2005. szeptember 12., hétfő

(It's... it's... ALIVE!)

Még nincs szeptember közepe, mégis elég volt egy délután vidéken (szülővárosban), hogy az órákon át finoman szitáló eső félig lemossa a nyarat a világról, vagy legalábbis elkenje, mint a szép sminket.

Barátokkal találkoztam, ami nagyon jó volt és utólag árnyalatnyit ijesztő is, mert ilyenkor érzem igazán, mennyire szükségem van rájuk, mégis milyen vékonyak a szálak, mert évek óta már csak nyúlnak, egyre hosszabbra, egyre vékonyabbra, mint a rágógumi -- mert így alakult az életünk, távolság, felnőttség, munka és egyebek, semmi személyes nincsen ebben --, és mindig attól félek, hogy elpattannak. De lehet, hogy csak a nihil mondatja velem mindezt. Szűk határidős, szimultán munkákon vagyok túl (ezek szerint még képes vagyok ilyesmire), ilyenkor amúgy is jellemző, meg kiégettem egy csomó biztosítékot is, azt hiszem; még csak ideiglenesen megszökni sincsen kedvem ebből az országból.

De ugrás vissza a szombat éjjelre, amikor valamikor az éjszaka és a hajnal között vodkával hajtott kerékpárosként suhantam a néptelen városon át. Nyirkos volt a beton, néhány utcát elöntött a gyér köd, sehol sem bukkant fel senki, legfeljebb kóbor kutyák csatangoltak komoran, és az utcai lámpák fénye olyan valószínűtlen, reflektorszerűen szórt nyalábokkal festette meg a ködöt, mintha roppant színpadon bolyonganék, amit csak nekem építettek, hogy eljátsszák az aktuális hangulatomat.

Persze mire ezt komolyan elhinném, újabb nap jön és minden megváltozik, a ramaty reggel után vidámabb a délelőtt, és máris kedvem lenne kitörölni a fenti sorokat.

De szabadjon ennyit az időjárásról.

3 megjegyzés:

fat.man írta...

:)

Schizo írta...

hát látod-látod, gyakrabban kéne hazajárni.
azért nem lehetett semmi hazabiciklizni éjszaka a vodkahajtású gépen. :

Névtelen írta...

Szia... a vékony szálakon én is sokáig paráztam, de aztán volt az a pár hónap a kórházban, és rájöttem, hogy ezek a szálak mindent kibírnak, és sosem pattannak el ! Szóval fel a fejjel még ha kóvályog is.

Phantom