(A levezőlapnak is voltak előnyei)

Az egészen sajátságos, amikor a volt gimnáziumi osztálytársaimnak küldött kollektív üdvözlő emailre perceken belül több válasz is érkezik: mindegyik úgy kezdődik, hogy "Out of Office Autoreply".

(A könyvpiac sötét oldala)

Nem is olyan régen panaszkodtam a fordítói létezés átkáról, a kiadói tápláléklánc legalján elfoglalt státuszról és a késedelmes kifizetésekről. Csak támogatni tudom, ha valaki fellázad az áldatlan állapotok ellen. Az viszont zavar, ha érdemi megoldás helyett bizonyos kiadók ellen indul csordaszellemű lejáratás, pedig pontosan szabadúszóként látni, hogy igazságtalan egy vagy két kiadót kipécézni abból a sokból, akik ugyanolyan késve fizetnek.

Az indexre ma felkerült egy korrekt cikk, ami éppen erről szól. Meleg szívvel ajánlom (és fogom ajánlani) szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt. Hiszen néha úgy tűnik, még az előbbiek sem mindig hajlandóak elhinni, milyen sok magyar könyvkiadó van a bizományban fizető nagykerek markában, akik akkor csengetik a pénzt, amikor kedvük tartja, olyan feltétellel veszik át a a könyveket, ami nekik tetszik és tulajdonképpen annyit jelentenek le a fogyásokból, amennyit akarnak. Minél több könyved mozog a piacon, annál nagyobb összegekkel tartoznak neked. És ha a nagykereskedő nem fizet, a kiadó sem fizet a fordítónak.

Természetesen mindez nem ad felmentést, és vannak kiadók, ahol a fenti körülmények dacára is próbálkoznak tisztességesen fizetni, és vannak, ahol csak a vállukat vonogatják. Mindkettőhöz volt már szerencsém. Csak másként cseng az egész a háttér ismeretében.

Az meg fájdalmasan nevetséges, amikor a legnagyobb magyar könyvereskedelmi hálózat feje azt találja mondani, hogy valójában minden remekül működik. Úgy tényleg problémamentes az élet, ha te vagy az, akinek mindenki más ki van szolgáltatva. Félek, nem önkritikus próbált lenni.

(endless night)

Napokon belül két éves lesz az endless.hu, amit szinte csak mellékesen (és persze büszkén) jegyeznék meg, hiszen nem ez volt az apropója annak, hogy szombatra meginvitáltuk azokat a kedves embereket, akik eddigi fennállásunk alatt bármilyen formában hozzájárultak az oldal fenntartásához. Igen kellemes este sikeredett belőle, ahol Larissának köszönhetően szépséges könyvjelzőket adhattunk ajándékba (mert mi más illene jobban egy könyvekkel és képregényekkel foglalkozó geek oldalhoz), képregényekről viszonylag keveset beszéltünk, de másról sokkal többet, közben pedig ittunk ezt meg azt meg amazt, illetve néhány elvetemülttel közösen kitaláltuk, milyen lett volna, ha a Sátántangó rendezője készíti el a Gyűrűk Ura moziváltozatát*. Köszönet mindenkinek, aki eljött.


*Frodó egy lepukkant falusi presszóból gyalog elindul a Gyűrűvel, majd a film megszakítás nélkül, hét órán keresztül követi vándorútját a lepusztult ipari tájakat, téli erdőket és lehangoló kistelepüléseket összekötő betonúton; útközben feleseket iszik a savanyú szagú italboltokban, ahol a pult fölé erősített, elhangolt tévéken a rohani és gondori csatát közvetítik, de senkit sem érdekel. A végén megérkezik egy világtól elzárt bányászfaluba, de nem képes a legmélyebb aknába hajítani a Drágaságot.

(Megörökítve)

„A kialvás a lényeg”, mondtam az előbb szinte józsefattilai melankóliával, pedig csak azt próbáltam megfogalmazni, magyarul cseppet sem helyesen, hogy meg kell várni, amíg a szendvicssütőn kialszik a lámpa.

„Akkor viszont át kell nevezni az összes csontját”, hangzott el az irodában a héten, avagy miért érdekes játékfejlesztő cégnél részmunkaidőzni.

Viszont a húgom, aki azzal foglalkozik, hogy embereket tanít más emberek nyelvére, sokkal érdekesebb dolgokat hall, tegnap mesélte például, hogy az egyik tanítványa egy bútoráruházban igazgat, és nem is hinnénk, milyen sokan piszkítanak bele a kiállítóteremben berendezett fürdőszobák nem működő vécéibe. Helló, Balkán.

(Havaz)

Rettenetesen fáztam az esti városban, és azt kívántam, bárcsak esne a hó, mert jót tenne nekem és a város imidzsének is, amiről eszembe jutott a legtöbb ember zsigeri gyűlölete a havazással szemben, meg az is, hogy igazság szerint én is csak azóta nem borzongok a hótól, amióta nem nekem kell ellapátolni az útból. Vagy amikor nem kell messzire utazni.
A múltkor jöttünk rá, hogy majdnem pontosan hat éve történt, amikor sikerült jegyeket szerezni a Nine Inch Nails bécsi koncertjére (akkor is Bécs volt a nyugati civilizáció fényes világítótornya, ahonnan keletebbre csak kevés amerikai együttes sem merészkedett, biztosan azért, nehogy megtámadják őket a vámpírok vagy összeszedjenek valamit a vécédeszkákról). Szóval napokkal a neves esemény előtt átvettük a megrendelt jegyeket, és néztük, amint szívet gyönyörködtetően, mesekönyvbe illően szakadt a hó Budapesten; talán viccelődtünk is vele. A következő nap békésen havazott tovább. A rákövetkező nap hasonlóképpen, Budapesttől Bécsig egybefüggő hótakaró borította a tájat, mi pedig már nem viccelődtünk. Kicsit fellélegeztünk, amikor szombaton (a célnapon) elállt a hó, de még el sem kezdték eltakarítani, máris újabb komplikáció akadt („A hóesés bosszúja 2”) Lehet még egy kis probléma, mondta a Boltos, az autó tulajdonosa, letolatták a kocsiról az egyik rendszámtáblát, és még nincsen új. És a határon így nem engednek át. Sokáig néztünk egymásra. Aztán a húgom elment filcekért, mi meg kerestünk egy kartonlapot. A rendes rendszámtábla átkerült az autó elejére és kreatív munka kezdődött.
Órákkal később szívszaggatóan lassú tempóban araszoltunk a hóban a határ felé – rajzolt rendszámmal, idegesen tréfálkozva.
Miután átjutottunk, a hó feladta. A koncert remekül sikerült.
Megúsztuk, gondoltuk fáradtan, még mielőtt hajnali kettőkor visszaértünk volna fővárosunkba, ahol kiderült, hogy nincsen nálam a pesti lakás kulcsa („A hó bosszúja 3”). Mit számított ez már akkor: rezzenéstelen arccal ültünk egy kocsmában hajnalig, hogy a B tervet életbe léptetve a négykor startoló vonattal elinduljunk vidéki pátriánk irányába.
De szabadjon ennyit a hóról.

(Nektek)

Gyertya.

(Mr. Noiz vs the Santa-Thing)

A gyermeki fantázia befogadóképességének egyik bizonyítéka az Omnipraesens Télapó Konfliktus sikeres feloldása lehet, legalábbis azt hiszem, kiskoromban egyik kortársamnak sem okozott fejtörést az a dilemma, hogyan létezhet Az Igazi Télapó, ha egyúttal minden vállalat, áruház és iskola is rendelkezik egy Másik Igazival, és ezek egyszerre osztoznak a fizikai valóságon. Utóbbiak egyébként gyakran hiteltelenek voltak, és néha sírva menekültek el előlük a gyerekek, de egészen tegnapig nem is tudtam, hogy nekem is van történetem az egyik Imposztorról. A családom azonban tegnap váratlanul feltárta előttem múltam egyik elfeledett szegletét.

Elmosódó kép, flashback:
Üvegből és betonpanelekből összerakott lakótelepi kockaóvoda, huszonsok évvel ezelőtt. A Télapó elhagyja az épületet, odabent gyerekek bontogatják az egyencsomagokat, az óvónők tanácstalanul néznek egy gazdátlan ajándékra. Pillantásuk váratlanul az elhúzott függönyre téved, majd megakad a padlóig lógó anyag alól kikandikáló cipőorron. Elhúzzák a függönyt, és ott áll a rejtély megoldása, a hiányzó láncszem, az akkor még igen ifjú Mr. Noiz, aki a jelek szerint az ünnepség legelején besurrant rejtekhelyére, és azóta is mozdulatlanul lapult odabent, teljesen ismeretlen okokból.

Valószínűleg megtagadtam a választ kitartó faggatózásukra (és/vagy törölték az emlékeimet), ezért ma már nem tudni, mi motivált; igaz, ma reggel három lehetséges válasszal is előálltam, egy P.K. Dick-ihletésűvel, egy lovecrafti gyökerűvel és egy anarchista változattal.

Egyébként valahol azt hallottam, hogy a fehér szakállú, vörös ruhás, nagypapaszerű Mikulás a pirosabbik Cola munkatársainak agyából pattant ki, még évtizedekkel ezelőtt, hogy aztán úgy éljen tovább a köztudatban, mintha mindig is ebben a formában létezett volna. Ha ez igaz, sok mindent megmagyaráz.

(Itt vannak!)

– Nézd már, Spockné! – Ismeretlen látogató egy műanyag tündérfület viselő lányról a tegnapi képregényfesztiválon.

A szubkultúra erősödik, legalábbis bizonyos részei határozottan, ami jól jelez, hogy a képregényvásáron már képviseltették magukat azok a középiskolás lánykák is, akik elf-füleket és macskafüleket hordtak, japán neveken szólították egymást és tényleg elalélva szorították keblükhöz a frissen vásárolt mangákat. Ez még nem annyira durva, mint a nagyobb animeconokon a démonvadász iskoláslánynak öltözött, túlsúlyos amerikai háztartásbelik, de tanulságos volt megfigyelni az eseménynek otthont adó Sugár üzletközpont civiljeinek az arcát.

Ezúton szeretnék gratulálni Srakker ügynöknek és Magamurának, akik az itt megjelenő Roham magazinban debütáltak Bürokraták című képregényükkel (rajzolta: brazil), illetve Hannának, aki remek scifivel szerepel ugyanott. A honlapról szabadon letölthető az első szám, érdemes belenézni.

(Könyv)

Két regény is megjelent mostanában, és mindkettő fontos nekem valamiért.

A Palatinus kiadta A szél árnyéka című könyvet Carlos Ruiz Zafóntól, ami számomra az esszenciálisan madridi regény, még akkor is, ha Barcelonában játszódik. Csak ajánlani tudom (egyszer már meg is tettem), a fordításról nem tudok nyilatkozni, de egy oldal alapján nem tűnt rossznak.

A másik egy már eltemetettnek hitt fordítás, a két kiperpunk pápa közös vállalkozása, William Gibson és Bruce Sterling Difference Engine című műve, magyarul A gépezet. Akinek tetszik a steampunk (Gőz! Sohasemvolt masinák! Alternatív történelem! Gőz!), annak ajánlott, aki még nem tudja, mi az, annak is, hátha megtetszik. A fordításról ezúttal sem tudok nyilatkozni, mert már évekkel ezelőtt követtem el, és ilyenkor azért mindig borzalmasan aggódik az ember, hogy esetleg...

(„És ebből meg lehet élni?”)

Ez a kedvenc kérdésem.
Egyrészt azért, mert tényleg érdekelne, ki(k)nek teszik fel még annyira automatikusan, mint a fordítóknak, másrészt azért, mert tulajdonképpen jogos.

A fordítás, mint életforma számos előnnyel jár, ráadásul élvezem is. Egy örökös probléma azonban mindig lesz vele, mégpedig a fizetési határidők, és tapasztalatból kell mondanom, teljesen mindegy, melyik kiadóról van szó, felejtsd el a „havi fixet”. Ne legyenek költséges hobbijaid, például autó, gyerek vagy a lakáshitel, mert az senkit sem érdekel, hogy majd három hónap fenyegetőzés után kapsz négy helyről egy csomó pénzt; esetleg építs tartalékokat, vagy legyen kitől kölcsönkérni, dolgozz sok helyre, valaki éppen úgyis egyenlít.

Vagy találj egy mellékállást, ahol ha kevesebbet is, de rendszeresen fizetnek. A fenti verziók után két hete éppen ezzel próbálkozom, az meg majd kiderül, működik-e.

Évekig jól megvoltam amúgy ezzel a kompromisszummal meg a szabadsággal, csak az elmúlt pár hónapban belefáradtam egy kicsit (nem a szabadságba). Persze nem én lennék, ha úgynevezett normális állásról lenne szó, nem heti öt nap, kellően kreatív meg lehet mellette fordítani, és az a legszebb, hogy a munka jellegéből adódóan továbbra is fel fogják tenni a kedvenc kérdésemet. Hehe.

("Honnan tudhatod, hogy ideje fodrászhoz menni"-rovat, 1.)

– Keziccsókolom -- üdvözölt a biztonsági őr a gyógyszertárban.

(ahol)

„Legalább megköszönnéd, bazmeg, hogy tartottam neked az ajtót.”
– Decens, idős hölgy egy másik decens, idős hölgy hátának címezve egy budapesti bank ajtajában

Néha kissé elegem van már megint, ebből, itt körülöttem. De szabadjon ennyit a tél elejéről.

