(látni az alagút végén a ködöt)

Október vége van, ködöket gyűjtök. Van a gyenge, fátyolos, ami a folyó felől érkezik reggel, a céges tornyok mögül, és délig, miközben a billentyűket püfölöm, mindent kilúgoz odakint. Vagy a másik kedvencem, ami a kora esti sötétben elborítja a céges iroda körül az öreg palotákat: az ablakból elém táruló látványt fel lehetne használni egy régies filmben, két puhakalapos alak ülne a mű-autóban, a hátuk mögött pont ez a köd remegne a rosszul vetített háttéren és az Erzsébet-híd fehér vasai állnának ki belőle.

Nem mintha mostanában túl sok időt töltöttem volna a lakástól távol. Elkapott a régi berserker-üzemmód, és a nettelenség előnyeit kihasználva tényleg csak dolgoztam heteken át. Erre hirtelen azon kaptam magamat, hogy leadtam különféle szerkesztéseket, a cégnél négy év után hirtelen egy kicsit nem kell újabb szövegeket írni (mennyi minden javítanék át most, ha lehetne), elkészültem a regényfordítással is, és most hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek. (Dehogynem.)


Közben többé-kevésbé eltűntem a világ elől, ennek ellenére jártam könyvbemutatón, néha sörözni ,okkult hímzőegylettel szeánszolni, sőt hosszú megvonás után (noiz vagyok és két éve nem nyúltam szerepjátékhoz, tapsoljuk meg noizt) egy történet erejéig visszaestem és örültem neki.