott nagyon hangosan, hogy egy igazán szürreális képpel zárjam ezt az egészet.

(élet és irodalom. és élőholtak)

Miközben a budapesti metróaluljárókat még mindig elönti a chick-lit meg a vámpíros-romantikus ponyva (utóbbiaknak egy átlagos angol Bordersben már évek óta külön polcuk van, hogy könnyebben elkerülhetőek vagy megtalálhatóak legyenek), máshol ez már lecsengett, de van helyette új trend. Érdeklődve várom, mikor ér ide az angolszász könyvpiac tavalyi slágere, a Híres Irodalmi Művek Ponyvahorrorosítva.

Az első darab a Pride and Prejudice and Zombies volt, ami Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét helyezi át egy alternatív régens-korba (19. század eleje), ahol a zombik elözönlötték az országot, majd teljesen elszigetelték a városokat meg a felfegyverzett udvarházakat. A regény eredeti szövege megmaradt, de úgy, hogy az átdolgozást elvállaló Seth Grahame-Smith kissé hozzáigazította a párbeszédeket a bizarr háttérhez, meg a jelenetek közé gondosan beírta a zombis részeket. A vállalkozást természetesen soha senki sem gondolta túl komolyan (mielőtt bárki fellázadna, hogy már megint meggyalázták a nagybetűs  irodalmat) és nagy siker lett. Azóta van Sense and Sensibility with Sea Monsters (eredetileg Értelem és érzelem, szintén Austentől, a borítón parókás, polipfejű úriember ölel egy decens hölgyet; itt nem zombik, hanem tengeri szörnyetegek lázadtak fel az emberek ellen), és most Birminghamben láttam a trend egyik vadhajtását, ahol már történelmi személyeket kombinálnak össze zombikkal. Valahogy így:

Queen Victoria: Demon Hunter
 She loved her country. She hated zombies.

Éppen megfontolom diane felvetését, hogy jó lenne endless-cikket írni a trendről. Illetve eszembe jutott, milyen vicces lenne egy magyar verzió, és ezennel le is stoppolom az ötletet (aztán ha valaki megírja helyettem, bizonyíthatom, hogy innen jött és sikerrel perelek, míg milliomos nem leszek... vagy nem, mert nem egy angolszász országban élünk.)

(Vigyázat, senki se vegye túl komolyan.)

Légy jó mindhalálig – és azon is túl

Nyilas Misi debreceni diák lesz a könyörtelen 1920-a években. Az első világháborúban bevetett titokzatos vegyi fegyver agyakat zabáló, vérszomjas zombivá változtatta Európa lakosságának nagy részét, és azóta mindenhol a káosz az úr. A világtól elzárt civísváros kollégiumában a túlésre képzik ki a diákokat, de erre nem mindenki alkalmas...

Részlet:

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
Azzal kifelé intett, egyetlen mozdulattal befogva a kíméletlen, ocsmány égtől terhes várost, a Nagytemplom őrposztokról hemzsegő tornyát, a máglyákat, a halálos senkiföldjét azon túl.
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
- Nem tudok olyan lenni, mint ők! - súgta.- Én nem fogok kimenni oda! Sohase! - És az úri nagybundára csapott, de úgy, hogy megcsörrentek alatta a fegyverövre simuló, okosan gyilkoló alkalmatosságok.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

(this was halloween, halloween, halloween)

A szombat este úgy indult, mint valami gótikus anekdota: a boszorka, a zombi, Frankenstein menyasszonya és a vámpír elmentek egy házibuliba Halloween alkalmából. Csattanó viszont nincsen, mert mindez tényleg megtörtént (igen, én voltam a vámpír, halottfehér arccal, lugosibélásan hátranyalt hajamban két szigorú, ősz csíkkal*), hacsak azt nem vesszük csattanónak, hogy pár órával később Birmingham egyik kertvárosában már kelet-európai akcentust tanítottam egy nálam elegánsabb angol élőholtnak. Közben telihold volt, de már közelgett a köd, amiben később hazafelé autóztunk, a ház mögött lobogtak a mécsesek a faragott tökök foghíjai mögött.