Vissza a kellemes őszbe. A legszebb arcát október vége felé mutatta, Pécs közelében, egy erdő szélén, a házban, ahová hétvégézni, beszélgetni és geekülni (társasjátékokkal múlatni az időt) utaztunk a Nagy Levinék meghívására. Valamivel később, alig egy év késéssel teljesítettem életem második övvizsgáját. Meg játékot teszteltem megint, és ezúttal nem Kölnig kellett repülni, csak a Lovecrafti és Nem Euklideszi Wekerle-telepig metrózni, ahol különösen odafigyelnek a ragyogóan hideg novemberi reggelekre, és pont annyi napfénnyel világítják be a mindig az utca végét elnyelő gyenge ködöt, hogy darkpozőröket csalogató, kontrasztos látványvilág szülessen. A szokásos tesztelő-átkokkal együtt is kellemes munka volt, Herbie kollégával remek teamet alkottunk, azt hiszem.

Most azonban mindenfélét kellene csinálnom. Visszakaphatnám a kreativitásomat? Már nagyon régen leadtam valahol.

(Anansi Boys)

Friss zsákmány, ezért gyorsan írnom kellett róla.
Spoilermentes ajánló Neil Gaiman új könyvéről az endless.hu-n, a whoisnot enkezével noirosított háttér előtt.

(Kölni íz)

Szóval retroKöln. Kellemes munka volt, egyáltalán nem stresszes, teljesen fájdalommentesen telt a tíz nap. A múltkori “fejes-a-mélyvízbe” érzés helyett ez már újrázás langymelege, ismerős programok és ismerős ikonok a képernyőn, ismerős matatás az ismerős táblázatokkal, és nem is tudom, mintha az emberek is ismerősek lennének, ugyanaz a szubkultúra, munkakör, hasonló poénok, hasonló öltözködés, mint a spanyoloknál. Ráadásul megérkeztem a legszebb őszbe, amikor már fátyolosak a fények, a közeli park fái felett homályos foltok az irodaházak.

Ennél messzebb napközben nem is nagyon jutottam az első meg az utolsó három napban. Maradt a Köln (majdnem) éjszaka, illetve a hétvége, vagyis a Dóm és a belváros. A belváros a konzumálás terepe, csupa bevásárlóutca. A dóm lélegzetelállítóan hatalmas, gótpozőr szívemnek való látvány, mord kapuk, csipkézett fiatornyok, támívek, az a fajta, ami bármelyik DarkCityben komoly tülekedést okozna az álarcos igazságosztók között, akik a fenti párkányokról szeretnék komoran nézni a várost. Vasárnap felkapaszkodtam az egyik toronyba, 507 lépcső, százvalahány méter és szinte a város bármelyik pontjáról látható. A vasárnapi látogatás egyetlen hátránya, hogy a másfél embernyi széles toronylépcsőn folyamatos a fel-le nyomuló tömeg, ezért nem lehet megállni, menni kell, nincs mese, a felénél az a kényszerképzetem támadt, hogy elég egy rossz mozdulat és eltaposnak a turisták. Mivel dél körül érkeztem, fülemre tapasztott kézzel, testközelből nézhettem meg Európa legnagyobb harangjait munkában.

Köln barátságos és teljesen átlagos városnak tűnik. Anno, a madridi nyelviskolában volt egy német csoporttársnőm, aki folyamatosan arról panaszkodott, milyen koszosak a spanyol városok, akkor metsző kacajjal Budapestre utasítottam, hadd lásson valami igazán piszkosat, de most már kezdem sejteni, mi lehetett a baja, láttam a viszonyítási alapot. Nem tudom, mennyire jellemző ez Németország egészére, de Köln az a város, ahol lehet teljesen kihalt az utca, bármelyik irányban, az emberek nagy része mégis megvárja a zebránál a zöld jelzést (és dekadens, lázadó balkáninak érezhettem magamat, amikor én nem így tettem).

És tudom, hogy a Starbucks csak egy nagyon kitalált gigafranchise, de amíg továbbra is policy lesz náluk a minden egységben kötelező, öblös fotel, ahol remekül lehet olvasni, maradok kávéivó ügyfelük, legalábbis külföldön.

(Itthon vártak rám)

Megérkeztem. A lépcsőház bejárata mellett, a papírgyűjtő és a fal közé zsúfolva meggyűrt, elhasznált női cipők hevernek, három-négy pár. Komolyan.

Azért nem voltak ott, mert itt vártak. És Madrid után pontosan ugyanez megtörtént.
Mondhatni: nyffffhhhhh!


Ha nem kennek be cipőpasztával, írok majd keveset Kölnről.

(Nincsen cipö az a´gyam alatt)

Mert termeszetesen beneztem az agy ala.

De csak masodik nap jutott eszembe. Lustulok.

Mas:

Tul regimodi a laptopom, ezert nem tudom kihasznalni az amugy böseges hi-tech lehetösegeket a netcafen kivüli netezesre, marad a rövid összegzes. Minden rendben. Kölnben szep ösz van. Ma vegre lattam a varost napfenyben is. Delelott befordultam egy utca sarkan, es közvetlenül velem szemben, az onnan meg tavoli belvaros felett, a bagyadt napsütestöl fatyolos egen a Dom ket csipkes orias-tornya emelkedett a magasba. Semmi mas nem volt az egen, se madar, se felho, se repulogep, csak az a ket roppant, füstszinu tömb.

Egy csodalatos nemet szoval bucsuznek.

Zeilenumbruch (sortöres).

(Szolgálati közlemény)

Most megint elmegyek, habár csak egy kicsit, ezért semmi értelme nagy elköszöngetéseknek, de egy blog például éppen ilyesmire kiváló.

Alig másfél hete szóltak, kissé bizonytalan is volt az egész, ahogyan az szokott lenni, meg mindig csak elillant, mint a kámfor, de végül két órával ezelőtt váratlanul azt mondták: jó, legyen holnap reggel.

Azt hiszem, az ilyen munkákra mondják azt, hogy „rugalmas időbeosztású ember kíván”. Szóval holnap repülök Kölnbe, ahol nagyjából ugyanazt fogom csinálni, mint Madridban, teljesen ugyanazoknak, Larissa és Herbie nyomdokain.


Bármennyire is szeretem -- nagyon -- , de szoktam szidni a fordítósdit, mert megbízhatatlan, mert hónapokat csúsznak a fizetések, és egyáltalán, minden előfordulhat benne, amit egy fix havi fizetéssel dolgozó ember elképzelni sem mer, de hogy rugalmas időbeosztást tesz lehetővé, az aztán biztos.

És ennek most örülök.

Elméletileg mindjárt jövök, de ha esetleg lehetőség adódik, majd jelentkezem.

(tíz év)

Mindig hatalmas szerencsének tartottam, hogy sokakkal ellentétben remek gimnáziumi osztályom volt, és ha nem is rendszeresen, de azért rövidebb-hosszabb kihagyásokkal tartjuk a kapcsolatot egymással. Ezért aztán a szombati tízéves érettségi találkozó sem arról szólt, hogy különböző unszimpatikus emberek büszkén elmesélik az oda sem figyelő többieknek, hogyan lettek középvezető-rabszolgák valami multinál (nálunk egyébként viszonylag kalandosabb életpályák is összejöttek), hanem pillanatok alatt felvettem a fonalat azokkal, akiket gyakrabban látok, a többiekkel meg őszintén örültünk egymásnak. Jártunk a régi sulinkban, amit még harmadikos koromban szerzett vissza magának az egyik katolikus szerzetesrend, de pár évvel ezelőtt átkeresztelték egy látszólag vállalhatatlan költő(zseni)ről Szent Istvánra – végül is az államalapítóról addig csak két másik iskolát neveztek el a városban –, és a feszületek mellé azóta került a falra fénykép Teréz anyáról meg a pápáról is (illetve Nagy-Magyarország térkép a faliújságra). A tablónk elvándorolt a helyéről, és most stílusosan az emeleti női vécé mellett lóg, jóval a folyosón elhelyezett tárlók után, ahol ijesztően ugyanúgy állnak a felismerhetetlenné porosodott kitömött állatok, mint tizennégy évvel ezelőtt. Az este aztán a szokásos koreográfiát követve folytatódott, először ettünk és zajongtunk, utána folyamatosan lemorzsolódó társasággal ittunk tovább különböző helyeken hajnali négyig. Vasárnap aztán másnaposan és kialvatlanul nosztalgiáztam, mert kissé fura, hogy akik az előző alkalommal még a diplomamunkájukon keseregtek, most két gyermek fényképét adogatják körbe, még akkor is, ha ez feltételezhetően egy szép nagy közhely.

Adalék – gimiből archivált, korszellemet tükröző párbeszéd 1991-ből:

"Van Guns 'n' Rosesed kazettán?"
"Commodore 64-re?"

(Az ősidőkben, még az internet előtt)

Nine Inch Nails-nosztalgiám támadt, amikor az az index.hu idevágó fórumán azt boncolgatták, ki, mikor és hogyan találkozott Trent Reznor iparigót munkásságával először, és eszembe jutott 1992 vagy ’93, már nem is tudom, amikor eMeL barátom egyik csoportos szeánszunkon (értsd: szerepjáték) felbukkant egy frissen szerzett, másolt kazettával, az „A” oldalon a Pretty Hate Machine albummal, számcímek persze sehol, fogalmunk sem volt, kikből áll az egész formáció, az MTV éjszakai műsoraiban vadásztunk fél perceket a klipekből (Beavis and Butt-head, emlékszik még valaki?)... néha úgy érzem, az internetnek vannak előnyei, ja, meg hogy elsuhant az idő, ilyesmik.

(Bakony meg barang)

A Bakony szívében jól elrejtőzött az ősz, valahol a fák szép zöldje meg a színes mezei virágok mögött, csak a fűbe hullott gesztenyék, a kissé bágyadt napsütés és a sötétedéskor előkúszó hideg pára emlékeztetett arra, hogy a hosszabbított hétvégi kirándulás alatt átsodródtunk az októberbe. Igaz, a kezdet alaposan megtévesztett mindkettőnket: amikor csütörtökön megérkeztünk, kitartóan, tömör falként szakadt a hideg eső, amitől órákkal korábban besötétedett az ég a vendégház felett, a faluból kivezető út végén, rögtön az erdő mellett (és kiderült, hogy a féltucatnyi apartmanban egyedüli vendégként lakunk, nincsen térerő és a házigazdák sem maradnak éjszakára). Aki nem megfelelő olvasmányokon-filmeken nevelkedett, ilyenkor nyugodtan számíthat a képzelet ámokfutására*, de a vendégház csinos, szinte festékszagú épület volt, sok-sok fából, piros cseréppel (talán a "takaros" szó lenne rá a megfelelő, de azt utálom), a szobánkat felfűtötték és puha volt az ágy, szóval még így is igen kellemesen éreztük magunkat. Másnapra aztán kiderült az ég, reggelihez beüzemelték a kandallót az ebédlőben, egy nagyobb család ellátásához elegendő élelmet pakoltak az asztalra (kiemelném a házi meggy- és szilvalekvárt, az egész gyümölcsökkel), és a következő két napban semmi sem akadályozta meg, hogy a kissé hektikusan felfestett turistajelzéseket követve csendes erdőket, völgyeket, mezőket, csodaszép, rendezett falvakat lássunk, plusz egy várrommal és egy pisztrángos tóval. És meglátogattuk az ország – illetve valószínűleg a világ – utolsó szűrszabóját, aki a betyárokról mesélt (izgalmasan), meg egy kihalóban lévő szakmáról (nagyrészt szomorúan), és nem látogattuk meg a Gyógyfüves Embert, mert eltérített egy macska.

Szóval igaznak bizonyult az a régi emlékem, hogy Bakony északi része gyönyörű hely, ahol, mint az a kölcsöntérképet bogarászva kiderült, olyan csodálatos nevű helyek rejtőznek, mint például Báránytilosi-út, Hamuház vagy a Mézes-mező.

A hétvége két tanulsága: 1) a legfontosabb telefonhívások öt perccel ezelőtt érnek el, hogy beérnél a térerőtől mentes zónába, ahol a következő három napban folyamatosan tartózkodni fogsz 2) ne higgyünk a kalandregényeknek, ahol nagylelkűen elkenik a részleteket: a túlcivilizált városiak számára igenis akadályt jelent egy megáradt patak, és az is érdekes kihívás, ha a semmi közepén borjú nagyságú fekete kutya ered boldogan szökdécselve a nyomunkba.

*amiben nagy sajnálatomra D. lazán lekörözött, mert én csak toposzokat idézem meg, mint az idegen kultuszoknak hódoló belterjes falusi populáció/heccből kilátogató motoros falusi keménylegények, ő a hallgatag gondnokfiú, a búbos kemence és a fatörzsbe vágott fejsze felhasználásával olyan történetet hozott össze, hogy őszintén örültem, amiért csak itthon mesélte el.

(rammstein: benzin)

A zenekar, ami valahogy nem a hihetetlen megújulásokról és elvadult kísérletezésekről híres. És mégis... két napja az új maxit bömböltetem.

Az új lemez borítóját meg elég gótikusra vették.

(Szombat)

A kollégiumot elméletileg kiürítették, a hónapokkal ezelőtti búcsúbulin festékszóróval fújták be a falakat, a diákszállások általános káoszára azóta rárakódott még egy rétegnyi rendetlenség, már pöndörödtek felfelé a vicces újságkivágások az ajtókon. Szombaton hatalmas volt a csend, pedig laknak még itt sokan, például rampion, akinél vendégségben jártam. Az ablakon túl esteledett. A szűk folyosók perspektívája francia művészfilmek sokáig mozdulatlan és néma beállításait idézte (a kihalt közösségi helyiségek, a dobozhalmok, a lassan széthúzódó liftajtó pedig menekülős horrorokat). Nyugalom volt és béke, kávét ittunk és megbeszéltük a világ(irodalom) dolgait.

