(Elő a kapával)

Na jó.

Hát miért szünetel már ez a blog, kérdezte a most már kettővel ezelőtti pénteken az én rosseb barátom legalább negyvennégyszer, na jó, csak háromszor, de szívemnek kedves volt ez így is. A Szóda nevű, bankból átalakított, nyitott, ivászatra alkalmas hely udvarában ültünk többedmagunkkal, kevéssé szimpatikus underground médiamunkások szoros gyűrűjében, és biztosan bloggerek is voltak ott, ha legalábbis ez ugyanolyan Szóda, mint tavaly, pedig esküszöm, nem bloggeri minőségünkben jártunk ott, nem vagyok én trú. Mivel tegnap is megfordultam ott, remek társasággal, lassan hiába küzdök, le sem mosom magamról, hogy. Egyébként is, az este legkellemesebb meglepetése Bright váratlan felbukkanása volt, mondom, bloggerek mindenhol, le sem mosom.

A lényeg, hogy én nem működök vérbeli bloggerként. Az említett vérbeli bloggerek nagy része szerintem akkor működik igazán, ha nincsen jó passzban. Én meg fordítva: ha nem vagyok jó passzban, nincsen blog. Volt is most szünet, nem is kevés.

Nem véletlen, hogy ez a blog (és előző, már törölt verziója) utazónaplónak indult, de most, hogy felsejlik a látóhatáron egy újabb út, még ha rövidke is, bizonyára megmoccantak bennem a bloggolómirigyek, termelni kezdték, amit szoktak, kis, alattomos izéket, hogy serkentsék az agyam bloggolásárt felelős központját, ilyenek.

Pedig próbálkoztam korábban is. Hetekkel ezelőtt megírtam és nem tettem fel egy blogbejegyzést, ami így kezdődött, hogy „Hetekkel ezelőtt megírtam egy blogbejegyzést, és nem tettem fel.”

Akartam én sok mindent az utóbbi hónapokban. Most nem arról beszélek, hogy mennyi mindent szerettem volna megcsinálni, befejezni, letudni, sikertelenül (hja, ugorjunk), hanem a bloggal szerettem volna tenni valamit, leheletnyit újítani a dizájnon, írni a jó dolgokról, amik történtek, elmesélni, hogy például a tavasz igazi eljövetele milyen zöldellő erdőben talált (könyvkiadós veteránokkal pikniken), meg milyen jó volt igazi városszéli garázsból kreált próbateremben nézni stonemagnet és echnat zenekarát, ahogyan tolták a stoner rockot jól, meg hogy jártam Aba-napokon sörsátorban, gótszerű klubban kedvencekre bólogatni, könyvhéten és könyvfesztiválon csömört kapni a nyomtatott betűtől, jó lett volna reklámozni filmeket, mesélni könyvekről, új barátokkal dúsítani a linkek listáját, és még biztosan akartam egy csomó mást is, csak nem emlékszem már, mit.

De hátha, lassan, apránként.
A blogban olyan nagyon továbbra sem hiszek, és mégis, úgy érzem magamat, mintha több hónapos szünet után lekifurdalástól gyötörve kimentem volna a hétvégi telekre, ahol mindent felvert a gaz és olyan elhagyatott az egész.
És most sóhajtva belöktem a hullámlemezekből összrakott bódé nyikorgó ajtaját és nehézkesen előástam a rozsdás kapát.