Amikor kedvenc húgom még a nyáron meghívott minket halloweenezni Angliába, nem igazán tudtam, hogyan működik majd az álarcosdi – alsósként öltöztem be utoljára valamelyik farsangra –, de most kiderült, milyen szórakoztató ez, amikor mindenki komolyan veszi a viccet (és az angolok a jelek szerint komolyan veszik). Ráadásul külön emeli az est fényét, ha van sok alkohol, indiai étel, és Joker meg a rémek egy kisebb falunak elegendő tűzijátékot robbantanak fel a kert végében.

A hétvégébe még sikerült bezsúfolni Bristol kikötővárosát (avar, rozsdás korlátok, napfény, sirályvijjogás, hajók), és Birmingham belvárosát (éttermekké suvickolt raktárak a zsilipek mellett, vörös téglából rakott hidak, szél). Meg a remek vendéglátás örömeit, több liter kávét, némi csokis süteményt, 17. századi recept alapján készült kolbászféléket, brit humort, a Blade Runner felújított, bámulatosan szép Blu-Ray verzióját, levezetésként némi spanyol horrorfilmet, illetve nem kevés utazást különböző járműveken.

* képeket nem mellékelek, képzelje el, aki meri

(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.

(most úgy írnék valami egészen beteg scifit)

Az Idő Urai egy 1982-es francia-magyar science fiction rajzfilm, ami évtizedek alatt sem halványuló „he??”-pillanatokkal ajándékozta meg a nagyjából velem egykorúakat (a kijelentés ismeretségi körben végzett mintavételezésen alapul).
A fenti mondat természetesen semmi újdonságot nem tartalmaz annak, aki olyan öreg, mint én ismeri a filmet, viszont kényszeresen meg kell osztanom, hogy most láttam megint (valamikor 2000 után a Tabán moziban már megnéztem projektorról), és még mindig hasonló hatással bír.

Az ordinátor lekapcsol minket a Kék Üstökös gravitációs teréről!

Természetesen számít, hogy a történet már fogékony koromban belerágta magát az agyamba. Az Idő Uraival talán hét éves koromban találkoztam először, képeskönyv formájában, rengeteg képpel, minimális szöveggel. Ez volt ez egyik első olvasmányélményem (ez sok mindent megmagyaráz), és régen kívülről tudtam már a dialógusokat, mire először láttam a filmet.

Szóval Gamma 10, Ördöglabda, tiltott szektor, mikró, arctalan angyalok meg azok a háttérzajok – Az Idő Urai most is kemény anyag. Feltűnőbb néhány történeti döccenő, de nem érdekes.

És szeretem az olyan szavakat, mint az ordinátor, ami a francia ordinateur, csak valamiért a régi magyar verzióban nem fordították le számítógépnek, és sokkal jobb így, mert amíg ezt nem tudtam, sokkal furcsább technológiára asszociáltam róla, mint ami valójában. Meg olyasmiken töprengek, milyen lehet ez a soha ki nem bontott, galaktikus birodalom a háttérben, amiből csak a rozsdás, félelmetes űrhajókat látjuk, meg néhány nagyon szürreális bolygót, véletlenül sem a megszokott Föld-pótlékokat, hanem valóban idegen, embertelen világokat.

Még mindig nem bírok rájönni, milyen korosztálynak készült.

(the curse of the sunshine: the miniseries)

Amikor májusban szerencsére ismét Madridban járhattam, gyorsan zanzásítottam itt azt a pár napot (dalekek vára, vámpírként bujkálás, hegybe vájt katedrális, kávé). Időközben Herbie barátom és madridi vendéglátóm elkészült akkurátusan visszadátumozott beszámolójával, szóval linkajánló következik, ami érik már egy ideje, mert a Madridban blog remek Spanyolország-esszencia, kiváló képekkel.
Több részes minisorozat formájában megtalálható az a néhány tavaszi nap is: a pilot epizód figyelemelterelésből napfénnyel indít, hogy aztán megérkezzen egy rettenetes művészhasonlat, majd az egyre gyorsuló események Segovián át, óriási kőfeszületek mellett egészen a sosemlesz jövőbe vezetnek.