Vágás: valamikor jóval később. Az éjszakai járaton két tizenvalahány éves, menőruhás, felékszerezett kiscsaj perceken át röhög a szatyorjaiba temetkezve alvó hajléktalan asszonyon. Amikor leszálláshoz készülődtem, találkoztam egy lánnyal, akivel tíz évvel ezelőtt egy népes társaság tagjaiként (az intenzív egyetemi felkészítő résztvevőiként) egy egész héten át laktunk egy fővárosi kollégiumban. Mindig csalódás, amikor te hajszálpontosan emlékszel valakire, az illető viszont láthatóan küzd a felismeréssel, aztán vagy rájön, mi van, vagy úgy tesz, és igen, a búcsúzás is kínos egy kicsit.

(Őszi napforduló meg minden)

Ha már nem tudok szabadulni az ősztől, mint témától, akkor igazán nem hagyhatok ki még egy alkalmat, hogy felhasználjam egy erőltetett hasonlatra, szóval emlékszik még valaki arra, amikor általános iskolában iskolakezdésre olvasónaplót kellett írni a nyáron letudott könyvekből? Mit olvastunk a nyáron? Mi a jelek szerint varjakról, Kékszakállról, halhatatlanokról, láncdohányos farkasokról, űrhajókról meg ezer minden másról – szóval frissült az endless.

(Mintha arra használnám ezt az izét, amire kellene)

Tegnap eseménydús napot zártam. Például vendégként részt vettem egy diplomaosztón. Valami lehetett a levegőben, mert néhány óra leforgása alatt három ismerősömről is kiderült, hogy hamarosan apa lesz; este elbúcsúztattuk a Mestert, aki közel két éven át oktatgatott a tan sau, pak sau és egyéb kézmozdulatok rejtelmeire (a „kicsi a világ”-effektust igazolandó pedig tíz percre fog lakni és dolgozni madridi munkahelyemtől), majd futó látogatás tettünk Búvárzenekarnál és Mételynél, ahol kiváló volt a társaság, kismacskák dúltak körülöttünk, én meg egy gyerekadagnyi itókát leszámítva hősiesen ellenálltam a torokperzselő szilvapálinkának.

Ezúton is cáfolom, hogy a nyári napsütésben csak élethű másolataimat küldeném szét a világban, az első hideg, szeptemberi esők után sem csúsznak félre kőlapok titkos kastélyomban, hogy kacagva kiemelkedjen rejtekéből igazi, bőrkabátos, pozőr énem. (Bár...)

Nem az ősz hozza ki belőlem az íráskényszert, éppen ellenkezőleg, kreatív hullámvölgy van, amikor úgy érzem, feleslegesen gyötröm magamat a szövegekkel, legyenek fordítani- vagy megírnivalók, mert hálátlan szakma, mert nincsen jövője, mert rengeteg a csalódás és egyáltalán. Ilyenkor arra gondolok, bele kellene vágni valami másba, és rémülten tudatosul bennem, hogy semmi egyébhez nem értek igazán.

És most valami egészen más.

(...itt van újra)

A hétvégén alapvetően változatlan, ám némileg kibővült legénységgel ismét teszteltük a finn vodkaipar egyik remekművét, és úgy tűnik, módjával vedelve továbbra sem okoz másnaposságot (ellentétben egy évekkel ezelőtti szilveszterrel, bár azzal az estével kapcsolatban nem érdemes a „módjával” szót felemlegetni), kár, hogy hajnali kettőkor elfáradtam, mint egy éretlen gyermek, legközelebb meg fogom inni azt a kávét, de komolyan, megígérem. Más érdekes nem történt, leszámítva, hogy utazhattam egy furgon üres rakterében (akciófilmekben innen szoktak kifelé lövöldözni az üldöző jófiúkra vagy szemeteszsákba csavart áldozatokat kidobálni, velem egyik sem történt meg), illetve kiderült, hogy már egykori törzshelyünkön is túlkorosnak számítunk a vendégkörhöz képest, az este gyűjtése pedig fat.man-től [eredetileg echnat barátomtól] származik, aki a nu/”nyu” metal mintájára előállt a nyúl metállal, azóta sem bírom kiűzni a fejemből. És volt még stoner, ipari mennyiségben.

Vasárnap akaratlanul is szabotáltam a munkát. Amikor délután kettőkor a szél elkezdett esőcseppeket vagdosni az ablaküveghez, váratlanul kora este lett minden szobában. Az egyetlen okos dolgot tettem, amit lehetett, lámpát gyújtottam és bögre kávéval a kezemben olvastam (vagy huszonötödször) A sátán kutyáját Sir Arthur Conan Doyle-tól, csak hogy passzoljon a hangulathoz a hideg, esős dartmoori láp a zegzugos kúriával és a hátborzongató rejtélyekkel.

(Véletlenszerű ajánló)

It is understood that you have experienced extraordinary stresses in your work, Mr. Jones. However, Britain’s Secret Service requires more… resilience?
Put another way: James Bond never urinated on himself.



Warren Ellis komolyan nem normális. A szó pozitív értelmében. És itt az új képregénye, kéthavonta.

Los Angeles hatalmas, nyitott börtön, ahová a titkosügynököket zárják. Nem egészen olyanok, mint James Bond. Desolation Jones pláne, és nem csak azért, mert nem bírja napfényt.

(It's... it's... ALIVE!)

Még nincs szeptember közepe, mégis elég volt egy délután vidéken (szülővárosban), hogy az órákon át finoman szitáló eső félig lemossa a nyarat a világról, vagy legalábbis elkenje, mint a szép sminket.

Barátokkal találkoztam, ami nagyon jó volt és utólag árnyalatnyit ijesztő is, mert ilyenkor érzem igazán, mennyire szükségem van rájuk, mégis milyen vékonyak a szálak, mert évek óta már csak nyúlnak, egyre hosszabbra, egyre vékonyabbra, mint a rágógumi -- mert így alakult az életünk, távolság, felnőttség, munka és egyebek, semmi személyes nincsen ebben --, és mindig attól félek, hogy elpattannak. De lehet, hogy csak a nihil mondatja velem mindezt. Szűk határidős, szimultán munkákon vagyok túl (ezek szerint még képes vagyok ilyesmire), ilyenkor amúgy is jellemző, meg kiégettem egy csomó biztosítékot is, azt hiszem; még csak ideiglenesen megszökni sincsen kedvem ebből az országból.

De ugrás vissza a szombat éjjelre, amikor valamikor az éjszaka és a hajnal között vodkával hajtott kerékpárosként suhantam a néptelen városon át. Nyirkos volt a beton, néhány utcát elöntött a gyér köd, sehol sem bukkant fel senki, legfeljebb kóbor kutyák csatangoltak komoran, és az utcai lámpák fénye olyan valószínűtlen, reflektorszerűen szórt nyalábokkal festette meg a ködöt, mintha roppant színpadon bolyonganék, amit csak nekem építettek, hogy eljátsszák az aktuális hangulatomat.

Persze mire ezt komolyan elhinném, újabb nap jön és minden megváltozik, a ramaty reggel után vidámabb a délelőtt, és máris kedvem lenne kitörölni a fenti sorokat.

De szabadjon ennyit az időjárásról.

(Ennyi volt hát)

A szigetbúcsúztató éjszaka persze újra berögzült hagyományokat követett: az utolsó napok programja eddig ritkán jött be, és ez idén sem volt másképpen.* Ilyenkor marad a fáradtan üldögélés, amíg egyszer csak a holtponton átesett társaság el nem kezd mozogni... Így kerekedett a tegnapi iszogatós estéből ordas táncparti tizenegy tájban, a VOLT terasz melletti füvön. Miközben a Good Charlotte plázagótra sminkelt tizennégy éves rajongólánykái tömött sorokban hömpölyögtek mellettünk az úton, mi pohárral a kézben szilajul mulattunk kínos és kevésbé kínos rockslágerekre, később valahol máshol szegeltünk drum’and’bassre, közben lassan kezdtek kifogyni a pultok és majdnem mindenhol kisebb csoportok mulattak hisztérikusan. Az eső is eleredt, mintha a türelmetlen természet nem akarna tovább várni a takarítással, és óriás csomagokkal megpakolt, esőkabátos szigetelők között vonultam kifelé a hídon, idén utoljára, egy kifejezetten szórakoztató hetet hagyva magam mögött.

*A nap egyetlen koncertje a The Hives nevű formáció volt, akik fehér zakóban, fekete ingben és fehér csokornyakkendőben nyomták a hófehér ládák között, mintha csak a hetvenes évek elejéről ugrottak volna előre az időben. És nagyon működött.

(Még egy, és mehetünk haza)

Amikor hétfőn Tapsi megkérdezte, megkóstolom-e a kávéval kevert barackpálinkát, az első reakcióm az volt, hogy ilyen italkeveréket csak megálmodni lehet. Aztán kiderült, hogy pontosan így is történt. Közben dübörgött az ősindusztriál Skinny Puppy az esős ég alatt, egyszerre döngöltek bele a földbe az audióval meg a videóval, horrormaszkos énekessel, Bushnak öltözött, orális szexet imitáló statisztákkal. Az este további része némi szíverősítő, igazi pálinka után (mint olvasom, a Pálinkaházak elől rendszeresen szállítják el a kiütött külföldieket, akik nem szokták a magyarok istenét) bonyolódott egy kis szervezési káosszal, hogy két számot még elcsípjek a Woven Handből a Világzenein. Továbbra sem tudok kategorizálni, ezért annyit mondok: sötét, zúzásba átcsapó country. A súlyosság fokozódott Nick Cave & The Bad Seeds alatt is, akiknek egy hatalmas színpadon is sikerült azt a hatást kelteniük, mintha egy világvégi csehóban dalolnának komor balladákat csaprészegen, cigivel a szájuk sarkában. Az eső pontosan az első hangoknál kezdett esni (mint anno a Cure esetében), D. pedig felhívta a figyelmemetaz alacsonyan lógó, súlyos felhőkre, amelyeken úgy pásztáztak a reflektorok pászmái, mintha tucatnyi szuperhőst hívnának egyszerre válságkezelni.

Rég nem látott és gyakran látott ismerősök csapódtak hozzánk és váltak le a fesztivál örök körfogásában sodródva, miközben kicsit italoztunk és kicsit táncoltunk, körülöttünk pedig egyre nyúzottabb, öregebb, viseltesebb és szagosabb lett a Sziget.

Még egy.

(Mr. Noiz első fellépése a Szigeten)

Mielőtt elfelejtem: vasárnap délután rajtaütésszerűen meghívott vendégként (értsd: szerda délután szó szerint belebotlottam az irodalmi szerkesztőbe, aki lecsapott rám) részt vettem az újfent létező Galaktika magazin előadásán, mint „ifjú science-fiction szerző”, ami megtisztelő titulus, bár csak részben fedi műfaji csapongásaimat. Nem feszítette szét a tömeg a sátrat (és senki sem kántálta, hogy "Nagyszínpad!"), de kellemes, oldott másfél óra volt, szimpatikus beszélgetőtársakkal. (Mellesleg most már tudom, milyen kérdésekre kellene felkészülni a frappáns válaszok jegyében.)

(Szombat, vasárnap)

A nagy kérdés: ha vasárnap mind Juliette Lewis meg a Licks nevű csapata, mind a Kispál képes volt rendesen megszólalni a Sziget nagyszínpadán, akkor mi lehetett az az istencsapása, ami a nagyságrendekkel nagyobb profibb stábot mozgató Korn hangzását ilyen szinten tette élvezhetetlenné egy nappal korábban? A koncertnek akadt ugyan jó pillanata (még akkor is, ha maximum két pillanatról beszélünk), ahol felderengett, milyen lehetne, de csalódás volt, még akkor is, ha a Korn nyolc évvel ezelőtt hatott rám igazán, azóta szimplán csak bejönnek a dolgaik.

A szombat pozitívuma a sok kilátogató ismerős, akikkel a Sziget törvényei szerint persze csak töredéknyi időt sikerült eltölteni ahhoz képest, amennyit kellene. (Vannak köztük bloggertársak is persze, Búvárzenekar és Métely, Srakker, Bright, whoisnot). A legszebb percek ismételten a VOLT-terasznak köszönhetőek, mert este nyolc magasságában itt ugrándoztunk a retro-rockra. (Visszatekerés: alig telik bele két perc, Tamás barátom kölcsönös bíztatások után, még a tombolás hevében összeugrik egy lelkes, ismeretlen leányzóval, aki ettől három métert repül, majd zavart mosollyal feláll és pattog tovább; az út melletti füves részen ácsorgók hada egyszerre bólogat, mintha egy óriás kéz mozgatná őket, két gyönyörű, kicsit plázacicás hostesslány piros egyenruhában pedig úgy zúz két felfújható gitárral -- a Sziget aktuális hóbortja, ugye --, hogy öröm nézni.)

Megfigyelés: A fesztivál győztes retroslágere amúgy a Depeche Mode-tól a „Personal Jesus” és a „Paradise City” a Guns n’ Rosestől.

Szombaton megkezdtem a zenei mindenevést – Ludditák (rossz hangosítással sajnos nem annyira jó), éjjel Sentenced (energikus finn nemtudomkategorizálni, pedig megvan pár lemezük – északi metál?), lezárásként pár szám a Zagartól, ami zseniális, csak menni kellene már, fáradunk a húzós péntek után.

Tegnap aztán bele a jóba, mindenből egy kicsit. A fentebb említett Juliette Lewis kisasszonynak teljes tisztelet; a dögös koncert végén úgy ugrott be a tömegbe szűk miniruhájában, mint egy vén rocknroll veterán (hogy aztán órákkal később kollektíven irigykedjünk D. egyik ismerősére, aki megfoghatta a művésznő fenekét). A Kispál és Borz manapság már csak Szigeten program a számomra, de jól szólt és nem hiányoztak az átszabott dalok meg a vicces felkonfok. Hogy az eklektika fokozódjon, átloholtam az idealistenre, fehérvári cimborák dark-ambient produkciójára. A Cöxpon sátor szerintem az egyetlen, ahol le kell dobni a cipőt, bodzaszörpöt adnak a szomszéd pultnál és párnákon lehet heverészni. Azért vicces volt látni, ahogy az előző kongazenén beájult arcok milyen zavart arccal eszmélnek fel, amikor beindult a gitárral súlyosbított elektronika. Elfogult vagyok – barátok is, meg a formáció ős-őseredeténél még ott lehettem ezer éve szemlélőként --, de nagyon jó volt, most már tényleg csinálhatnának valami meghallgatható (és belinkelhető) anyagot.

