Tudathasadásos dolog Londonról írni nem sokkal azután, hogy felrobbantak a bombák. Mintha pillanatfelvételt készítettem volna alig egy nappal az események előtt, amikor minden a rendes kerékvágásban zajlott. Kikockázom a mentális fényképet, amibe ezúttal csak két napot tömörítettem; ránagyítok a részletekre.
Első tapasztalat: a nyugalmas Kent után London felér egy szelíd arcbarúgással. Bennem enyhe nosztalgia, körülöttünk tömeg, felettünk tornyok meg felhők, currys csirke Camdenben, szendvicsek a Kensington Park padján, közlekedés közben bónusz városnézés emeletes buszról, látogatás a kötelező turistalátványosságok és a képregényboltok környékén. Kávé franchise-logós bögréből, magas székeken az utcára néző kirakat előtt (az üvegnek dőlve tejfölszőke lány smárol öltönyös pasijával, utóbbi később egy sarokkal távolabb egy bankautomata előtt vizel), a repülőtéri busz előtt hagyományos, koleszterinbomba angol reggeli, meg egy csomó más minden, ami apróság, mégis megmarad.
Akárcsak a Lényeg:
(Nine Inch Nails, Brixton Academy, 2005. július 4.)
Nem cifrázok: ez a koncert rendesen odatett.
Olyannyira, hogy erdetileg egy bekezdést akartam róla írni, és egészen sok lett.
Amikor kiléptünk a brixtoni metrómegálló kapuján, bele a gyengén szitáló esőbe, addigra az égbolt egyik szeletén olyan sötét folt terpeszkedett, mintha a tömegben nyomuló fekete ruhás rajongók egyre gyarapodó menetét akarta volna utánozni. A koncert előtti órákat egy helyi pubban töltöttük. A talán viktoriánus korból megmaradt hodály -- piros szőnyeggel és oszlopokkal -- foteljeiben és a könyöklős asztaloknál micisapkás, fogatlan angol bácsikák iszogattak ősz szakállú, fekete öregemberek szomszédságában, hogy az egészet valószínűtlen egyveleggé mixelje a hangszórókból üvöltő zene meg a NIN-rajongók többségében piercingelt, rasztázott, festett hordája. (Kortynyi tapasztalat: a Guiness tényleg finom egy centiméternyi áfonyaszörppel nyakon öntve. )
A brixtoni Carlington Academy valaha színház lehetett, és maradt belőle egy kupolás, masszív épület, fakóvörös szőnyeggel, kovácsoltvas korlátokkal, karzattal meg egy hatalmas színpaddal, az én hozzá nem értő fülemnek igen tetszetős akusztikával.
A még tavasszal szerzett jegyekről (még egyszer hatalmas köszönet CzG-nek, a grafikusok/animátorok gyöngyének) kiderült, hogy kizárólag a hatalmas erkélyre szólnak, ahol bölcsen a legmagasabb sorba telepedtünk, így annak ellenére, hogy természetesen az első hangnál mindenki felállt a székekből, ez volt az első NIN koncert, ahol majdnem végig láttam a színpadot (még ha messziről is, illetve leszámítva a tömegbeugrálós, gitárhajigálós részeket), ami kárpótolt azért csendesen motozó érzésért, hogy a dühöngőben kellene összerugdaltatnom magamat. Igaz, nem túlságosan szálfa termetem miatt az ilyen közösségi érzésért mindig a látvány hiányával kell fizetnem, szóval annyira nem bánom. Egyébként is, I’m too old for this shit, különösen úgy, hogy régen sem csináltam úgy igazán.
Bemelegítő produkció Saul Williams, aztán átszerelés, a sötétben a standard Pinion, majd a Wish (fények fel), a Sin, aztán ki emlékszik már a sorrendre. A színházterem egyik előnye, hogy az akusztika miatt még azok a számok is arcul csaptak, amelyek nem a legnagyobb kedvencek az új albumról. Az angol közönség egészen életteli (az osztrákokhoz képest legalábbis), lehetett több ezer emberrel zúgni, hogy Something I Can Never Have, kiderült, hogy a The Hand That Feeds igazi koncertszám, hogy Trent Reznor így negyven felé már inkább ultrapozőr új gitárosára bízza a gitárnyúzást-zúzást és hogy a Dead Souls ezen a setlisten is helyet kapott.
A megszakítás és ráadás nélküli két óra végén a Head Like A Hole érkezett, némi töréssel, csapkodással és palackhajigálással, az utcán csapzott, fekete tömeg hömpölygött tömött sorban a majdnem utolsó metró felé, a buszok, autók és a drogot kínálgató nepperek között. A zsúfolt szerelvényben egy kopaszodó, copfos pasas a trend szerint öltözött huszonéves indusztriálgót lánykáknak magyarázott arról, hogy egy rockernek nincsen korhatár, meg valamit a Poison lemezeiről, de azt már nem hallottam rendesen, mert zúgott a fülem.
Függelék: néhány kép a netről.
Ez a galéria egészen jól összefoglalja a helyszín hangulatát és a koncert egészét.
Ez a két kép pedig egy magyar srác galériájából származik, és jól érzékelteti a minimalista, zseniális fénytechnikát: 1 és 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése