(A Hard Night's Day)

A hazaútról csak annyit, hogy tökéletes levezetése volt az estének. Mintha már említettem volna, hogy a Cég valahol a város peremén található, közel a repülőtérhez, a hotel pedig a központban. Az utolsó metrót még a kollégával együtt elértük fél kettőkor, de a csatlakozásommal már nem volt szerencsém, a nagy, földalatti csomópont egyik teljesen kihalt peronján ültem, mint egy kis költségvetésű magyar film szereplője, aki költő és éppen megtudta, hogy Juci, a felesége megcsalta Aladárral, az alkoholista újságíróval. Bizakodtam, mert a kijelző rendben számolta vissza a perceket a következő szerelvény érkezéséig, és nem hittem el a sínek túloldaláról integető biztonsági őrnek, aki erősködött, hogy itt többé nem áll meg semmit. Egyébként három enyhén illuminált spanyol lányka is felbukkant az utolsó pillanatban. Háhá, gondoltam gőgösen, ennyien nem tévedhetünk, az órával együtt már öten hiszünk az utolsó metróban, aztán együtt néztük, ahogy egymás után két üres szerelvény is megállás nélkül húzott el előttünk, és nem is jött több.
Úriemberhez méltón fogadtam a vereséget.
Az éjszakai busz megállójának menetrendje valószínűleg azokat a buszokat jelezte, amelyek a Szürkületi Zónában mozogtak, de valamikor csak megérkezett egy (egyébként minden pillanatban, amikor úgy döntöttem, taxiba szállok, cseles módon felbukkant egy csapatnyi ember, azt az érzetet keltve, hogy most már tényleg jönnie kell valaminek, de persze gonosz trükk volt csupán). Háromnegyed háromkor azért már a fellocsolt, éjszakai Gran Vía sétáltam a szálloda felé, látómezőm peremén kései mulatozók, részegek, kurvák, rendőrök és utcaseprő-kommandók mozogtak a mellékutcákban, én pedig zenét hallgattam, az egyetlen alkalomhoz illő számot a lejátszón, a Strappin Young Ladtől, azt amiben sokat darálnak meg ordítanak, a címe pedig úgy kezdődik, hogy „Oh My Fucking”, és szerepel benne a „God” szó is, de egyáltalán nem éreztem magamat letörve, inkább fura volt az egész.

Talán a hajnali postból nem jött át, bár reméltem, hogy igen, mindenesetre a tegnap ezeket az hányattatásokat leszámítva teljesen humoros volt, a helyzet egész egyszerűen elérte azt az abszurd szintet, amit ez a mai nap is egészen szépen hoz eddig. Ma délelőtt, amikor már az irodaház előtt jártam, felhívtak, hogy ráérek bejönni délután ötkor.
Ez azt is jelenti, hogy addig semmiképpen nem derül ki, hazamegyek-e holnap.
Kérem, tartsák bekapcsolva készülékeiket.


Megfagyott a levegő. Hegedűszó bicsaklott meg és hallgatott váratlanul, mintha gonoszul lelökték volna a lépcsőn.
Mint eddig kalandos élete során oly gyakran, Jack Noiz ezúttal is dacosan nézett Fortuna szépséges arcába.
De vajon mit hoz neki ezúttal a szeszélyes istennő? Várva-várt szabadulást... vagy a rettegett HOSSZABBÍTÁST?