(Szombat, vasárnap)

A nagy kérdés: ha vasárnap mind Juliette Lewis meg a Licks nevű csapata, mind a Kispál képes volt rendesen megszólalni a Sziget nagyszínpadán, akkor mi lehetett az az istencsapása, ami a nagyságrendekkel nagyobb profibb stábot mozgató Korn hangzását ilyen szinten tette élvezhetetlenné egy nappal korábban? A koncertnek akadt ugyan jó pillanata (még akkor is, ha maximum két pillanatról beszélünk), ahol felderengett, milyen lehetne, de csalódás volt, még akkor is, ha a Korn nyolc évvel ezelőtt hatott rám igazán, azóta szimplán csak bejönnek a dolgaik.

A szombat pozitívuma a sok kilátogató ismerős, akikkel a Sziget törvényei szerint persze csak töredéknyi időt sikerült eltölteni ahhoz képest, amennyit kellene. (Vannak köztük bloggertársak is persze, Búvárzenekar és Métely, Srakker, Bright, whoisnot). A legszebb percek ismételten a VOLT-terasznak köszönhetőek, mert este nyolc magasságában itt ugrándoztunk a retro-rockra. (Visszatekerés: alig telik bele két perc, Tamás barátom kölcsönös bíztatások után, még a tombolás hevében összeugrik egy lelkes, ismeretlen leányzóval, aki ettől három métert repül, majd zavart mosollyal feláll és pattog tovább; az út melletti füves részen ácsorgók hada egyszerre bólogat, mintha egy óriás kéz mozgatná őket, két gyönyörű, kicsit plázacicás hostesslány piros egyenruhában pedig úgy zúz két felfújható gitárral -- a Sziget aktuális hóbortja, ugye --, hogy öröm nézni.)

Megfigyelés: A fesztivál győztes retroslágere amúgy a Depeche Mode-tól a „Personal Jesus” és a „Paradise City” a Guns n’ Rosestől.

Szombaton megkezdtem a zenei mindenevést – Ludditák (rossz hangosítással sajnos nem annyira jó), éjjel Sentenced (energikus finn nemtudomkategorizálni, pedig megvan pár lemezük – északi metál?), lezárásként pár szám a Zagartól, ami zseniális, csak menni kellene már, fáradunk a húzós péntek után.

Tegnap aztán bele a jóba, mindenből egy kicsit. A fentebb említett Juliette Lewis kisasszonynak teljes tisztelet; a dögös koncert végén úgy ugrott be a tömegbe szűk miniruhájában, mint egy vén rocknroll veterán (hogy aztán órákkal később kollektíven irigykedjünk D. egyik ismerősére, aki megfoghatta a művésznő fenekét). A Kispál és Borz manapság már csak Szigeten program a számomra, de jól szólt és nem hiányoztak az átszabott dalok meg a vicces felkonfok. Hogy az eklektika fokozódjon, átloholtam az idealistenre, fehérvári cimborák dark-ambient produkciójára. A Cöxpon sátor szerintem az egyetlen, ahol le kell dobni a cipőt, bodzaszörpöt adnak a szomszéd pultnál és párnákon lehet heverészni. Azért vicces volt látni, ahogy az előző kongazenén beájult arcok milyen zavart arccal eszmélnek fel, amikor beindult a gitárral súlyosbított elektronika. Elfogult vagyok – barátok is, meg a formáció ős-őseredeténél még ott lehettem ezer éve szemlélőként --, de nagyon jó volt, most már tényleg csinálhatnának valami meghallgatható (és belinkelhető) anyagot.

Innentől magasabb fokozatra kapcsoltam, vissza a Nagyszínpadhoz egy kis Franz Ferdinandra, hogy a Nulladik Változat sajnos kimaradjon, onnan át a Világzeneihez, ahol még az úttesten is Mory Kantéra táncoltak. (És megerősítést nyert egy újabb Sziget-törvényszerűség: tényleg itt vannak a legszebb nők.) A zenei ámokfutást tényleg csak a körülmények akaszthatták meg: mire éjfélkor átcsábítottak a Táncdalfesztiválhoz, a „Király magyarországi helytartója” helyett csak a nosztalgiadiszkó fogadott. A főhős állítólag a bejárat elől távozott sértődötten, pedig régen eldöntöttem, hogy látnom kell azt az embert, aki D. jelentése szerint a „fent tapsi, lent tviszti, éljen soká Komár Laci” sort adta a világnak egy korábbi Szigeten.

Másfél óra és egy óriás adag tejberizs után végül győzött a hazamenetel. Nem könnyű lelkiismerettel, mert egész végig ott motozott az érzés, hogy még maradni kellett volna a többiekkel.