(Lament)

Egy sikerélményektől tökéletesen mentes -- avagy a "sikerélmény" mint fogalom ellenpontját megtestesítő -- hét krónikája, H.P. Lovecraftra hajazó stílusban.

Kedves naplóm. Az ég szürke, ónosan hullik az eső. Nem tehettem mást: hiszen semmi sem változott. Ígéretesen induló, szépen fejlődő, majd több mint négy hónapja kínlódó projektemet végül felvonszoltam ódon udvarházam padlására, hogy ne is lássam egy darabig, de így sem hagy nyugodni: csendes éjszakákon jól hallani, ahogy tébolyultan kaparja a bedeszkázott ajtót odafent. A másik áldozata, egy antológiába ígért novella kifejletlenül, természetellenesen hófehér állapotban kerül vissza a pincelaboratórium kádjába. Megsavanyodik a tej, a kecskefejők nem csattognak már, a furcsán kidülledő szemű postás váratlanul két visszautasító levelet is hozott a héten. Jelek mind. Az ötletek gonosz darazsakként nyüzsögnek a fejemben, de már nem merek tollat fogni, hogy megszabaduljak tőlük. Mire a papírra érnek, megváltoznak, megmagyarázhatatlan módon, már nem is hasonlítanak dédelgetett terveimre. Hagyom őket zúgni.

Azt teszem, amit már régen meg kellett volna tennem: back to business. Mennyire nem jó ez így.
Viszont.
A szombat és a vasárnap remekül sikerült. Ezért vannak az embernek barátai.