(Tömeghatás)

Valahol ijesztő, hogy már a második napon képtelenség beférni a sátrakban tartott koncertekre. A The (International) Noise Conspiracynek a közelébe sem jutottunk, a Másfél produkcióját pedig vagy öt percig a bejáratnál hullámzó tömeg gyűrűjén túlról szemléltük, ahol a kiszűrődő szaxofont már bedarálta a szomszéd pult szögelős elektronikus zenéje. A tömegiszony már a nagyszínpados Underworld buli alatt kitört rajtam, ezért félidőben elmenekültem. Pedig az úszómedencényi pultban sürgölődő három brit zseniálisan felpörgetett mindenkit, a tömegben még hátul is kisebb csoportok ugrándoztak önfeledten és a basszusok úgy ütötték a mellkasunkat, mint megannyi puha, barátságos gumikalapács.

A csütörtök a regenerálódás és a költséghatékonyság jegyében telt, ezért különösebb izgalmak nélkül zajlott. Maradt energia a szemlélődésre.

Feltűnően húzóágazattá nőtte ki magát az éhes fesztiválozók megkopasztása, legalábbis még életemben nem láttam ennyi ételt a Szigeten, ami nem csak ahhoz képest ugrás, hogy ’94-ben az ingyen Krisnás-kaja jelentette a gasztronómia csúcsát. Egész kajanegyedek nőttek ki a földből egy év alatt. Már-már groteszk látványt nyújt, hogy mindenki vadul mozgó állkapcsokkal eszik – ami régebben az alkohol volt a szigetelőknek, az most látszólag a koleszterin. Pedig ennél drágábban kevés helyen maradhat éhes az ember.

A tegnap kérdése: miért hívják az ír kocsmát még mindig ír kocsmának, ha ugyanazt kínálják, mint mindenki más, és a Guinessre vonatkozó kérdés zaklatott reakciót vált ki a pultosokból?

Viszont a Guiness-küldetés során rábukkantunk egy remek kis helyre, az Afrika falura, ahol függőágyakban lehetett (volna) heverészni (ha lett volna szabad hely), vízipipázó emberek gubbasztottak a földön és a parányi színpadon éppen lágy – talán portugál – gitárzene szolgáltatott aláfestést. Kár, hogy valószínűleg ezzel is úgy járunk majd, mint a különböző előadásokkal, a Lumináriummal vagy a délutáni programokkal, és soha többé nem jutunk el a kipróbálás fázisába.