Innentől magasabb fokozatra kapcsoltam, vissza a Nagyszínpadhoz egy kis Franz Ferdinandra, hogy a Nulladik Változat sajnos kimaradjon, onnan át a Világzeneihez, ahol még az úttesten is Mory Kantéra táncoltak. (És megerősítést nyert egy újabb Sziget-törvényszerűség: tényleg itt vannak a legszebb nők.) A zenei ámokfutást tényleg csak a körülmények akaszthatták meg: mire éjfélkor átcsábítottak a Táncdalfesztiválhoz, a „Király magyarországi helytartója” helyett csak a nosztalgiadiszkó fogadott. A főhős állítólag a bejárat elől távozott sértődötten, pedig régen eldöntöttem, hogy látnom kell azt az embert, aki D. jelentése szerint a „fent tapsi, lent tviszti, éljen soká Komár Laci” sort adta a világnak egy korábbi Szigeten.

Másfél óra és egy óriás adag tejberizs után végül győzött a hazamenetel. Nem könnyű lelkiismerettel, mert egész végig ott motozott az érzés, hogy még maradni kellett volna a többiekkel.

(Péntek)

Sok ücsörgés, sok alkohol, jó társaság és kevés koncert, ez jellemezte a Sziget pénteki napját.
Ha úgy vesszük, elég bizarrul indult, mert a délutáni csónakházas randevún óriási teheneknek öltözött emberek (vagy akár igazi óriástehenek -- ne zárjuk ki a lehetőségét) zaklatták a békésen sörözőket mellettünk, kicsit később pedig szurkolhattunk egy félmeztelen és feltűnően részeg fiatalembernek, akinek egész baráti társasága segítségével is percekig tartott az egyik asztaltól átjutni a másikhoz. Amikor feladta és csattanva elterült a betonon, a semmiből felbukkant egy tévéstáb és azonnal filmezni kezdték. Biztosan ők is azt hitték, hogy az ilyen arcok a Doors-pólók, a lejmolós punkok és az igazán szórakoztató figurák sorsára jutva régen kikoptak a fesztiválról. De mint látszik, van még remény.

Bright, Tapsi, illetve A és G olyan remek ivócimboráknak bizonyultak, hogy már a nagyszínpados főkoncert előtt a nyakára hágtam az orvul becsempészett szesznek, majd amikor a Basement Jaxx nem fogott meg, elindultam a messzi-messzi 69 Eyes koncertre. Bizonyára nem ez, hanem a friss levegő és az egészséges testmozgás tette, de mire a Hammerworldhoz értem, rajtaütésszerűen átkerültem a miénkhez megszólalásig hasonló párhuzamos világba. Más okát nem látom, miért váltott ki belőlem ekkora ellenszenvet a derék finn darkok produkciója (olyan igazságtalanul kemény voltam velük, hogy gyorsan meg is követem a zenekar és a rajongókat egyaránt), ráadásul évek óta először eltévedtem a Szigeten, mert a koncert végére misztikusan eltűnt a betonút, amin a sátorhoz érkeztem; szerencsére whoisnot és Boszi gyorsan megmentett.

Aztán mentünk még ide meg oda, nagyrészt beszélgetni, ezért nem néztem LTJ Bukemet (meg mást se), rosseb még kitalálta, hogy pofozzunk pofozógépet, ami jó volt, de végül csak leültünk, minden értelemben. Zeneileg elég mindenevő vagyok, és egyébként is, egyik legemlékezetesebb szigetes élményem egy cinetripes breakbeat-este volt, ahol órákon át ugráltunk a díszlet-szalmabálák között, de azért valahol nincs az jól, hogy éjfél után mindenhol kizárólag durva szögelés szól. Próbálkoztunk ugyan, de nem sok sikerrel, aztán jött a hajnal.

(Kereszthivatkozások)

Kalandok a Szigeten:

Bright, mint mindig, most is olyan alapos, hogy miközben a postjain vigyorgok, még néhány homályosan maradt folt is tisztázódik a csütörtök estéről. Isolde újabb részletekkel egészíti ki az összképet, Rosseb pedig, aki külön szigetblogot üzemeltet, hátha nyer i-podot, az odakint sátorozók szemszögéből láttatja a kegyetlen harcot a túlélésért...

(Tömeghatás)

Valahol ijesztő, hogy már a második napon képtelenség beférni a sátrakban tartott koncertekre. A The (International) Noise Conspiracynek a közelébe sem jutottunk, a Másfél produkcióját pedig vagy öt percig a bejáratnál hullámzó tömeg gyűrűjén túlról szemléltük, ahol a kiszűrődő szaxofont már bedarálta a szomszéd pult szögelős elektronikus zenéje. A tömegiszony már a nagyszínpados Underworld buli alatt kitört rajtam, ezért félidőben elmenekültem. Pedig az úszómedencényi pultban sürgölődő három brit zseniálisan felpörgetett mindenkit, a tömegben még hátul is kisebb csoportok ugrándoztak önfeledten és a basszusok úgy ütötték a mellkasunkat, mint megannyi puha, barátságos gumikalapács.

A csütörtök a regenerálódás és a költséghatékonyság jegyében telt, ezért különösebb izgalmak nélkül zajlott. Maradt energia a szemlélődésre.

Feltűnően húzóágazattá nőtte ki magát az éhes fesztiválozók megkopasztása, legalábbis még életemben nem láttam ennyi ételt a Szigeten, ami nem csak ahhoz képest ugrás, hogy ’94-ben az ingyen Krisnás-kaja jelentette a gasztronómia csúcsát. Egész kajanegyedek nőttek ki a földből egy év alatt. Már-már groteszk látványt nyújt, hogy mindenki vadul mozgó állkapcsokkal eszik – ami régebben az alkohol volt a szigetelőknek, az most látszólag a koleszterin. Pedig ennél drágábban kevés helyen maradhat éhes az ember.

A tegnap kérdése: miért hívják az ír kocsmát még mindig ír kocsmának, ha ugyanazt kínálják, mint mindenki más, és a Guinessre vonatkozó kérdés zaklatott reakciót vált ki a pultosokból?

Viszont a Guiness-küldetés során rábukkantunk egy remek kis helyre, az Afrika falura, ahol függőágyakban lehetett (volna) heverészni (ha lett volna szabad hely), vízipipázó emberek gubbasztottak a földön és a parányi színpadon éppen lágy – talán portugál – gitárzene szolgáltatott aláfestést. Kár, hogy valószínűleg ezzel is úgy járunk majd, mint a különböző előadásokkal, a Lumináriummal vagy a délutáni programokkal, és soha többé nem jutunk el a kipróbálás fázisába.

(Értekezés a digitális fényképezőgépek elterjedésének hátrányairól)

Állítólag készültek képek is a parkett ördögeiről.
Mr. Noiz aggódik.

(Dzs, dzs)

Uj Péter Szigetes beharangozója már-már fájdalmasan éles precizitással vetítette előre a tegnap éjszakámat. „Az Ön metálhoroszkópja szerint Ön rövidesen terpeszállásba áll, bal kezével egy képzeletbeli gitár nyakát ragadja meg, fog egy zs-dúrt, jobbal meg penget veszettül, közben fejével erősen bólogat”, írta, és ez egészen pontosan így is történt éjfél körül, azzal a kiegészítéssel, hogy a repertoárt Angus Youngtól (megvan, ugye, AC/DC, rövidnadrág, gitárral ugrálás) ihlette szökellésekkel is kiegészítettem a Sziget VOLT-sátrában, ahol a rockos/grunge-os beütésű bulizenék uralkodtak. (A VOLT környéke évek óta hálás terep zeneileg, bár ismeretlen okból szinte mindig csak az első este.) Ilyenkor az addig elfogyasztott alkohol és a megfelelően adagolt régi-új ugrálós slágeregyveleg kihozza belőlem az egykori gimnazistát, aki pattog, léggitározik, tvisztel és térdmagasságban headbangel. Ez a külső szemlélő számára nyilvánvalóan komikus látványt nyújt, de egy kis időutazásért bármit, még azt a korsó sört is, ami az utolsó cseppig a hátamon landolt, vagy azt, hogy a mai nap munka szempontjából alulról közelíti a nullát.

Tehát klasszikus első Sziget-napot zártunk hajnalban, ami azzal a semmivel össze nem hasonlítható érzéssel kezdődik, amikor az ember az adott évben első alkalommal átballag a hídon, majd megfontoltan elkezdi végiginni a pultokat, menet közben rájön, hogyha már itt van, érdemes megnézni azokat zenekarokat is, amiket nem ismer különösebben (mint tegnap a Morcheebát vagy a Quimbyt), végül pedig hajnalban a nyakát fájlalva azon gondolkozzon hazafelé, vajon miért nem tud maradéktalanul elszámolni sem az eltelt órákkal, sem a pénzével.

(Szúnyog, sör, játék)

Hétvégén a szúnyogok győztek, nincs értelme tagadni. Ezt teszi a valaha edzett vidékivel a főváros füstje. Elpuhultságomat jól bizonyítják a mindenhol vöröslő csípések, amelyek közül néhány még most, négy nappal később is viszket.

Szerencsére ez az egyetlen negatívum (nem jó szó: legyen „kevésbé pozitív emlék”), amit a hétvégéről, a Komárom melletti kempingről fel tudok idézni. Minden más csillagos ötös, a társaság, a szomszéd vendéglő és természetesen az, amikor sörökkel a kezünkben különböző társasjátékokat nyúzunk.

Ahhoz képest, hogy valaha irigykedve bámultam a külföldi boltokban az ötletesebbnél ötletesebb, színes-szagos táblás játékokat, hogy aztán eshu barátommal még tervezni is kezdjünk egyet, ha már nekünk nincsen, tizenvalahány évre meg is feledkeztem róluk. Tavaly a zseniális BANG! ébresztett rá, hogy a kártya nem egyenlő a makaózással, a mostani hétvége pedig a táblás játékok reneszánszát hozta.

Kiegészítés: A G.R.R. Martin regényciklusa alapján készült stratégiát tulajdonképpen a szúnyogok nyerték. A lovecrafti, mélyűri rettenet gyönyörűséges kivitelezésű játéka, az Arkham Horror pedig amúgy is hangulatos egy darab, de az éjfélkor hullámokban megjelenő, rendkívül csúnya és fekete bogarakat valószínűleg a hatásfokozás érdekében küldték ránk egyéb hatalmak; ezúton üzenem, sikerrel jártak.

És mielőtt elfelejteném, külön köszönet Svónak és Scorbának.

(A pécsi szál)

Szégyen, nem szégyen, életemben először jártam Pécsett. Az első benyomások maradéktalanul kellemesek, ami A Nagy Levin fergeteges lagzijának és a remek társaságnak (többek között D., Bright, Isolde, Robin és Ork személyének) köszönhető.

Jó lenne, ha nem veszne el az a rengeteg apróság, ami ilyen szórakoztatóvá tette a különleges alkalmat – az oda- és visszaút gátlástalan agymenése a vonaton, Pécs belvárosa és kulináris élvezetei, vagy az, hogy ez volt életem első esküvői bulija, ahol például Apollo 440 és AC/DC szólt --, de egyetlen kép biztosan megmarad: valamikor éjjel a hegyoldalon álló szálloda teraszáról nézzük a lenti fényeken túli sötétséget, a messzeségben vonuló hatalmas vihart, a látóhatárt hasogató, meghökkentően narancssárga és néma villámokat. Végül nem jöttek közelebb, bámulatos, lomha szörnyetegekként kerülgették órákon át a várost, a vihar néhány csepp esőt leszámítva tiszteletben tartotta a szórakozásunkat.

(Sötét mesék)

Filmekről.

Szóval sötét mesék, kedvelem az ilyesmit, ezért is vártam nagyon Terry Gilliam (Brazil, 12 majom, Félelem és reszketés...) új filmjét, a Brothers Grimm című opuszt, amelyben a nem mesegyűjtő, hanem boszorkányvadász Grimm fivérek kénytelenek felvenni a harcot a legsötétebb erdő mélyén a gonosszal...

Ezt a látványvilágot Tim Burton is megirigyelhetné. És Monica Belucci, mint boszorkány, hmm.

A hivatalos oldal, trailerrel.

Kissé régebbi lelet Peter Jackson King Kong projektjének az előzetese. Korábban nem hozott különösebben lázba, de most azt hiszem, ezzel a látványvilággal és hangulattal elkaptak, mert nálam működnek a roppant gőzösök, a puhakalaposok a dzsungelben, nem is beszélve a korról, amikor hódított a jazz és még léteztek Igazi Fehér Foltok a térképen.

És ne feledkezzünk meg a már reklámozott Mirrormaskról sem, Neil Gaiman és Dave McKean csodás látványvilágú meséjéről; a hivatalos oldalon a legújabb előzetessel.

Most pedig vissza az esős valóságba.

(Helyesbítés)

D. megkért, hogy árnyaljam a múltkor idézett kijelentését, miszerint "London az ezer Emma Bunton városa", ugyanis megállapításhoz linkelt oldal azt a benyomást keltheti, miszerint fotóképesre retusált ex-spicegörlök rohangálnak tömött sorokban. De ő ilyen Buntonokra gondolt.