Vigyázat, a képek némelyike poshmodern darkfenteziírót tartalmaz (könnyen felismerhető fekete öltözékéről), erre érzékeny személyeket és gyermekeket ne engedjünk a monitor közelébe.

(És ha már feketeség meg darkság, tudom, hogy tavasz óta sokat dolgoztam a tavalyi/téli postokban felépített setétség kifehérítésén, de mindez semmi Herbie-hez képest, aki sebészi precizitással hántja le a toronybankucorgó-viharbankacagó imidzsemet és mutatja meg, mi lapul alatta valójában.)

(filmajánló a múltból)

A La jetée című francia rövidfilm valójában fekete-fehér fényképek egymást követő sorozata, amiből filmet teremt a folyamatos narráció, a zene és a sok apró hangeffekt. Ami egy kiragadott fotón csak egy pince lenne, ebben a kontextusban már a harmadik világháború utáni Párizs folyosórendszere, a groteszk szemüveget viselő alak riasztó tudós lesz, az injekciós tű statikus látványához idővel ösztönösen kapcsolódik a kosz, a fájdalom, a vergődés. Föld alatti masinák, időutazás, bezáruló hurkok, német nyelvű, halk, sátáni mormolás.

Chris Marker alkotása 1962-es, de az ötlet és megvalósítás időtlen (szándékos szóhasználat). Külön érdekesség, hogy ez volt a szikra, ami Terry Gilliam 12 majom című filmjét ihlette (ezt fel is tüntetik valahol az elején – inspired by Chris Marker), de még akkor is hatásos, ha valaki ismeri Gilliam amúgy szintén nem kicsit nyomasztó művét.

(címeket dobál halomba, második rész: fordító)

A következő listának szintén nincsen semmi apropója, de ha felkerült a bibliográfia, akkor felteszem a listát a fordításaimról is, úgy kerek (the comments made me do it). Nincsen olyan sok cím, mint gondoltam, viszont egészen változatos katyvasz.

Megtekinthető itt.

(címeket dobál halomba, első rész: bibliográfia!)

Mire nem jó egy érdeklődő komment? Végre leküzdöttem kóros lustaságomat, félresöpörtem az olyan kifogásokat, hogy majd-ha-egyszer-lesz-egy-honlapom, satöbbi, és feltöltöttem egy ezer éve kész bibliográfiát. Nem mintha aktualitása lenne (bár pont tíz éve, ilyenkor kezdtem dolgozni az első regényemen*, esetleg ráfoghatom a jubileumra), de végre lehet mit linkelni, ha nagy ritkán felmerül a kérdés, mikor, merre és mit írtam. Van itt mindenféle stílus, logó, műfaj, kiadó.

Elolvasható itt.

* ó, antik idők: közben egyetemre jártam, pár hónapos volt a macska, kávé helyett főleg teát ittam és még egy hordozható rádiós/cédés magnóból üvöltött a háttérzene

(nagyon rövid utazás a föld középpontja felé)

Tizennégy éve élek Budapesten, mégis tegnap ragadtam először a metrón a Déli pályaudvar, végállomás után. Nem tudom, hogyan történt, mire felnéztem a könyvemből, már megálltunk. Csak a némaság volt, a kihalt vagonok végtelen sora, zárt ajtók, a peron helyett vaskos kábelkötegek a falakon;

(aztán kimerészkedtem a csendbe és rögtön elnyelt a kulisszák mögötti világ; étlen-szomjan jártam a járatokat, ahol láttam, hogy szörnyek rágják a titkos alapzatokat, és ettől süllyed még mélyebbre a város, politikusokkal találkoztam, akik itt alapítottak titkos királyságokat az elcsalt milliárdokból, végül a spirálformában tekeredő labirintus mélyén halottnak hitt hősökkel kellett párbajoznom, hogy én legyek a következő bajnok)

de semmi izgalmas nem történt, a lámpákat sem kapcsolták le, hamarosan felbukkant a vezető, intett, hogy nyugi, és valóban, fél perc múlva elindultunk visszafelé és máris a Déliben voltunk.

Egy mítosszal kevesebb.