(Egerekről, emberekről)

Megjelent magyarul a Maus című képregény. Több okból is lehetne posztolni róla: hurráoptimistán örvendezni, hogy talán beindul a magyar nyelvű képregénykiadás – mert ha igazak a hírek, most több helyen is pezseg, fortyog valami – , lehetne reménykedni, hátha a Pókember és Garfield mellett az úgynevezett graphic novel is felbukkan a piacon, be lehetne dobni a Maus Pulitzer-díját, szóval lenne apropója bőségesen, mégis egészen más juttatta eszembe.

Art Spiegelman (pontosabban: art spiegelman) műve a holokauszt meg a koncentrációs táborok borzalmait mutatja be antropomorf állatszereplőkkel, elsősorban egerekkel és macskákkal, igaz történet alapján.

Tegnap este a metrón utaztam, amikor leült mellém egy férfi a nőjével. Ritkán látok ilyen „puszták magányos vándora” figurákat, de a pasas pontosan úgy festett, mintha egy road movie-ból lépett volna elő, nemezkalap szalaggal, súlyos, megkopott hosszú kabát, bozontos szakáll, zsíros haj, megpakolt hátizsák. Féloldalasan ült, kilátott az ablakon, néha váltott egy-egy szót a nőjével, és sokáig bámult el a fejem felett, a hátam mögé, talán a peronokat nézte, gondoltam én, és olvastam tovább.
– A kurva anyjukat – mondta egyszer csak mély átéléssel.
Éppen kigördültünk az egyik állomásról. Futó kíváncsiság pislákolt fel bennem, vajon mi történhetett odakint, ami ilyen magvas kijelentésre késztette, aztán olvastam tovább.
– Azt még hagyján, hogy egerekkel rajzolják meg a holokausztot – mondta a pasas. – De kirakni a metróra, hogy mindenki lássa?
Akkor jöttem rá, hogy egy felnagyított képregényoldal alatt ülök, egyenesen a Mausból kiemelve, amit a kiadó a Holokauszt Emlékközponttal összefogva számos szerelvényben kifüggesztett.


Nem sokkal később leszálltam, és azon tűnődtem, milyen érdekes fintora a sorsnak, hogy a könyv, amit olvastam, a Sandman Companion, háttérmunka a Sandman névre hallgató kép/regényhez, amiben annyi fantázia, filozófia, történelem, mitológia és tehetség van, az egyéb adalékokról nem is beszélve, hogy mindenkinek látnia kellene, aki alapvetésként ordas előítéletekkel viszonyul minden szövegbuborékokat tartalmazó, rajzolt műhöz. Ráadásul éppen a bevezető fejezetnél jártam, ahol a sorozat szerzője, Neil Gaiman arról anekdotázik, milyen érzés volt találkozni azzal az irodalmárral, akinek tetszett a Sandman, ezért inkább nem tekintette képregénynek, hogy beférjen az ő kis skatulyájába: hiszen a képregény infantilis műfaja nem adhat teret minőségi alkotásoknak.

Vajon erre a gondolt a városi cowboy? Ami képregény, az gyerekeknek való, különösen akkor, ha állatfigurák szerepelnek benne – azaz komoly témát alacsonyít selejtté?


Gaiman anekdotája óta több mint tíz év telt el tőlünk nyugatabbra, és amennyire ezt innen meg lehet ítélni, mintha valamennyit változott volna a helyzet arrafelé. Mi pedig kezdésként megpróbálhatnánk eljutni oda, ahol ők tíz évvel ezelőtt jártak.