(És most itthonról)

Volt ugye a péntek, csúszásokkal meg egy eléggé stabil ígérettel, hogy lesz, ami lesz, mindenképpen mehetek haza, és az utolsó megmérettetés kevéért fáradjak vissza késő délután. Gyönyörű, napfényes idő volt, ezért nem metróztam vissza a hotelig, maradtam az üvegtornyokkal teli külvárosban, és elmentem a spanyol király nevét viselő, viszonylag új közeli parkba olvasni. Leginkább úgy néz ki, mintha a bolygónk két legokosabb, legprecízebb és legsterilebb gondolkodású mesterséges intelligenciája összeült volna, hogy most aztán valami nagyon vidám és szépséges parkot tervezzenek, és ez lett az eredmény. A végeláthatatlan, üres gyep simaságát csak néha szakítja meg egy-egy szabályos mértani alakzat, vagy a vonalzóval meghúzott sorokba ültetett, még csenevész fák. Viszont remekül lehetett olvasni a nagy nyugalomban.
Később módosítottak, aztán jött a szombat, erről írtam alant, egyenesen a frontvonalról, az utolsó pillanatban ki a repülőtérre, és onnantól sínen volt a dolog. Felszálltam a gépre, ahol megnyugtató háttérzeneként nem véletlenül elfeledett popslágereket aláztak pánsípon. Gondolatban elbúcsúztam a tavaszias, napfényes Madridtól, de egészen addig eszembe sem jutott, mennyire furcsa lesz visszazökkenni, amíg két és fél óra múlva ereszkedni nem kezdtünk, és a felhőfoszlányokon túl felderengett egy ködös, behavazott erdő, ami olyan valószínűtlennek tűnt hirtelen, mint egy karácsonyi képeslap. Mire földet értünk, a komor felhők miatt elkapkodott szürkület fogadott, de valahogy az egész ónos esővel, hideggel súlyosbított kora estét is olyan szépnek találtam...