(Volt)

Stumble you might fall, énekelte péntek este a Stereo MC’s durva napokat látott énekese a soproni Volt fesztiválon, és tulajdonképpen pár órával később ez be is jött, még ha jóval földhöz ragadtabb formában, mint ők gondolták, amikor elegánsan sasszézó mozdulattal megtértem a kikerülhetetlen, bokáig érő, nyúlós sárba. És utána jött a java. Mert a Voltot ugyan már akkor folyamatosan mosta el az eső, amikor megérkeztünk, de az, ami landolásom után nem sokkal következett, az már nem is eső volt, hanem kőkeményen szakadó, mindent eláztató, ádáz zuhatag. A mérleg tehát szomorúan lefelé billen, bár a pozitív oldal serpenyőjébe kerül a néhány óráig legalább esőmentes klíma, a zene, a kemping körüli méregzöld erdők a Twin Peaks-es ködpamacsokkal a fák felett és Bright társasága, akinek nagylelkű vendéglátása igazi életmentéssé lényegült át a hajnali órákban, amikor annyira ronggyá áztunk, hogy tényleg csak röhögni tudtunk az egészen.

Ahogyan társam az úton, a Taurinfüggő Vegyészmérnök fogalmazott, egyszer próbálunk így hajlott korunkra kamaszos hévvel két saroknál messzebbre menni szórakozni, aztán tessék, ez lesz belőle.

(Londoni zárszó: Fedezze fel a képen látható Nagy Ellentmondást)

Köszönet D-nek a kép alapkoncepciójáért és elkészítésért, nem is beszélve a „London az ezer Emma Bunton városa” kezdetű, nagy igazságtartalmú megállapításért.

Búcsúzóul következzen néhány érdekfeszítő információ Angliáról, egyenesen egy született angoltól. A hitelességért nem vállalunk felelősséget.

Tudta-e Ön, hogy...

-- Az ország területén minden hattyú a királynő tulajdona.
-- Elméletileg senki sem szüntette meg azt a törvényt, miszerint felségárulás, ha a borítékra fejjel lefelé ragasztjuk fel az uralkodót ábrázoló bélyeget vagy ráfirkálunk tollal.
-- Mint ahogy azt a törvényt sem, miszerint az, aki este tíz után Chester városfalain belül walesi emberrel találkozik, jogosult lelőni egy számszeríjjal. (Kipróbálása nem ajánlott, mert a walesiek rendes, derék emberek, a komoly értelmezési problémákról nem is beszélve: ki számít manapság walesinek, ill. mi a helyzet a modern lőfegyverekkel?)

Kiegészítés saját megfigyeléssel:
-- Az angolok tényleg nem értik, mi baja lehet bárkinek azzal, hogy a mosdóban következetesen külön van a hideg- és a melegvizes csap, ami azzal jár, hogy kézmosás közben például vagy leforrázod, vagy lefagyasztod a kezedet. Standrad procedúra: dugó be, megfelelő hőmérséklet kikever, félhangos, ideges merengés még a jobboldali közlekedésről, idegen konnektorokról, egyebekről.)

(London, zanza - Azelőttről)

Tudathasadásos dolog Londonról írni nem sokkal azután, hogy felrobbantak a bombák. Mintha pillanatfelvételt készítettem volna alig egy nappal az események előtt, amikor minden a rendes kerékvágásban zajlott. Kikockázom a mentális fényképet, amibe ezúttal csak két napot tömörítettem; ránagyítok a részletekre.

Első tapasztalat: a nyugalmas Kent után London felér egy szelíd arcbarúgással. Bennem enyhe nosztalgia, körülöttünk tömeg, felettünk tornyok meg felhők, currys csirke Camdenben, szendvicsek a Kensington Park padján, közlekedés közben bónusz városnézés emeletes buszról, látogatás a kötelező turistalátványosságok és a képregényboltok környékén. Kávé franchise-logós bögréből, magas székeken az utcára néző kirakat előtt (az üvegnek dőlve tejfölszőke lány smárol öltönyös pasijával, utóbbi később egy sarokkal távolabb egy bankautomata előtt vizel), a repülőtéri busz előtt hagyományos, koleszterinbomba angol reggeli, meg egy csomó más minden, ami apróság, mégis megmarad.

Akárcsak a Lényeg:

(Nine Inch Nails, Brixton Academy, 2005. július 4.)

Nem cifrázok: ez a koncert rendesen odatett.
Olyannyira, hogy erdetileg egy bekezdést akartam róla írni, és egészen sok lett.

Amikor kiléptünk a brixtoni metrómegálló kapuján, bele a gyengén szitáló esőbe, addigra az égbolt egyik szeletén olyan sötét folt terpeszkedett, mintha a tömegben nyomuló fekete ruhás rajongók egyre gyarapodó menetét akarta volna utánozni. A koncert előtti órákat egy helyi pubban töltöttük. A talán viktoriánus korból megmaradt hodály -- piros szőnyeggel és oszlopokkal -- foteljeiben és a könyöklős asztaloknál micisapkás, fogatlan angol bácsikák iszogattak ősz szakállú, fekete öregemberek szomszédságában, hogy az egészet valószínűtlen egyveleggé mixelje a hangszórókból üvöltő zene meg a NIN-rajongók többségében piercingelt, rasztázott, festett hordája. (Kortynyi tapasztalat: a Guiness tényleg finom egy centiméternyi áfonyaszörppel nyakon öntve. )

A brixtoni Carlington Academy valaha színház lehetett, és maradt belőle egy kupolás, masszív épület, fakóvörös szőnyeggel, kovácsoltvas korlátokkal, karzattal meg egy hatalmas színpaddal, az én hozzá nem értő fülemnek igen tetszetős akusztikával.
A még tavasszal szerzett jegyekről (még egyszer hatalmas köszönet CzG-nek, a grafikusok/animátorok gyöngyének) kiderült, hogy kizárólag a hatalmas erkélyre szólnak, ahol bölcsen a legmagasabb sorba telepedtünk, így annak ellenére, hogy természetesen az első hangnál mindenki felállt a székekből, ez volt az első NIN koncert, ahol majdnem végig láttam a színpadot (még ha messziről is, illetve leszámítva a tömegbeugrálós, gitárhajigálós részeket), ami kárpótolt azért csendesen motozó érzésért, hogy a dühöngőben kellene összerugdaltatnom magamat. Igaz, nem túlságosan szálfa termetem miatt az ilyen közösségi érzésért mindig a látvány hiányával kell fizetnem, szóval annyira nem bánom. Egyébként is, I’m too old for this shit, különösen úgy, hogy régen sem csináltam úgy igazán.

Bemelegítő produkció Saul Williams, aztán átszerelés, a sötétben a standard Pinion, majd a Wish (fények fel), a Sin, aztán ki emlékszik már a sorrendre. A színházterem egyik előnye, hogy az akusztika miatt még azok a számok is arcul csaptak, amelyek nem a legnagyobb kedvencek az új albumról. Az angol közönség egészen életteli (az osztrákokhoz képest legalábbis), lehetett több ezer emberrel zúgni, hogy Something I Can Never Have, kiderült, hogy a The Hand That Feeds igazi koncertszám, hogy Trent Reznor így negyven felé már inkább ultrapozőr új gitárosára bízza a gitárnyúzást-zúzást és hogy a Dead Souls ezen a setlisten is helyet kapott.
A megszakítás és ráadás nélküli két óra végén a Head Like A Hole érkezett, némi töréssel, csapkodással és palackhajigálással, az utcán csapzott, fekete tömeg hömpölygött tömött sorban a majdnem utolsó metró felé, a buszok, autók és a drogot kínálgató nepperek között. A zsúfolt szerelvényben egy kopaszodó, copfos pasas a trend szerint öltözött huszonéves indusztriálgót lánykáknak magyarázott arról, hogy egy rockernek nincsen korhatár, meg valamit a Poison lemezeiről, de azt már nem hallottam rendesen, mert zúgott a fülem.

Függelék: néhány kép a netről.

Ez a galéria egészen jól összefoglalja a helyszín hangulatát és a koncert egészét.

Ez a két kép pedig egy magyar srác galériájából származik, és jól érzékelteti a minimalista, zseniális fénytechnikát: 1 és 2.

(Itthon)

Tegnap kora este minden zökkenő nélkül megérkeztünk, tehát a mai londoni robbantások nem érintettek minket, szerencsére.
És mindenkitől nagyon, nagyon kedves, aki érdeklődött felőlünk.

(Kent szivebol, szeretettel)

Tegnap ellatogattunk Rochester varosaba. Rochester modern korunk minden vivmanya ellenere is meglepoen viktorianus hely maradt, ami nem feltetlenul dicseret, es csak azert nem sutom el, hogy a pirosszurke hazakban akar Dickens is lakhatott volna, mert ez pontosan igy is tortent, ennek kovetkezteben, az un. “foutca” minden masodik boltja valamelyik Dickens-regenyrol/karakterrol van elnevezve. Amugy kellemes hely, es divik itt a “fudge” nevu edesseg, ami kicsit karamellszeru, nyulos, finom es millio izben kaphato, jartunk egy hatalmas antikvariumban, ahol szabalyos labirintus a sok zsufolt polc kozotti folyoso, konyvek szaga mindenhol, sejtelmesen recseg a regi padlo, egyszoval tokeletes kezdese lehetne minden fantasztikus mesenek (abbol a fajtabol, ahol a fohos odon varazskonyvre/Mashova Vezeto Rejtett Atjarora/titkos osszeeskuvesre bukkan). Szerencsere csak tiz percet toltottunk odabent, elfojtott konnyekkel a torkomban osontam ki. Me, The Geek.
A helyi nevezetesseg, Rochester Castle (katt ide) egyetlen hatalmas, odvas torony, legalabb ot emelet magas, impozans korengeteg, remek kilatassal a szomszedos katedralisra, ami “pontosan olyan bentrol, mint Canbterbury, ha mar lemaradtatok rola”, mondta Martyn baratom, mielott miderult volna, hogy itt meg eskuvot tartanak, lathatatlan erok probalnak gatolni valamiben, erzem.
Kesobb a katedralis mellett teaztunk egy kertben. Mikozben a lekvart meg a vajat kentem a sutemenyre, majd a kello mennyisegu tejhez ovatosan kitoltottem a teat, azon tunodtem, hogy autentikusabb mar csak akkor lehetne az egesz, ha a szomszedos paplakban valaki eppen meggyilkolna a kandallo elott Mustar ezredest a gyertyatartoval.


Egyebkent tegnap ettem steaket (felig atsutve), ma ittam shandyt (gyenge sor limonadeval), jartam egy paranyi faluban, ahol a vegyesboltban kitett meghivok szerint hamarosan zenes rendezvenyt tartanak, ahol a befolyt bevetelbol Miss X. es Miss Y. 2006-os perui utjat tamogatjak (a teat a pedig a Z Tea-Roomban szolgaljak fel). Meg setaltunk egy kismeretu angol kastelyban, aminek a nehai tulajdonosa igazi brit gentlemanhez meltoan beutazta a vilagot es minden egzotikumot begyujtott, amit elert. Pedig tenyleg nem a “csardas-csikos-muskatli” tipusu magyar vendeglatas angol valtozatan veszunk reszt.

Meg sokat gyalogolunk. Felhok, napsutes, esoszunet. O, az angol videk.

(Veletlenul sem filmkritika)

Penteken megneztuk a Speilberg-fele Vilagok harcat, rosszabbra szamitottam, de sajnos a tortenetbe eroszakolt kotelezo, cukros nyal es a Wells-fele alapkoncepcio teljesen elbaltazott atalakitasa miatt biztosan nem fogom klasszikuskent emlegetni. Ellenben voltak jo reszei, es mivel nemreg pepecseltem munkaugybol kifolyolag az eredeti regennyel, feltunt, hogy kifejezetten ragaszkodtak a tempojahoz, ami viszont pozitivum.

(English Summer Rain)

Tovabb folytatodik az "autentikus angol videk" felderitese. Delelott kanyargos videki utak, zold legelok, sovenyek, legeleszo lovak, v0ros teglabol rakott maganyos udvarhazak, csupa olyasmi, amit tizenket eve szerettem volna ismet latni, de igazabol csak autobol lehet, es most nagyon halas vagyok ezert. Meg Canterbury, fohajtas egyetemi tanulmanyaimnak, sajnos nem lehet bemenni a szekesegyhayba, pont ma, marad a kave a szomszedban. ("Jard korbe a Canterbury meseket!")

Delutan tengerpart -- ha elerheto kozelsegben van, mindenhol latnom kell --, szurke eg es szurke tenger, molo es jatektermek, hodolat a hagyomanyoknak: hal es sultkrumpli (ecettel), szoval Fish`n`Chips zsiros papirzacskobol a parton.

Esik (rain type> drizzle), a levego illata kellemes, nyirkos zoldelles.

(To Be in England, in the Summertime)*

Szinte gyanut fog az ember, hogy turistaknak szolo Nagy-Britannia-reklamfilm forgatasra erkezett, es mindjart beszalad valaki egy csapoval: az otthoni fulledtseg utan tizenhet fok, szemetelo eso, nehez felhok az egen, nedves fu friss illata, tea tejjel es cukorral, Stilton sajt keksszel, oriaspark zoldello, centire nyirt gyeppel. Martyn baratom a hazigazdak gyongye, a regi alom meg valora valt, ez itt a hamisitatlan “rural England” ismet, a teglahazakkal meg sovenyekkel. Este pedig ketfele angol pudding.

Most (este) nyogjuk egyebkent, hogy hajnali otkor a repuloteren voltunk amugy, amikor a vilag meg friss es egyre fenyesedik - bulibol hazatamolygos ido ez, de mi utazni indultunk, mert hittunk az ujsagoknak es koran mentunk ki. A megjovendolt kaosz szerencsere nem utott be, es a gep is csak azert indult kesve, mert felnott emberek duzzogva acsorogtak a szeksorok kozott, es makacsul hajtogattak, hogy “o, en szivesen leulok, ha az a holgy elmegy a helyemrol, igen, az ablak mellol”. Hat igen.

*Warren Ellistol kolcsonzott cim, Planetary #7

(A fekete malom)

Ismeri még valaki ezt a könyvet? Komolyan érdekelne.

