(Kölni íz)

Szóval retroKöln. Kellemes munka volt, egyáltalán nem stresszes, teljesen fájdalommentesen telt a tíz nap. A múltkori “fejes-a-mélyvízbe” érzés helyett ez már újrázás langymelege, ismerős programok és ismerős ikonok a képernyőn, ismerős matatás az ismerős táblázatokkal, és nem is tudom, mintha az emberek is ismerősek lennének, ugyanaz a szubkultúra, munkakör, hasonló poénok, hasonló öltözködés, mint a spanyoloknál. Ráadásul megérkeztem a legszebb őszbe, amikor már fátyolosak a fények, a közeli park fái felett homályos foltok az irodaházak.

Ennél messzebb napközben nem is nagyon jutottam az első meg az utolsó három napban. Maradt a Köln (majdnem) éjszaka, illetve a hétvége, vagyis a Dóm és a belváros. A belváros a konzumálás terepe, csupa bevásárlóutca. A dóm lélegzetelállítóan hatalmas, gótpozőr szívemnek való látvány, mord kapuk, csipkézett fiatornyok, támívek, az a fajta, ami bármelyik DarkCityben komoly tülekedést okozna az álarcos igazságosztók között, akik a fenti párkányokról szeretnék komoran nézni a várost. Vasárnap felkapaszkodtam az egyik toronyba, 507 lépcső, százvalahány méter és szinte a város bármelyik pontjáról látható. A vasárnapi látogatás egyetlen hátránya, hogy a másfél embernyi széles toronylépcsőn folyamatos a fel-le nyomuló tömeg, ezért nem lehet megállni, menni kell, nincs mese, a felénél az a kényszerképzetem támadt, hogy elég egy rossz mozdulat és eltaposnak a turisták. Mivel dél körül érkeztem, fülemre tapasztott kézzel, testközelből nézhettem meg Európa legnagyobb harangjait munkában.

Köln barátságos és teljesen átlagos városnak tűnik. Anno, a madridi nyelviskolában volt egy német csoporttársnőm, aki folyamatosan arról panaszkodott, milyen koszosak a spanyol városok, akkor metsző kacajjal Budapestre utasítottam, hadd lásson valami igazán piszkosat, de most már kezdem sejteni, mi lehetett a baja, láttam a viszonyítási alapot. Nem tudom, mennyire jellemző ez Németország egészére, de Köln az a város, ahol lehet teljesen kihalt az utca, bármelyik irányban, az emberek nagy része mégis megvárja a zebránál a zöld jelzést (és dekadens, lázadó balkáninak érezhettem magamat, amikor én nem így tettem).

És tudom, hogy a Starbucks csak egy nagyon kitalált gigafranchise, de amíg továbbra is policy lesz náluk a minden egységben kötelező, öblös fotel, ahol remekül lehet olvasni, maradok kávéivó ügyfelük, legalábbis külföldön.