(Du Hasst)

Az én készülékemben van a hiba, ez biztos, de nem értem, mitől csúsztak el odakint alig öt hét alatt a beállítások. Túlságosan rövid idő ez az ilyesmihez. Valami mégis elromlott, mert most, ebben a pillanatban nem jó itt lenni ebben az országban, néha máris fellobog bennem a mehetnék, bár tudom, hogy elmúlik hamar és egyébként is, máshol sem lenne sokkal jobb. Madridról mintha csak meséltek volna, különösen valóságos álom volt, csak a szépre emlékezünk.
Loccsanva visszaültem ebbe a tízmillió lakossal bíró, ronda, hideg és keserű pocsolyába, és már átázott a nadrágom, lucskosan lóg a zoknim, de megállíthatatlanul terjed felfelé rosszkedv ázott foltja, és az idegesség tapad rám, mint a nyálka.
Kedvetlen, arrogáns és kisstílű emberek lökdösik egymást körülöttem, a szupermarketek pultjai előtt, a buszon és az újságcikkekben, a tévében meg a netes fórumokon, és most még kevésbé tudom kezelni mondjuk a politikusokat, az adórendszert, az agresszív embereket meg azokat fórumozókat, akik nemes egyszerűséggel fekélyhez hasonlítják a kedvenc olvasmányomat-munkámat, amihez egyébként teljesen joguk van, csak én nem egészen értem őket.

Aztán mérgesen rátaposok a mérleg nyelvére, lendüljön csak vissza, most pontosan azt teszem, amit az előbb felróttam másoknak. Hiszen itt van mellettem D., itt vannak a barátaim, az utóbbi két hétben kaptam pár nagyon pozitív visszajelzést különböző dolgaimról, már legalább kétszer kisütött a Nap, a hétvégén pedig történtek mindenféle kellemességek, arról nem is beszélve, hogy beálltam a sorba és engem is megfertőzött a Firefly című zseniális tévésorozat, majd egyszer talán még regélek róla, kapjon el mást is.

Tehát: szombaton például pukkadásig ettem magamat szusival, ittam szilvabort, és D., req meg én a végén már csak ültünk az all you can eat étteremben, közvetlenül a szalag mellett, a szalagon továbbra is kitartóan mentek körbe-körbe a kis tányérok, rajtuk ismerős és teljesen ismeretlen japán ételekkel, és már a látványuktól úgy éreztük, soha többé nem fogunk tudni enni, legfeljebb a következő életünkben. req amúgy egy szakadár kultúrantropológus merészségével kóstolta végig a legfurcsábbakat meg a legzöldebbeket, és amikor láttuk, hogy ez jó, követtük a példáját.
Jártam Búvárzenekarnál egy találkozón, ami bizonyos értelemben megidézte a régi szép időket, hogy ilyen rejtélyesen fogalmazzak, meg kóstoltam ukrán vodkát és találkoztam a Világ Egyik Legkedvesebb Macskájával (azt hiszem, Búvárzenekarnak esélye sem lehetett vele szemben, amikor a jószág átvette a lakás felett az uralmat), később vendégségbe mentünk, ahol szintén ittam ukrán vodkát, ez már csak egy ilyen nap volt.
Vasárnap este pedig hét vagy nyolc év után újra láttam a Rammstein német táncmetálzenekart, akik óramű pontossággal, a spontaneitás szikráját nélkülözve, lélegzetállító látvánnyal és plafont nyaldosó lángnyelvekkel aláztak egy leégett sportcsarnok helyén épített új sportcsarnokban, ahol találkoztam régen nem látott ismerősökkel, és rájöttem, hogy a kamaszkori temperamentum valaha kompenzálta a testmagasságomból adódó hátrányokat.
(Egyébként nem játszották az "Amour" című opuszt, ami mindig késztetést ébreszt bennem, hogy ökölbe szorított kézzel, széles terpeszben hadonászva, csupasz és férfias felsőtesttel, patakzó, szintén férfias könnyekkel az arcomon ordítsam, hogy "Amour, Amour am Ende / gefangen zwischen deinen Zähnen", habár hozzátartozik, hogy ezt a késztetést azért nem nehéz legyűrni.)