Otfried Preussler: Krabat a Fekete Malomban (Móra, 1985)

Szászország, valamikor a tizennyolcadik században. Sötét malom áll az erdő mélyén, a Fekete-víz partján. Itt él tizenkét, varjúvá változó molnárlegény és a rettenetes Mester. Feketemágia, barátság, garabonciások, szerelem és küzdelem.

Lehet mesének hívni, vagy komor tónusú ifjúsági regénynek*, még a Harry Potter előtti korból, nálam mindenesetre a következő besorolást kapta: „könyv, amit kamaszkorodban olvastál, de vissza kellett adni, és magad sem hitted, milyen nagy hatást tett rád, amíg pár évvel ezelőtt egy blogban valaki meg nem említette, és meglepődtél, milyen élesen emlékeztél a hangulatára, és most, miután újabb évek teltek el és megrendelted, kiderült, hogy még mindig hat”.


* mindkét típust kedvelem, ha jól meg vannak írva; ez legtöbbször azt jelenti, hogy felnőttként is élvezhető, esetleg más értelmezésben is


(Ui: A magyar neten keresgélve a Google érdekes eredményeket dob ki, valaki bábfilmet kíván belőle készíteni, illetve szerepel a magyar wiccák ajánlott olvasmányai között.)

(Idén inkább nem)

Meglepve fedeztem fel a múlt héten, hogy a 178-as Galaktikában (2005. január) megjelent scifimet (A rendszerek ellensége) jelölték az idei Zsoldos Péter Díjra. Sajnálatos módon a procedúrából kimaradt a "jelölt értesítése a lista közzététele előtt" fázis, mert így kénytelen voltam most megkérni őket, hogy a novellát töröljék a résztvevők közül, nem kívánok részt venni a megmérettetetésben, köszönettel, satöbbi. Azóta sem válaszoltak, a lista változatlan, mindegy.

(Elő a kapával)

Na jó.

Hát miért szünetel már ez a blog, kérdezte a most már kettővel ezelőtti pénteken az én rosseb barátom legalább negyvennégyszer, na jó, csak háromszor, de szívemnek kedves volt ez így is. A Szóda nevű, bankból átalakított, nyitott, ivászatra alkalmas hely udvarában ültünk többedmagunkkal, kevéssé szimpatikus underground médiamunkások szoros gyűrűjében, és biztosan bloggerek is voltak ott, ha legalábbis ez ugyanolyan Szóda, mint tavaly, pedig esküszöm, nem bloggeri minőségünkben jártunk ott, nem vagyok én trú. Mivel tegnap is megfordultam ott, remek társasággal, lassan hiába küzdök, le sem mosom magamról, hogy. Egyébként is, az este legkellemesebb meglepetése Bright váratlan felbukkanása volt, mondom, bloggerek mindenhol, le sem mosom.

A lényeg, hogy én nem működök vérbeli bloggerként. Az említett vérbeli bloggerek nagy része szerintem akkor működik igazán, ha nincsen jó passzban. Én meg fordítva: ha nem vagyok jó passzban, nincsen blog. Volt is most szünet, nem is kevés.

Nem véletlen, hogy ez a blog (és előző, már törölt verziója) utazónaplónak indult, de most, hogy felsejlik a látóhatáron egy újabb út, még ha rövidke is, bizonyára megmoccantak bennem a bloggolómirigyek, termelni kezdték, amit szoktak, kis, alattomos izéket, hogy serkentsék az agyam bloggolásárt felelős központját, ilyenek.

Pedig próbálkoztam korábban is. Hetekkel ezelőtt megírtam és nem tettem fel egy blogbejegyzést, ami így kezdődött, hogy „Hetekkel ezelőtt megírtam egy blogbejegyzést, és nem tettem fel.”

Akartam én sok mindent az utóbbi hónapokban. Most nem arról beszélek, hogy mennyi mindent szerettem volna megcsinálni, befejezni, letudni, sikertelenül (hja, ugorjunk), hanem a bloggal szerettem volna tenni valamit, leheletnyit újítani a dizájnon, írni a jó dolgokról, amik történtek, elmesélni, hogy például a tavasz igazi eljövetele milyen zöldellő erdőben talált (könyvkiadós veteránokkal pikniken), meg milyen jó volt igazi városszéli garázsból kreált próbateremben nézni stonemagnet és echnat zenekarát, ahogyan tolták a stoner rockot jól, meg hogy jártam Aba-napokon sörsátorban, gótszerű klubban kedvencekre bólogatni, könyvhéten és könyvfesztiválon csömört kapni a nyomtatott betűtől, jó lett volna reklámozni filmeket, mesélni könyvekről, új barátokkal dúsítani a linkek listáját, és még biztosan akartam egy csomó mást is, csak nem emlékszem már, mit.

De hátha, lassan, apránként.
A blogban olyan nagyon továbbra sem hiszek, és mégis, úgy érzem magamat, mintha több hónapos szünet után lekifurdalástól gyötörve kimentem volna a hétvégi telekre, ahol mindent felvert a gaz és olyan elhagyatott az egész.
És most sóhajtva belöktem a hullámlemezekből összrakott bódé nyikorgó ajtaját és nehézkesen előástam a rozsdás kapát.

(Adásszünetünket megszakítjuk)

Van egy könyv a polcomom, ami annyira magába szívta Madrid esszenciáját, hogy talán soha többé nem szellőzik ki belőle (legalábbis én nagyon remélem). Amikor megérkeztem, figyelemfelkeltő kupacokban tornyosult az üzletekben, és a borító meg a fülszöveg együttes kisugárzása beférkőzött a koponyám alá. Szemezgettem vele egy darabig, végül az angol változatot gyűjtöttem be, és nem volt megállás, azonnal el is nyelt a történet. Végigkísérte a kinti munka második felét: olvastam a metrón, reggel és este (oda és vissza, ahogy Bilbó mondaná), a szálloda melletti cafeteríában, franchise kávézók kényelmes foteljeiben, hogy a végső, szívdobogtatós fejezetre pont az utolsó munkanapon kerüljön sor egy hatalmas parkban, óriás geometriai formák között, egy napsütötte padon, miközben arra vártam, hogy kiderüljön, tényleg elrepülhetek-e másnap hazafelé. És a telefon tényleg a dramaturgiailag legmegfelelőbb pillanatban csörrent meg, ott, ahol a történetben is megtehette volna, ha ilyesmi szerepel benne egyáltalán.

A könyvet egy Carlos Ruiz Zafón nevű úriember írta, a címe La Sombra del Viento, avagy a A szél árnyéka.
Barcelona öreg szívében áll az Elfeledett Könyvek Temetője...

A munka ünnepén frissülő endlessre írtam is róla, és közben majdnem elolvastam újra.

(Önreklám! Mások reklámozása! Gombszemű anyukák az Ajtó Túloldalán; egy Város és a Csillagai; Moszkva gonosz erői; visszatekintünk a Korbács című klasszikusra; és sok más -- mindez az újonnan frissült endlessen!)

***

Amúgy munka van meg kapkodás lesz, de remélem, ma vagy holnap végre sor kerülhet némi aktualizálásra: új linkek oldalra, új szövegek a postokba, új hangulat, citromillattal is.

Stay tuned.

(Rejtély!)

Az vajon miért lehet, hogy a Mozilla, miután bepötyögtem a blogom címét (vagy egy linkről ugrok ide), azonnal a blogger bejelentkező lapjára dob? Más blogspotos címek esetében ez nem következik be. Explorer alatt rendben betöltődik az oldal . Érthetetlen. És csak velem történhet meg ilyesmi.

Akik persze Mozillával neteznek, ezt most nem olvashatják el. Ezért különösen idegesítő.

Vagy: másoknál Mozilla alatt sincsen ilyen probléma, és akkor pláne nem értem.

Valakinek esetleg van ötlete? Hálás lennék, megköszönném, elfúló szavakat rebegnék, ilyenek.

Hmmfff.

(Gyűjtés az embervilágból)

Zsúfolt villamos. Mellettem álló fiatal nő az ülésen terpeszkedő, elhanyagolt külsejű férfinak:
NŐ: Elnézést, megkérhetném, hogy átadja a helyét?
FÉRFI: Merthogy?

Nyugati tér, ál-indiánok zenélnek nagy csapatban. Pánsíp, óriási műanyag tolldísz, egyéb kellékek.
KISFIÚ: Apa, apa, azok mik ott, apa?
APA: Indiánok, fiam. Aztán jönnek a kovbojok, és lelövik őket.

(Update)

Volt itt egy post, még Madridból keltezve, 2005. február 3-án, és Amerikáról esett szó benne, barátokról, akik odakint vannak, meglepetésekről, és olyan titokzatosra sikeredett, hogy érteni nem, legfeljebb félreérteni lehetett. Most azonban kézhez kaptam a régóta várt csomagot, tehát hatalmas köszönet T.Lacinak, aki volt olyan kedves, hogy amikor alkalma adódott Neil Gaiman urbanfantasyírómesterrel találkozni, nekem dedikáltatta az Amerikai istenek magyar változatát (vagyis az American Gods magyar változatát), hadd legyen a fordítónak is ilyen. Kedvenc munkám volt, és most az amúgy is kellemes magyar kiadás most sokkal pofásabb lett a szerző enkezével belerajzolt Szerda úrtól. Respect, ahogy mondani szokás. (Mutogatva el.)

(Saturday, Night, Fever)

„NE VIZELJ IDE MERT LELÖLEK!!!” - felirat egy lakótelepi ajtó mellett. (Hétvégén gyűjtött lelet egy különben teljesen rendezett lépcsőházból.)

Mert volt hétvége, mozgalmas, mármint az általános hétvégékhez képes, ami azért rögtön megfelelő kontextusba is helyezi a megállapítást. A napfényt közben felfalta a szürke ég, de az eső illata már nem ősz, hanem friss tavasz, és ez nem elhanyagolható különbség. Pénteken Bright vendége voltam, baráti társaságban távoli romtemplomokat néztünk, míg egészen váratlanul hajnali kettő nem lett.
Szombaton az endless.hu válogatott különítménye dél körül behatolt, felderített és vásárolt az első magyar képregényfesztiválon. Valami mintha mocorogna a hazai képregénykultúra megkérgesedett felszíne alatt, és sokan voltak, Réz Andrással súlyosbítva. Kiderült, hogy nem csak egy szakbolt van a fővárosban, hanem akár három is, életemben először láttam magyar polcon eredeti Swamp Thinget, Planetaryt - önismétlés: az egyik legjobb, amit valaha, satöbbi - meg egyéb jóságokat. És megjelent Fekete-fehér képregényantológia első száma, benne először magyarul az übernoir Sin City (nem rajzol úgy szakadó esőt senki, mint Frank Miller), aztán John Constantine - Hellblazer, a láncdohányos brit mágus hányattatásainak egyik epizódja, illetve egy blogtárs versenymunkája (várjuk a folytatást!). A Francia Intézet standjánál ismét megbántam, hogy nem tanultam fransziául, vagy azt, hogy nem vettem francia képregényeket spanyolul, amikor még megtehettem.

Sokkal később, még aznap éjjel aztán korhadt házak között sétáltam az esőben, majd Búvárzenekar új főhadiszállásán jóféle szilvapálinkával és jófej macskával barátkoztam. Vasárnapra nem is maradt más, mint az idei Titanic fesztivál számomra egyetlen filmje, a Steamboy/Gőzfiú, viktoriánus Londonnal, kovácsoltvas, sziszegő gótikus gőzpalotával és az eddig látott leghosszabb Végső Csatával.

(Hangok a múltból)

Tegnap felkutattam itthon egy albumot, még az mp3 és a cédéírók eljövetelének idejéből, ami akkor persze még nem érinthetett meg, mert korosodó gépemen rögtön szaggatott a winamp, ha mondjuk felpörgött a szótárcédé, ami munkám jellegéből adódóan viszonylag gyakran megesett, tehát a kazetták dobozában láttam munkához, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy közben váratlanul a kezembe került a Lelet. A Lelet egy legalább három éves válogatáskazetta.
(Válogatáskazetta! Ízlelgessük ezt a szót. Kravátli. Guttaperka. Kazetta.)
Meghallgattam. Most már tudom, hogy a semmiből manifesztálódó válogatáskazetta talán akkora időzárvány, mint egy napló, egy levél vagy egy fénykép.
Szerencsére nem kell letagadnom semmit.

(Friss)

Fonnyadt, megunt, téli zenéimet amúgy lecseréltem a playlistben, tavasz van a képernyőmön, csupa új album, pörgős zenék, hátha átragad rám is valami, néha úgy érzem, majdnem. Lassan ideje lenne kimozdulni itthonról, merészen élni, fedetlen szórakozóhelyekre menni és mondjuk inni tömény alkoholt.

Vagy széles karimájú kalapban menteni meg a világot.

(Lament)

Egy sikerélményektől tökéletesen mentes -- avagy a "sikerélmény" mint fogalom ellenpontját megtestesítő -- hét krónikája, H.P. Lovecraftra hajazó stílusban.

Kedves naplóm. Az ég szürke, ónosan hullik az eső. Nem tehettem mást: hiszen semmi sem változott. Ígéretesen induló, szépen fejlődő, majd több mint négy hónapja kínlódó projektemet végül felvonszoltam ódon udvarházam padlására, hogy ne is lássam egy darabig, de így sem hagy nyugodni: csendes éjszakákon jól hallani, ahogy tébolyultan kaparja a bedeszkázott ajtót odafent. A másik áldozata, egy antológiába ígért novella kifejletlenül, természetellenesen hófehér állapotban kerül vissza a pincelaboratórium kádjába. Megsavanyodik a tej, a kecskefejők nem csattognak már, a furcsán kidülledő szemű postás váratlanul két visszautasító levelet is hozott a héten. Jelek mind. Az ötletek gonosz darazsakként nyüzsögnek a fejemben, de már nem merek tollat fogni, hogy megszabaduljak tőlük. Mire a papírra érnek, megváltoznak, megmagyarázhatatlan módon, már nem is hasonlítanak dédelgetett terveimre. Hagyom őket zúgni.

