(Dzs, dzs)

Uj Péter Szigetes beharangozója már-már fájdalmasan éles precizitással vetítette előre a tegnap éjszakámat. „Az Ön metálhoroszkópja szerint Ön rövidesen terpeszállásba áll, bal kezével egy képzeletbeli gitár nyakát ragadja meg, fog egy zs-dúrt, jobbal meg penget veszettül, közben fejével erősen bólogat”, írta, és ez egészen pontosan így is történt éjfél körül, azzal a kiegészítéssel, hogy a repertoárt Angus Youngtól (megvan, ugye, AC/DC, rövidnadrág, gitárral ugrálás) ihlette szökellésekkel is kiegészítettem a Sziget VOLT-sátrában, ahol a rockos/grunge-os beütésű bulizenék uralkodtak. (A VOLT környéke évek óta hálás terep zeneileg, bár ismeretlen okból szinte mindig csak az első este.) Ilyenkor az addig elfogyasztott alkohol és a megfelelően adagolt régi-új ugrálós slágeregyveleg kihozza belőlem az egykori gimnazistát, aki pattog, léggitározik, tvisztel és térdmagasságban headbangel. Ez a külső szemlélő számára nyilvánvalóan komikus látványt nyújt, de egy kis időutazásért bármit, még azt a korsó sört is, ami az utolsó cseppig a hátamon landolt, vagy azt, hogy a mai nap munka szempontjából alulról közelíti a nullát.

Tehát klasszikus első Sziget-napot zártunk hajnalban, ami azzal a semmivel össze nem hasonlítható érzéssel kezdődik, amikor az ember az adott évben első alkalommal átballag a hídon, majd megfontoltan elkezdi végiginni a pultokat, menet közben rájön, hogyha már itt van, érdemes megnézni azokat zenekarokat is, amiket nem ismer különösebben (mint tegnap a Morcheebát vagy a Quimbyt), végül pedig hajnalban a nyakát fájlalva azon gondolkozzon hazafelé, vajon miért nem tud maradéktalanul elszámolni sem az eltelt órákkal, sem a pénzével.