Azt teszem, amit már régen meg kellett volna tennem: back to business. Mennyire nem jó ez így.
Viszont.
A szombat és a vasárnap remekül sikerült. Ezért vannak az embernek barátai.

(Bennszakad, megszegik)

A vasárnap tapasztalata amúgy, hogy multiplex moziba ezentúl is csak nagyon paráztatós horrorfilmre szabad elmenni, és akkor talán azok a zavaró elemek is megszűnnek az első negyedóra után, amelyeknek köszönhetően valaha leszoktam a dolbiszörráund palotákról. Idővel kihunytak a világító mobilok, a kigyúrt kopaszok felől sem hallatszott a horkantgató röhögés, sőt a mellettünk ülő humorherold — aki a film első percétől kezdve folyamatosan kommentált a nőjének, de cseppet sem viccesen — is nyitottabbá vált a fojtott hangú, ingerülten suttogó meggyőzésre.


Carnivale, Lost, Monk és a Firefly. Mostanában amúgy sorozatokban utazom.
Remek sorozataim vannak, csak tessék, csak tessék, nem szappanoperák, no sireee. És állandóan azon kapom magamat, hogy próbálom megkeresni, kiszúrni azokat kis fogaskerekeket, amelyek valahol a figurák, a díszletek mögött őrölnek, és profin, simulékonyan működtetik a történetet; mert ez az igazi kihívás.

(They Are After Me)

Vasárnap volt, késő este, kora éjszaka, lélek sem járt a jéghideg utcán, a kulccsal zörögtem a bejárat előtt, amikor oldalra néztem, csak úgy ösztönösen — valami zavart már egy ideje, de nem tudtam, micsoda —, és a papírgyűjtő mellett fehér nejlonszatyor hevert, ami távozásomkor még nem lehetett ott, és formátlanul, kellemetlenül dudorodott az oldala...
...a fekete, kopott, koszos, öreg női cipőktől.

Elmenekültem.

Másnap reggelre eltűntek. De most már tudom, hogy itt vannak.

Az első figyelmeztés.

(x)

Féltő gonddal előnevelt, kesztyűs kézzel válogatott, titkos módozatokkal egymás mellé illesztett dalok, vegytisztán, kategóriák nélkül, hetente frissítve:

RossebRádió

Nekem bevált.

(Egerekről, emberekről)

Megjelent magyarul a Maus című képregény. Több okból is lehetne posztolni róla: hurráoptimistán örvendezni, hogy talán beindul a magyar nyelvű képregénykiadás – mert ha igazak a hírek, most több helyen is pezseg, fortyog valami – , lehetne reménykedni, hátha a Pókember és Garfield mellett az úgynevezett graphic novel is felbukkan a piacon, be lehetne dobni a Maus Pulitzer-díját, szóval lenne apropója bőségesen, mégis egészen más juttatta eszembe.

Art Spiegelman (pontosabban: art spiegelman) műve a holokauszt meg a koncentrációs táborok borzalmait mutatja be antropomorf állatszereplőkkel, elsősorban egerekkel és macskákkal, igaz történet alapján.

Tegnap este a metrón utaztam, amikor leült mellém egy férfi a nőjével. Ritkán látok ilyen „puszták magányos vándora” figurákat, de a pasas pontosan úgy festett, mintha egy road movie-ból lépett volna elő, nemezkalap szalaggal, súlyos, megkopott hosszú kabát, bozontos szakáll, zsíros haj, megpakolt hátizsák. Féloldalasan ült, kilátott az ablakon, néha váltott egy-egy szót a nőjével, és sokáig bámult el a fejem felett, a hátam mögé, talán a peronokat nézte, gondoltam én, és olvastam tovább.
– A kurva anyjukat – mondta egyszer csak mély átéléssel.
Éppen kigördültünk az egyik állomásról. Futó kíváncsiság pislákolt fel bennem, vajon mi történhetett odakint, ami ilyen magvas kijelentésre késztette, aztán olvastam tovább.
– Azt még hagyján, hogy egerekkel rajzolják meg a holokausztot – mondta a pasas. – De kirakni a metróra, hogy mindenki lássa?
Akkor jöttem rá, hogy egy felnagyított képregényoldal alatt ülök, egyenesen a Mausból kiemelve, amit a kiadó a Holokauszt Emlékközponttal összefogva számos szerelvényben kifüggesztett.


Nem sokkal később leszálltam, és azon tűnődtem, milyen érdekes fintora a sorsnak, hogy a könyv, amit olvastam, a Sandman Companion, háttérmunka a Sandman névre hallgató kép/regényhez, amiben annyi fantázia, filozófia, történelem, mitológia és tehetség van, az egyéb adalékokról nem is beszélve, hogy mindenkinek látnia kellene, aki alapvetésként ordas előítéletekkel viszonyul minden szövegbuborékokat tartalmazó, rajzolt műhöz. Ráadásul éppen a bevezető fejezetnél jártam, ahol a sorozat szerzője, Neil Gaiman arról anekdotázik, milyen érzés volt találkozni azzal az irodalmárral, akinek tetszett a Sandman, ezért inkább nem tekintette képregénynek, hogy beférjen az ő kis skatulyájába: hiszen a képregény infantilis műfaja nem adhat teret minőségi alkotásoknak.

Vajon erre a gondolt a városi cowboy? Ami képregény, az gyerekeknek való, különösen akkor, ha állatfigurák szerepelnek benne – azaz komoly témát alacsonyít selejtté?


Gaiman anekdotája óta több mint tíz év telt el tőlünk nyugatabbra, és amennyire ezt innen meg lehet ítélni, mintha valamennyit változott volna a helyzet arrafelé. Mi pedig kezdésként megpróbálhatnánk eljutni oda, ahol ők tíz évvel ezelőtt jártak.

(Értetlenkedés)

Elgondolkodtató idézet Isolde blogjából, tegnapról (március 2):

"Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni."

Röviden összefoglalva: sci-fit és fantasyt olvasni a leépülés biztos jele.

Gyorsan tovább is gondoltam, mi vár rám a színezők után: szerencsére léteznek kihajtogatós könyvek (tudjuk, a szétnyitott lapok közül kiemelkedő házikókkal és mozgatható papírfigurákkal), és később sem kell aggódnom, jönnek a kádba ejthető, felfújható művek, és csak utána következik az elkerülhetetlen ágybavizelés.

Vajon lassítja a folyamatot, ha mindenevőnek számítok olvasmányaim kiválasztásánál, és nem teszek különbséget „szépirodalom” és „ponyva” között? Ha nem rettegek attól, mit gondolnak a metrón, ha a kezemben tartott regény borítója űrhajót ábrázol, és egészen szubjektíven csak „nekem tetsző” és „nekem nem tetsző” regényekre osztom fel a könyvpiacot?

Az idézett kijelentés valószínűleg nem sértésnek lett szánva, habár attól még nem túl kellemes megtudni, hogy egész életemben a szellemi leépülés felé sodródtam; de igazából csak azt nem értem, ha valaki dicséretes módon szakít az előítéleteivel, az Igazi és Komoly Irodalom mellett felfedezi a szórakoztató irodalmat, ráadásul még élvezi is, akkor miért éppen a súlyos kategorizálástól és az ezzel párosuló lenézéstől nem tud szabadulni?

(Du Hasst)

Az én készülékemben van a hiba, ez biztos, de nem értem, mitől csúsztak el odakint alig öt hét alatt a beállítások. Túlságosan rövid idő ez az ilyesmihez. Valami mégis elromlott, mert most, ebben a pillanatban nem jó itt lenni ebben az országban, néha máris fellobog bennem a mehetnék, bár tudom, hogy elmúlik hamar és egyébként is, máshol sem lenne sokkal jobb. Madridról mintha csak meséltek volna, különösen valóságos álom volt, csak a szépre emlékezünk.
Loccsanva visszaültem ebbe a tízmillió lakossal bíró, ronda, hideg és keserű pocsolyába, és már átázott a nadrágom, lucskosan lóg a zoknim, de megállíthatatlanul terjed felfelé rosszkedv ázott foltja, és az idegesség tapad rám, mint a nyálka.
Kedvetlen, arrogáns és kisstílű emberek lökdösik egymást körülöttem, a szupermarketek pultjai előtt, a buszon és az újságcikkekben, a tévében meg a netes fórumokon, és most még kevésbé tudom kezelni mondjuk a politikusokat, az adórendszert, az agresszív embereket meg azokat fórumozókat, akik nemes egyszerűséggel fekélyhez hasonlítják a kedvenc olvasmányomat-munkámat, amihez egyébként teljesen joguk van, csak én nem egészen értem őket.

Aztán mérgesen rátaposok a mérleg nyelvére, lendüljön csak vissza, most pontosan azt teszem, amit az előbb felróttam másoknak. Hiszen itt van mellettem D., itt vannak a barátaim, az utóbbi két hétben kaptam pár nagyon pozitív visszajelzést különböző dolgaimról, már legalább kétszer kisütött a Nap, a hétvégén pedig történtek mindenféle kellemességek, arról nem is beszélve, hogy beálltam a sorba és engem is megfertőzött a Firefly című zseniális tévésorozat, majd egyszer talán még regélek róla, kapjon el mást is.

Tehát: szombaton például pukkadásig ettem magamat szusival, ittam szilvabort, és D., req meg én a végén már csak ültünk az all you can eat étteremben, közvetlenül a szalag mellett, a szalagon továbbra is kitartóan mentek körbe-körbe a kis tányérok, rajtuk ismerős és teljesen ismeretlen japán ételekkel, és már a látványuktól úgy éreztük, soha többé nem fogunk tudni enni, legfeljebb a következő életünkben. req amúgy egy szakadár kultúrantropológus merészségével kóstolta végig a legfurcsábbakat meg a legzöldebbeket, és amikor láttuk, hogy ez jó, követtük a példáját.
Jártam Búvárzenekarnál egy találkozón, ami bizonyos értelemben megidézte a régi szép időket, hogy ilyen rejtélyesen fogalmazzak, meg kóstoltam ukrán vodkát és találkoztam a Világ Egyik Legkedvesebb Macskájával (azt hiszem, Búvárzenekarnak esélye sem lehetett vele szemben, amikor a jószág átvette a lakás felett az uralmat), később vendégségbe mentünk, ahol szintén ittam ukrán vodkát, ez már csak egy ilyen nap volt.
Vasárnap este pedig hét vagy nyolc év után újra láttam a Rammstein német táncmetálzenekart, akik óramű pontossággal, a spontaneitás szikráját nélkülözve, lélegzetállító látvánnyal és plafont nyaldosó lángnyelvekkel aláztak egy leégett sportcsarnok helyén épített új sportcsarnokban, ahol találkoztam régen nem látott ismerősökkel, és rájöttem, hogy a kamaszkori temperamentum valaha kompenzálta a testmagasságomból adódó hátrányokat.
(Egyébként nem játszották az "Amour" című opuszt, ami mindig késztetést ébreszt bennem, hogy ökölbe szorított kézzel, széles terpeszben hadonászva, csupasz és férfias felsőtesttel, patakzó, szintén férfias könnyekkel az arcomon ordítsam, hogy "Amour, Amour am Ende / gefangen zwischen deinen Zähnen", habár hozzátartozik, hogy ezt a késztetést azért nem nehéz legyűrni.)

(nembíromkinembíromki)

Ha már a múltkor azon sírtam, hogy az origo ismertetője a Trógerek klubjáról mellőzi a fordító nevét, lökjük vissza a mérleg nyelvét, mert lehoztak egy ajánlót a Perdido pályaudvar, végállomásról, és itt tudtukon kívül szépen pótolták a hiányt. Ráadásul megerősítettek abban a hitemben, hogy érdemes volt időt és energiát áldozni arra, hogy például... hogy... Cseprőgomoly.

És már be is fejeztem.

(Visszazökkenés)

Mint egy kényelmes, puha házikabátot, magamra vettem megint az itthoni életet. Az elmúlt hetekben D. hiánya tátongó hasadék volt minden percen, és ez most végre beforrt, hegek nélkül, pillanatok alatt. Sokat hiányolt barátok társaságával tömtem tele magamat.

Kavargó hópelyhek kedd este, mozi, film Dél-Koreából (Oldboy). Szerdán régen várt sörözés whoisnottal, ezt később több fős társasággá bővülve folytatjuk pizzával (és kockákkal – igazi bennfentes utalás, nem?). Pénteken elbúcsúztattuk Csepit, aki most megy oda, ahonnan szombaton jöttem, talán ír beszámolót ő is, és akkor megkérdezem, belinkelhetem-e. Szombaton meglepő fordulat, régen látott barátokkal találkozom ismét, úgy hatvankét kilométerre az előző helytől, az este jól indul és hamar elromlik, mert a barátaim veszekednek körülöttem, az este folyamán kétszer is, két különböző helyen, és ez lehangoló és szomorú, bár hajnalra egészen megjavult, mire hárman maradtunk a tizedik emeleti szobában, az egyetlen fényes folt a lakótelep sötét masszájában, fat.man meg Sólyom meg én, és belassult, durva zene dörzsölte fel mellettünk a hangfalakat.

(From Out of Nowhere)

Tegnap Faith No More harsogott nálam, minden mennyiségben. Az érthetetlenül hosszú kihagyás után kristálytiszta felfedezéssel párosult az élmény, az albumaik meghökkentően pontos lenyomatai életem egyes fázisainak. A számokban konzerválódott hangulat még mindig érintetlen, és végigöpört rajtam, mint az évekig lezárt szobából kiszabaduló levegő.
Nem a FNM az egyetlen ilyen zenekar, persze. Akad még bőven.

Bele a közepébe: Angel Dust. A barátoknál szólt, lakótelepi lakásokban, csavarhúzóval büntett magnókban, amikor a kockás ingek uralkodtak és a rockerkocsmában zajlott az élet, amikor a nyár azt jelentette, hogy „szünet”, a hétvége meg azt, hogy „játék”. Váltok a lejátszóban, jön a személyes kedvenc, a King for a Day, Fool for a Lifetime, és ez már borongósan kellemes emlékeket hoz elő, amolyan patinásan barnás-homályosakat: pukkadásig érlelődött májust és esős júniust idéz, közeledő érettségit, két lány nevét meg az első igazán pozőr (na persze) megzuhanásokat, kopott walkmant és a távolsági buszokat, felvételi előkészítőket meg a lépcsőrokat utána, ahol whoisnottal rendszeresen megváltottuk a világot; és benne van életem első FNM-koncertje is, a rossz borral a városligetben, esőre álló estével, a csatakosra izzadva ugrálással. A Real Thing korai lemez, de utólag fedeztem fel, ez az egyetem kezdetét jelenti, míg az utolsó sorlemez, az Album of The Year az egyetemista lét kellős közepét, elsőre a szak kávézója jut eszembe, az egész délutánokat felölelő beszélgetések (D-val és A-val és Tapsival, akivel talán akkoriban barátkozhattunk össze, és milyen jó, hogy ez így történt) ; rögtön második emlék az utolsó FNM koncert a Szigeten, ahol majdnem halálra tapostak, hogy aztán szakítsak korábbi gyakorlattal, és azóta se nagyon merészkedjek az első sorokba.

Jöhetnek az újabb zenék, az újabb lenyomatok.

(Nem értékelés, csak álcázta magát)

Na, talán hátradőlhetek végre. Talán.
Közben a teljesség igénye nélkül következzen néhány apróság, ami - hangsúlyozottan nekem - meglepetést okozott a messzeségben.

- Én, a bohó lélek, azt hittem, hetekig szállodában lakni olyan kellemes. Az első héten élvetegen fetrengesz abban a tudatban, hogy mindent eltakarítanak utánad... míg az utolsó napokra az egész BigBraderesen nyomasztó árnyalatot ölt. Éljen az otthonos rendetlenség!

- Üzenet az agynak: Madrid nem is olyan izgalmas város annak, aki egyedül tölt el ott hosszabb időszakot - vagy képtelen a kezdeti villámgyors barátkozás után komolyabb társaságot szerezni magának (ez vagyok én). Baráti kommandóknak ideális, egyéneknek korlátozott habzású (különösen, ha az illető egyén, jelen esetben én, már lehúzott ott pár hónapot, és megnézte,amit érdemesnek tartott.) Amit korábban írtam, persze tartom: van kisugárzása meg varázsa, és bármikor visszatérnék.

- Tényleg én lennék az egyetlen ember, aki nem hajlandó késsel és villával enni sem a hamburgert (ami szerintem a tejbegríz után a másik legalkalmatlanabb étel erre), sem a fánkot? De dacosan kitartok, még ha bugacinak is bélyegeznek ezért! (:Mr. Noiz toppant és ostorral karikázik:)

- Egy nagyon kedves barátom szerint a blogból érezhető volt az "én nem ilyen lovat akartam"-effektus... Ha ez így van, az nyilvánvalóan az én hibám, vagy a postolásra érdemesnek talált eseményeké. Mindenesetre az utolsó hét huzavonáit és bizonytalanságát leszámítva (amit valóban szívesen kihagytam volna, mert majdnem visszamenőleg mérgezte meg az egészet) igen tanulságos időszaka volt ez életemnek. Nagyjából azt csináltam, amire számítottam, megismerkedtem egy csomó emberrel, és összességében véve (az elkerülhetetlen mélypontokat is beleszámítva) jól sült el az egész. Salud!

(Mr. Noiz újra a cipőről mesél)

- Mr. Noiz, Mr. Noiz! Nem hagyhatja így abba! Mi... mi történt... a cipővel?
- A cipővel? Milyen cip... Ó, értem már. Nos, gyertek közelebb, te meg add oda azt az üveget. A másikat. Úgy. És most figyeljetek, mert füllenteni fogok!

Első válasz.

Maradt a helyén, az ágy alatt, hogy eónokon át aludja álmát, amíg a kiválasztott lovag ki nem szabadítja a Pormacskák és a Feledés rabságából, és....

Második válasz.

SZÁLLODAI ALKALMAZOTT: (Behozza az utolsó bőröndöt is.) Hát akkor... érezzék jól magukat nálunk.
FÉRFI: Várjon, egy pillanat. (A zsebében keresgéli az aprót.)
NŐ: Hát nem is tudom. (Finnyás arccal végigsimít a konyhapulton. Alaposan megszemléli az ujjbegyét. Lehajol, hogy benézzen az ágy alá is.)
FÉRFI: (pénzt nyújt át) Parancsoljon.
ALKALMAZOTT: Köszönöm, uram. (Meghajol, indul kifelé.)
NŐ: Albert! Egy ocsmány női cipő van az ágy alatt! Engem néz!
FÉRFI: Ugyan, drágám, az csak egy cipő. Biztosan az előző lakó hagyta itt. Pillanat! (ALKALMAZOTT visszafordul.) Az előző vendég itt felejtett valamit. Visszajuttatnák a hölgynek a cipőjét?
ALKALMAZOTT: Ööö...
FÉRFI: Valami gond van?
ALKALMAZOTT: Nem, semmi. A fiatalember biztosan hálás lesz a figyelmességért...
FÉRFI: (sietve) Tudja mit, nem érdekes.
NŐ: (undorodva) Micsoda perverz alakok vannak!

(Függöny)

(És most itthonról)

Volt ugye a péntek, csúszásokkal meg egy eléggé stabil ígérettel, hogy lesz, ami lesz, mindenképpen mehetek haza, és az utolsó megmérettetés kevéért fáradjak vissza késő délután. Gyönyörű, napfényes idő volt, ezért nem metróztam vissza a hotelig, maradtam az üvegtornyokkal teli külvárosban, és elmentem a spanyol király nevét viselő, viszonylag új közeli parkba olvasni. Leginkább úgy néz ki, mintha a bolygónk két legokosabb, legprecízebb és legsterilebb gondolkodású mesterséges intelligenciája összeült volna, hogy most aztán valami nagyon vidám és szépséges parkot tervezzenek, és ez lett az eredmény. A végeláthatatlan, üres gyep simaságát csak néha szakítja meg egy-egy szabályos mértani alakzat, vagy a vonalzóval meghúzott sorokba ültetett, még csenevész fák. Viszont remekül lehetett olvasni a nagy nyugalomban.
Később módosítottak, aztán jött a szombat, erről írtam alant, egyenesen a frontvonalról, az utolsó pillanatban ki a repülőtérre, és onnantól sínen volt a dolog. Felszálltam a gépre, ahol megnyugtató háttérzeneként nem véletlenül elfeledett popslágereket aláztak pánsípon. Gondolatban elbúcsúztam a tavaszias, napfényes Madridtól, de egészen addig eszembe sem jutott, mennyire furcsa lesz visszazökkenni, amíg két és fél óra múlva ereszkedni nem kezdtünk, és a felhőfoszlányokon túl felderengett egy ködös, behavazott erdő, ami olyan valószínűtlennek tűnt hirtelen, mint egy karácsonyi képeslap. Mire földet értünk, a komor felhők miatt elkapkodott szürkület fogadott, de valahogy az egész ónos esővel, hideggel súlyosbított kora estét is olyan szépnek találtam...

(Mvuhahahaha! Azt hitted... ?)

Riporterünk jelenti a frontvonalról:


A munka hőse vagy áldozata szombaton is dolgozik!* (És már citromillattal is kapható!)

Mert természetesen tegnap utolsó pillanatban módosítottak a terveken (mégsem tudtam bejönni este, mert nem volt miért), aztán ma reggel nyolckor is hívtak, hogy izé, nem kell sietni, csúszás van, és most itt ülök a csomagjaimmal, hogy egyszer elinduljak a repülőtérre, de éppen most jelezték, hogy izé, megint változott valami, valahol így igazán szép az élet...


* Mintha a fordítás például ismerne hétvégét vagy karácsonyt... :)

(Kommentz!)

Bocs, hogy nem külön-külön, de köszönöm szépen mindenkinek, kedves kommentezők, komolyan, talán könnyű elképzelni, milyen jó érzés meglátni ezeket az üzeneteket mondjuk éjfélkor, vagy ma reggel, tenkjútenkjú.

(A Hard Night's Day)

A hazaútról csak annyit, hogy tökéletes levezetése volt az estének. Mintha már említettem volna, hogy a Cég valahol a város peremén található, közel a repülőtérhez, a hotel pedig a központban. Az utolsó metrót még a kollégával együtt elértük fél kettőkor, de a csatlakozásommal már nem volt szerencsém, a nagy, földalatti csomópont egyik teljesen kihalt peronján ültem, mint egy kis költségvetésű magyar film szereplője, aki költő és éppen megtudta, hogy Juci, a felesége megcsalta Aladárral, az alkoholista újságíróval. Bizakodtam, mert a kijelző rendben számolta vissza a perceket a következő szerelvény érkezéséig, és nem hittem el a sínek túloldaláról integető biztonsági őrnek, aki erősködött, hogy itt többé nem áll meg semmit. Egyébként három enyhén illuminált spanyol lányka is felbukkant az utolsó pillanatban. Háhá, gondoltam gőgösen, ennyien nem tévedhetünk, az órával együtt már öten hiszünk az utolsó metróban, aztán együtt néztük, ahogy egymás után két üres szerelvény is megállás nélkül húzott el előttünk, és nem is jött több.
Úriemberhez méltón fogadtam a vereséget.
Az éjszakai busz megállójának menetrendje valószínűleg azokat a buszokat jelezte, amelyek a Szürkületi Zónában mozogtak, de valamikor csak megérkezett egy (egyébként minden pillanatban, amikor úgy döntöttem, taxiba szállok, cseles módon felbukkant egy csapatnyi ember, azt az érzetet keltve, hogy most már tényleg jönnie kell valaminek, de persze gonosz trükk volt csupán). Háromnegyed háromkor azért már a fellocsolt, éjszakai Gran Vía sétáltam a szálloda felé, látómezőm peremén kései mulatozók, részegek, kurvák, rendőrök és utcaseprő-kommandók mozogtak a mellékutcákban, én pedig zenét hallgattam, az egyetlen alkalomhoz illő számot a lejátszón, a Strappin Young Ladtől, azt amiben sokat darálnak meg ordítanak, a címe pedig úgy kezdődik, hogy „Oh My Fucking”, és szerepel benne a „God” szó is, de egyáltalán nem éreztem magamat letörve, inkább fura volt az egész.

Talán a hajnali postból nem jött át, bár reméltem, hogy igen, mindenesetre a tegnap ezeket az hányattatásokat leszámítva teljesen humoros volt, a helyzet egész egyszerűen elérte azt az abszurd szintet, amit ez a mai nap is egészen szépen hoz eddig. Ma délelőtt, amikor már az irodaház előtt jártam, felhívtak, hogy ráérek bejönni délután ötkor.
Ez azt is jelenti, hogy addig semmiképpen nem derül ki, hazamegyek-e holnap.
Kérem, tartsák bekapcsolva készülékeiket.


Megfagyott a levegő. Hegedűszó bicsaklott meg és hallgatott váratlanul, mintha gonoszul lelökték volna a lépcsőn.
Mint eddig kalandos élete során oly gyakran, Jack Noiz ezúttal is dacosan nézett Fortuna szépséges arcába.
De vajon mit hoz neki ezúttal a szeszélyes istennő? Várva-várt szabadulást... vagy a rettegett HOSSZABBÍTÁST?

(Hajnali egy felé közelítve)

Nos, ilyet sem csináltam még, éjfél régen elmúlt, és egy kivilágított irodában ülök egy halott irodaházban. A fedett belső udvaron, az ablakom alatt az éjjeliőr kis kuckója. Ketten vagyunk az egész épületben rajta kívül, a közvetlen felettesem, bár ez így elég hülyén hangzik, meg én.

Úgy érzem, hogy ismeretlen erő kíván itt marasztalni, részletek nélkül annyit mondanék, hogy a munkadarab, amire vártunk és amin olyan sok múlik, délelőtt megérkezett, egy régi változatában, aztán elküldték újra, este kilencre itt is volt, aztán dvdre írták, ami nem működött, újabb fél óra, újabb dvd, ez becsusszant a gépembe és abban a pillanatban az iroda ötven számítógépe kikapcsolt és áramtalanította magát. Komolyan. Akkor még négyen voltunk itt, némán néztünk egymásra, azután ettünk fánkot és Carlos eltűnt egy biztosítószekrényben, és harmadszorra is írt egy dvdt, azóta úgy tűnik, mennek a dolgok, azt leszámítva, hogy még mindig nincsenek megoldva a problémák, még mindig nem tudhatom, hazamegyek-e szombaton, különleges kiadásunkat olvasták, jó éjszakát.

(Why Don't You)

Azért majdnem öt hét után sikerült rájönnöm, hogy a blog kommentjeit sikerült az eredeti beállításban hagynom, ami csak regisztrált felhasználóknak engedélyezi a hozzászólások írását. Brávó, Mr. Noiz!

És ha nem kérdez rá A Hölgy, Akit Larissának is Hívnak, soha eszembe nem jut megnézni. (Köszönet!)

Brávó, brávó, Mr. Noiz!

Ez mondjuk legalább azt érzékelteti, mennyire nem vártam "győzhetetlen hömpelyként" érkező komment-áradatot...

Na mindegy, mostantól kezdve, még éppen időben, ugye, elméletileg bárki hozzáfűzhet bármit. Csak tessék, csak tessék.